Bipolárisan az élet.

  (nem vagy egyedül)

                                                          (nem vagy egyedül)

03:20

Hidegrázással és szorongással ébredek, úgy járja be testemet, mint az elektromosság. Minden hajnalban ez van! De ilyenkor még nagy nehezen sikerül vissza aludni.

Nehezen alszom el lefekvéskor, és nagyon nehezen szoktam ébredni reggel. Nagy szükségem van kávéra. A munkámra gondolok legtöbbször és múltbéli, vagy jövőbeni dolgokon rágódom.

07:00

Mosakodás után reggelizem, ha nem felejtek el enni…. és beveszem az első gyógyszeremet, egy hangulatstabilizálót, de van aki erre nem szed semmit. Én egy tökéletlenség elfogadásának élem meg az egészet. Segít rajtam, mert sokkal ritkábban van mániákus rohamom. Nem aludtam és elköltöttem az összes pénzem emiatt.

A valóságba való visszatérés sokkal nehezebb, mint a mániákus roham: az őrület tudatosítása, a füstbe ment karrier és a kapcsolatok megszakadása mind a kudarc élményét erősítették bennem. Ezt követte a depresszió és megannyi öngyilkossági kísérlet.

Jelenleg szerencsére rendben vagyok.

07:30

Bölcsődébe menet a közösségi oldalakat böngészem, elég jól vagyok, hacsak nem aludtam rosszul. Szoktam az idegességtől és az adrenalintól dúdolgatni időnként. Folyamatosan próbálom legyűrni a negatív gondolatokat, mégis van, hogy beszabadulnak a fejembe, és az kibírhatatlan. Az agyam igen kellemetlen egy szerv időnként.

09:00

Végre haza érek….nagyon megterhelő néha elvinni a gyereket de ő tartja bennem a lelket a leginkább…az a mosoly mindennél többet ér! Ilyenkor állok neki ledarálni a létező összes házimunkát ami elég fárasztó tud lenni. Most már apránként haladok vele. A terapeutám rá mutatott hogy alváshiánnyal nem kéne túlpörgetni magam. Őt havonta látogatom, aranyat ér. De persze nagyon drága is egyben.

11:30

Indulás a kicsiért. Féltem a bölcsődei nevelők reakcióitól, amikor először kellett nekik beszélnem a betegségemről, mivel meg kellett indokolnom miért nem értem oda időben befizetni a ..fogalmazzunk úgy hogy tandíjat. Igazából képtelen voltam kilépni a lakásból. Valószínűleg azért, mert amikor hallanak a bipoláris zavarról, általában valamiféle bűncselekményt gondolnak mögé. Ellenben a valóság az, hogy a legtöbb erőszakos jogsértést nem mentális betegek hajtják végre.

Szerencsére a bölcsődében megértőek.

13:30

Haza érve megpróbálom elaltatni a gyereket…általában nem sikerül! Ilyenkor játszunk, tanulunk valami újat…átismételjük az angol szavakat amiket idáig tanultak. És sok sok hasonló.

Mindez eltereli a figyelmem az érzelmeimről, hacsak nem vagyok egyedül. Akkor még az ágyból is kínszenvedés kikelnem. Sírok vagy alszom, ha tudok, kimenni az utcára vagy akár felöltözni azonban teljesen feleslegesnek tűnik.

14:30

Még nem ettem semmit….

18:00 – 23:00

Nagy nehezen tukmálok magamba valami kis kaját, majd vacsora után bedugom a gyereket a kádba.

Nem volt rossz a nap, de fáradt vagyok és a sírás kerülget. Ilyenkor hétvégén már öngyilkossági gondolataim támadnak, annyira levert vagyok.

A fiaim szeretete segít átlendülni ezeken az időszakokon, és ez gyakran sikerül: kitalálom, hogy mit vásároljak holnapra vagy éppen egy ötletem támad hogy mit is kéne még megcsinálnom itthon…

23:00

Ekkor veszem be a második hangulatstabilizátoromat is.

Lefekszem….Az ágyban támad még pár gondolatom, de mivel nagyon nem érdekel már semmi , és végül nyugovóra térek, így nyomkodom kicsit még a telefont, forgolódom…pörög az agyam ezerrel mire sikerül elaludnom…és reggel minden kezdődik előröl.

Húsz éves voltam, amikor diagnosztizáltak, és fogalmam sem volt, hogyan kell élni ezzel a betegséggel. Az azóta eltelt tíz évben sokat megtanultam magamról és az állapotomról, azonban azt vettem észre, hogy a környezetem nem igazán ismeri ennek a zavarnak a valódi arcát. Hiszek abban, hogy a megértés elfogadást von magával, azért a többi bipoláris zavarban szenvedő nevében is, ezzel az írással szeretném bemutatni, milyen az életünk.

Depresszív és mániás szakaszaim öt éven át fél éves ciklusokban váltották egymást. Négy depresszív fázisomból négyszer szálltam ki. Minden kiszállásomkor azt hittem, hogy soha többé nem jön vissza, hogy rájöttem, mi volt az oka és hogyan kell élnem. De az új, szép terveket megint megrázta a mánia földrengése, ami aztán a mind magasabb magasságokból az egyre melyebb mélységekbe taszított le.

Míg az első depresszióm a mai napból visszanézve csak egy nátha volt, addig a másodikban a pszichiátriára kerültem, a harmadikban alakult ki először halálfélelmem, a negyedikben pedig átmeneti látászavarral is küzdöttem és megpróbáltam kiszállni. Az egészből.

Ezeket az éveket egy rossz akció- vagy horrorfilmhez tudom hasonlítani, mikor valakit leütnek, azt hiszed meghal, aztán mégsem. Felkel és épp magára eszmél, mikor átmegy rajta egy úthenger. Csodával határos módon ezt is túléli, majd mikor megint talajt fog, egy bomba robban mellette. Micsoda? Még mindig mozog? Megint felkelt?

Fel, de akkor jön egy földrengés. Vagy vulkánkitörés. Keresztes háború. Boszorkányégetés. Villamosszék, vagy guillotine.  De ezeket is túléli… és szeret élni. Szeretne. Teljes, kiegyensúlyozott életet és mindent elkövet ezért.

Egy többdimenziós hullámvasút ez, amiből kiszállni utólag mindig csak illúziónak tűnik. Mert sose tudni, hol a következő dimenzió és mit rejteget. Egyszerűen nem lehet rá felkészülni. Hiába határoztam el akárhányszor, hogy erősebb leszek a betegségemnél, az újra és újra felülkerekedett rajtam. Körömszakadtig tartó és egyre véresebb harcaimból kikelve mégis mindig ott volt a remény, akkor is, ha aztán megint ledózerolták. Ezredszerre is felálltam és megpróbáltam a gyeplőt a saját kezembe venni. „Talán most sikerül

Nem az eleje érdekel, hogy mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás. Hanem, hogy melyik fázisomban lesz vége. Az egésznek. Lesznek a halálom előtt olyan évek vagy évtizedek, amit egészségesen és stabilan tudok leélni?

Az elmúlt 4-5 napban az eddigi legtökéletesebb bipolaritást éltem meg. A napszakokban változót. Reggelente kipihent ébredések, kreatív órák, a jobb jövő reménye, fizikai és mentális túlpörgés. Késő délután-este váratlan üresség és tehetetlenség, hirtelen támadt ólmos fáradtság, kétségek, félelem. De a rendszert felismerve a megnyugtató tudat, hogy másnap az egész újra kezdődik.

Különböző jelekből tudom, hogy depressziós fázisban vagyok. A napokban újra kezdődött az az állapot, amikor több dologhoz is hozzáfognék, mégsem tudok megmozdulni. Itt a jól bevált módszert alkalmazom: időt hagyok magamnak. Tudom, hogy mindjárt, vagy valamikor lesz erőm megmozdulni és tovább működni. További tünetek az étvágytalanság, a levegő hosszú kifújása, maga bizonytalanság, fáradtság, kedvtelenség.

Most először nem félelmetes ezeket a jeleket dekódolni, mert az életkörülményeim megváltozása miatt ez a fázis köszönőviszonyban sincs a korábbi depressziókkal, ugyanúgy, ahogy erős mániás fázisban sem voltam az előző negatív szakasz óta. Az egészet az egészséges stabilitásom egyik pólusaként élem meg. Soha semmi nem fog azon változtatni, hogy bipoláris depresszióval élek, így szükségszerű, hogy megéljek hangulati hullámokat. Ezeknek minél gyengébbnek és rövidebb ideig tartónak kell ahhoz lenniük, hogy a biztonság közelében maradjak. És Istennek hála, egy olyan pontjára érkeztem az életemnek, ahol erre végre hatással tudok lenni. 2021. augusztusában megszületett a kisfiam. Akkor szerettem meg magam. Valamiféle páncéllal vontam körbe, és belül melegítettem a bennem összegubódzó gyermeket, aki valaha voltam, és aki valahogy mindig is leszek. Akire szeretve vigyázni kell, és akire örökké szeretve vigyázni fogok. Akitől a fájdalmat tanultam, és akinek a fájdalmát megélni és elengedni tanultam.

Ismerem a naptárat, de sosem vagyok rá felkészülve. Hogy eljön a tél. Mit jön, rám támad. Eleinte azt hiszem, végre itt egy hűvösebb nap, egy átmeneti fellélegzés a hőségből. Aztán kiderül, hogy nem ez a kivétel, hanem az, amikor újra meleg lesz. És mindezzel kíméletlenül, hajszál pontosan egyszerre változik meg, mint például a fény beesési szöge. Gyűlölöm ezt a fényt, ő pedig egyik napról a másikra koppint rá a hátamra, és a depresszióra emlékeztet. Öt éve minden télen depressziós voltam. Ebből az első kettő pontosan a téllel egyszerre jelent meg, a másik háromban a tél  csak mélyítette a nyár végén jelentkező rémálmot.

Más okot nem találok a hangulatom megváltozására. Nincs több nehézség vagy félelem most az életemben. Tehát vagy maga a tél, vagy valami biológiai ritmus. (Talán egyszer egy orvos le fogja majd tudni vezetni ennek biológiai működését.)

Ma reggel szálltam először szembe vele. Elindultam dolgozni, és arra gondoltam, mennyire hálás vagyok, hogy van munkám, egy hely, ahol szükség van rám, egy hely, ami napi ritmust ad. Tömegközlekedéssel járok dolgozni, a busz megálló felé a lakásomtól egy parkolón keresztül vezet az út.. Segített hát a lendület, hogy ne üssenek el a tervem megvalósításában. Csak mentem és mentem, magam kialudva, munkára készen, és belélegeztem a telet, az ellenségemet. Először néztem szembe vele.

Az estéket szeretem. Vége a napnak, a fájdalomnak, a tanácstalanságnak, önmarcangolásnak. Megérkezem (jó esetben voltam valahol, csináltam valamit), átverekszem magam a  férjemen meg a gyereken és felveszem a fürdőköpenyem, megint áthaladok előttük, mert a fürdőszoba a folyosóról  nyílik. Nem nézek rájuk, remélve, hogy akkor ők sem látnak. Megtisztulok. Legalábbis testileg. Fogmosás után belépek a szobámba. Magam vagyok, mert a férjem szarik rám és inkább foglalkozik a gyerekkel. De ilyenkor nem érzek magányt. Mintha egy tranzitban lennék, egy váróteremben, a legjobb orvosra, az álomra várva. Megvan a rutinom. Szellőztetek, törülközök, pizsamába bújok. A telefonomat és öt naponta az órámat is töltőre teszem és beveszem az esti gyógyszereimet. Azt, amelyik elvileg csökkenti a hullámokat és azt, amelyik a mély alvás záloga. Utána megnézek egy részt az aktuális sorozatomból – semmi intellektuális tevékenység, csak virtuális „ismerősök”, megérdemelt, kényelmes lazítás. Leoltom a villanyt, megpróbálom félresöpörni a rossz gondolatokat annak segítségével, hogy tudom, legrosszabb esetben is csak 10 percig tarthatnak, mert utána beüt a gyógyszer Bipolárisként a hangulatom az extrém feldobottság és a depresszió között váltakozik. Néha annyira levert vagyok, hogy szó szerint nem tudok mozogni, még az ágyból sem vagyok képes kikelni, vagy akár csak rámosolyogni arra, akit szeretek. Olykor viszont annyira föl vagyok dobva, hogy elveszítem a kapcsolatot a valósággal, be nem áll a szám, folyton ötletelek és legyőzhetetlennek érzem magamat. Néha egyszerre van jelen a két állapot, és ez az, amikor igazán őrültnek tűnik a viselkedésem. Amit a legtöbben nem tudnak, hogy a depressziós állapotaim fizikálisan is rettenetesek. Ilyenkor minden izmom fáj, a fejem majd széthasad, a mellkasom elnehezül, alig kapok levegőt, és szinte mozgásképtelenné válok. Amikor feldobott állapotban vagyok, akkor viszont úgy érzem, nekem vannak a világon a legjobb ötleteim, olyan elképzeléseim, melyekhez hasonló még soha, senkinek a fejéből nem pattantak ki. Egyesek a mániás állapotaikban autókat vesznek, idegenekkel létesítenek szexuális kapcsolatot, eljátsszák az összes megtakarított pénzüket, életveszélyes extrém sportokat űznek tapasztalatlanul vagy éppen napokig buliznak alvás nélkül. Én egyiket sem csinálom, viszont olyan gyorsan beszélek, hogy alig lehet érteni és hosszas monológokat tartok a körülöttem lévőknek. Na, igen, mindenkinek megvan a maga stílusa. A pihenés kötelező számomra. Pihenek, ha fáradt vagyok. Pihenek, ha szomorú vagyok. Pihenek, ha el kell menekülnöm a világ zajától vagy éppen a saját gondolataim elől. Pihenek, ha túl sok energiát emésztett fel a nap során az, hogy normálisnak mutassam magam. Pihenek, hogy ne gondoljak a halálra, és pihenek, hogy megnyugtassam magam. Rengeteget pihenek.

Ébredés. Szívszorító. Vége a nyugalomnak. Bekapcsolt a gépezet, már nem tudok visszaaludni. Átkerültem a semmi világából, az álomból, a nyugalomból a küzdőtérre. Több mint tíz órányi megpróbáltatás és szenvedés van előttem. Megnézem a telefonom, nincs-e valami üzenet, hír, remény. Valami, ami véletlenszerűen megváltoztatná az életem és kirántana a mélyből. Próbálok erőt meríteni. Félrehúzom a függönyt, felhúzom a rolót. Ezek nyújtották annak biztonságát, hogy minél tovább alhassak. Látom a külvilágot. Fáj a külvilág. Sokszor percekig csak ülök az ágy szélén és megpróbálom azzal nyugtatni magam, hogy legalább már ülök, tettem egy lépést és a többit is meg fogom tenni. Belekapaszkodom abba, hogy nem sokára rágyújthatok. Kilépek a szobából, hogy intézzem a kávét. Visszamegyek a szobámba és leveszem a pizsamám. Egyrészt, hogy ha megmérem a súlyom, a ruha terhével kevesebbet mutasson, másrészt, hogy fázzak, ami a felöltözésre motivál. Kiviszem a laptopom a nappaliba. Lepakolom a cuccaimat az asztalra és kinyitom az ablakot. Felnyitom a laptopom, és ellenőrzöm, hogy épp be van-e ragadva a CapsLock. Ha igen, újra indítom. és megnyitom az internetet és valamit, amit épp írok. Levelet, naplót. Belekortyolok a kávémba és rágyújtok az első cigire. Ez jó.

Egy jó gyógyszer viszont csodákra képes

Nem volt könnyű megtalálnom a megfelelő orvosságot a betegségem kordában tartására, és rengeteg, esetenként nagyon nehezen viselhető mellékhatástól szenvedtem az évek során, de végül kaptam egy remek gyógyszert, ami beválik, és nagyon sokat segít. Sajnos a pszichiáterekkel is ez a helyzet. Több olyannal is találkoztam, akik nem segítették a gyógyulásomat, mert vagy nem volt megfelelő a hozzáértésük vagy nem tudott köztünk kialakulni egy bizalmi viszony. Fontos, hogy nem szabad föladni a keresést, nem szabad azt hinni, hogy nincs megfelelő szakember. Nekem több kudarc után sikerült egy remek pszichiátert találnom. Sajnos az intim kapcsolatainkban sem mindegy, ki hogyan áll hozzá a betegségünkhöz. Én szerencsés vagyok mert olyan emberek vesznek körül, akik tudják megfelelően kezelni a betegségemet, és akarták még jobban megtanulni azt. Pedig még a legsúlyosabb depresszió közepette is lehet segíteni. Nemrég a környezetem látta, hogy kezdek nagyon levert lenni. Ágyba dugtak, hagyták, hogy kialudjam magam, aztán úgy ébresztettek, hogy halkan beosontak a szobába és rengeteg puszival halmoztak el a gyerekek.. Nem mindenkinek az alvás és a puszihalmaz a megoldás, de egy depressziós vagy bipoláris barátodon is sokat segíthetsz, ha végtelenül türelmes vagy hozzá, és megtanulod, számára mi okoz örömet.

Nehéz, de már nem változnék meg

A gyógyszer mellett is vannak napok, amikor rettentően szomorú vagyok és olyan levert, hogy a fekvésen kívül minden más nehézséget okozna. Ilyenkor olvasni sem vagyok képes, ezért a kedvenc sorozatomat szoktam nézni. Ezzel emlékeztetem magamat arra, hogy ki is vagyok valójában és hogy milyen érzés nevetni.

Mégis, minden nehézség ellenére, ha most jönne valaki, aki egy varázspálcával megszüntethetné a betegségemet, elutasítanám. Nem a bipoláris zavar határozza meg a személyiségemet, mégis, része annak, aki vagyok. Önmagamon megtapasztalni, milyen szélsőségesek lehetnek az emberi érzelmek, türelemmel és empátiával ruházott fel másokkal szemben is. Ez pedig nem olyasmi, amit szégyellek, vagy meg akarnék változtatni magamban.

                                                                                               Eishan Zovlondokhni Misses