Akinek igazán számítasz, az örökké ott áll melletted, és ebben semmi nem akadályozhatja meg. Még akkor is ott van, ha az eget elborítják a felhők. Talán csak nem látod, de a szíved mélyén akkor is tudod: ott ragyog. Látom, ahogy éjfélt üt az óra megint. Már három napja nem tudok elaludni. Nem, nem a hőségtől. Azt már nem is érzem, a holtponton rég átestem. A gondolataim és az érzéseim miatt virrasztok. Nem jön álom a szememre. Ott zakatol a hangos szívem, mintha ki akarna költözni a testemből. A gondolataim az ízületemet zsibbasztják.Három napja várlak. Várom, hogy lássalak, eltűntél a borongós felhők között. Pont, amikor a legnagyobb szükségem lenne rád.Megtanultam az életben, hogy néhány fontos ember épp akkor fordít hatát, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá. De tőled váratlanul ér. Nem számítottam rá. Soha nem értettem, hogyan tudsz pont időben ott ragyogni, mintha egy gyerekkori kívánság lennél. Mellettem voltál a nehéz időkben. Mindig beteljesült a kívánság, amikor szükségem volt rád,mindig csak annyit kellet csinálnom, hogy felnézek rád.

Most mindhiába. Nem látlak sehol. Megijeszt. Sírni nem tudok, a könnycsatornáim már első nap után kiszáradtak. Hiába járkálok fel-alá a lakásban, hiába várom, hogy kitisztuljon az ég, mintha egy örökkévalóságig tartana a rossz idő. A melankólia átvette az uralmat fölöttem, én pedig csak várom azt a pici fénysugarat, amibe beleköltöztél két hónapja.Aki két hónapja a bástyám, erőm, energiám, nyugalmam és szeretetem. Akinek két hónapja az a feladata, hogy csillogjon éjszakánként a Nagygöncöl mellett, valahányszor az életem válságba kerül…

Nem volt más választásom, szembe kellett néznem a helyzettel,hogy már ott vagy fent.Amikor már nem bírtam a kínt amit a hiányod okoz.. feladtam és felnéztem az égre. Ott ragyogtál velem szemben. Azonnal tudtam és éreztem, hogy te vagy az, aki közvetlenül a Nagygöncöl mellett vigyáz rám.Megnyugodtam a ragyogásodtól.

Most mindhiába várom, hogy kitisztuljon az ég. Nem ragyogsz, csinálhatok bármit. Kérdezhetek bármit. Miért nem vagy itt? Miért nem segítesz a jelenléteddel? Tudod egyáltalán, hogy most mekkora szükségem lenne rád? Nem szeretsz? Nem voltam elég jó? Hibát követtem el? Rosszul döntöttem valamiben? Kérdéseim görcsösen nyomják zűrzavaros gondolataim. 

Tudod, mit? Pihenj, és gyűjts erőt a ragyogásodhoz… és kérlek, holnap éjszakára gyere elő.

Nem szeretnék felmenni és megkeresni… habár sokkal könnyebb lenne az életem, ha melletted ragyoghatnék, és nem rád várnék ezzel a nagy zűrzavarral, ami bennem van.

Mielőtt lefekszem, elhúzom a függönyt, és várni fogom a fényed. 

Nem tudok elaludni. Éjszaka egy óra negyvenkilenc perc, várlak. Görcsösen várlak. Az ablakból bambulok kifelé. 
Sóhajtok egy nagyot, mintha a csalódottság kiköltözne belőlem a sóhajomtól. Próbálom nyugtatni magam. Majd holnap ott leszel.

Visszafekszem, és bambulok az égre nézve. A gondolataim egyre hangosabbak. Telik az idő, már az sem érdekel, hány óra, amikor egyszer csak oldalra pillantok. Ragyogást észlelek. Felpattanok az ágyból, és összpontosítok. Érzem, ahogy a zaklatott lelkivilágom lenyugszik, és ahogy a zsibbadás kiköltözik az ízületeimből. El sem hiszem, hisz itt vagy!

Ott ragyogsz sötétségben, még az utcai világítás sem homályosítja el a fényedet. Tisztán látlak. Kiscsillagom, hisz itt vagy. Itt voltál mindvégig. Végre szemben veled beszélhetek, te pedig végig hallgatsz, ahogy szoktál.

Távol egymástól, de mégis közel…
Kiscsillagom csak egy van.
Hisz édesanyám is csak egy volt!

Van, hogy egy rosszul működő kapcsolat lezárása a lehető legjobb és legegészségesebb döntés, amit magunkért meghozhatunk. Viszont bármennyire is mérgező és frusztráló volt a kapcsolat, attól még fájhat az, hogy véget ért. A várt megkönnyebbülés helyett és mellett a veszteség élménye eláraszthat – és még inkább összezavarhat.Túlzás nélkül mondhatom, hogy egy mérgező kapcsolatból kijönni olyan, mintha újra szabadon lélegezhetnél. Nem hiába ragadt rájuk a „mérgező” kifejezés: ha nem is gyorsan és látványosan, de mindenképpen pusztítanak kívül-belül

„Fájhat az, ami volt, és az is, ami soha nem volt” – Miért olyan nehéz lezárni egy mérgező kapcsolatot

Van, hogy egy rosszul működő kapcsolat lezárása a lehető legjobb és legegészségesebb döntés, amit magunkért meghozhatunk. Viszont bármennyire is mérgező és frusztráló volt a kapcsolat, attól még fájhat az, hogy véget ért. A várt megkönnyebbülés helyett és mellett a veszteség élménye eláraszthat – és még inkább összezavarhat.

Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy egy mérgező kapcsolatból kijönni olyan, mintha újra szabadon lélegezhetnél. Nem hiába ragadt rájuk a „mérgező” kifejezés: ha nem is gyorsan és látványosan, de mindenképpen pusztítanak kívül-belül.

Legyen az egy családi, baráti vagy párkapcsolat, hiányoznak belőlük az olyan alapvető értékek, mint a kölcsönösség, a tisztelet, az őszinteség és a bizalom, amelyek egy harmonikus és egészséges kapcsolat működéséhez szükségesek. Helyette alá-fölérendeltség, soha véget nem érő játszmák, a másik fél határainak leigázása, illetve érzelmi vagy fizikai bántalmazás történik a két fél között. Mindezek megtapasztalása, a kiszámíthatatlanság, a félelem és a tehetetlenség rombolják fizikai és mentális egészségünket, kapcsolatainkat, jövőképüket, és leginkább az önmagunkról alkotott képet. Eljuthatunk odáig, hogy már magunkban is elbizonytalanodunk: saját gondolatainkban és érzéseinkben sem tudunk bízni, megkérdőjelezhetjük azt, hogy kik is vagyunk, elkezdjük igaznak látni azt a torz képet, amit a partner visszatükröz felénk.

Ahhoz, hogy ki akarjunk és tudjunk lépni egy ilyen dinamikájú kapcsolatból, hosszabb és küzdelmes folyamat vezethet. Mindenkinél eltérő, mi jelenti azt a bizonyos utolsó cseppet, és annak hányszor kell bekövetkeznie – az önmagunkkal való alkudozás és a remény miatt ugyanis akár többször lebeszélhetjük magunkat a kapcsolat végét jelentő döntésről. Ebben az írásomban nem a döntéshez vezető kanyargós utat, és nem is a szerzett sérülésekből való gyógyulás folyamatát szeretném bemutatni, hanem azt, hogy mi is történik bennünk közvetlenül a szakítás után.

Végre vége…?!

Központi tévhitünk az, hogy ha mi vetünk véget egy kapcsolatnak, akkor könnyebb lesz a feldolgozás és az elengedés – hiszen ezt mi akartuk, a mi döntésünk, és a józan eszünkkel tudjuk is, hogy hosszútávon ezzel járunk a lehető legjobban. Lehet, hogy már jó ideje készültünk erre a lépésre, és már megmunkáltuk magunkban ezt a veszteséget – amikor azonban bekövetkezik a valóságban, mégis máshogy élhetjük meg, mint amire számítottunk.

Ha magunk mögött hagyunk egy ilyen kapcsolatot, azt várhatjuk, hogy azt érezzük: végre. Kirepültünk a kalitkából, felszabadultunk az átok alól, tiszta lapot kaptunk. Egy mérgező kapcsolat lezárása azonban jóval összetettebb annál, mint hogy kristálytisztán a megkönnyebbülést és a felszabadultságot éljük meg. Hiszen bennünk vannak azok a nyugtalanító kérdőjelek, a meg nem kapott válaszok, a lezáratlan történetek és lüktető sérelmeink, amelyeket hordozunk még magunkban.

Ezenkívül bármennyire is fájó és megalázó volt benne lenni a kapcsolatban, mégis csak életünk tagadhatatlanul fontos részét képezte, amihez ezer szállal kötődtünk.

Egy szakítás – rengeteg veszteség

Amikor véget ér egy kapcsolatunk, nem csak magát a személyt, hanem vele együtt rengeteg mindent veszítünk el: mindazt, ami hozzá és a kapcsolathoz kötődött. Legyenek azok a rutinok, a programok, a közös baráti kör, a célok és a jövőkép. Énképünket és önértékelésünket is erőteljesen meghatározta: azt, hogy milyennek éreztük magunkat mellette és általa. Lehet, hogy gyakran éreztük magunkat feleslegesnek, értéktelennek vagy megalázottnak, de ugyanúgy megélhettük azt is, hogy érdekesek, kívánatosak és fontosak vagyunk – pláne, ha egy érzelmi hullámvölgyben éltünk. Úgy egyáltalán: a kapcsolat vége azt az élményünket is megrengeti, hogy szorosan tartozunk valakihez, valahová.

Egy kapcsolat sosem teljesen fekete vagy fehér – még ha túlnyomórészt negatívumokkal járt, attól még lehettek szép pillanatok és közös élmények, amelyek adtak számunkra valamit, és ami miatt jó ideig nem adtuk fel a reményt, hogy megmenthető a kapcsolat. Hiába merített ki minden létező szinten az állandó küzdelem, a szakítás után mégis önkéntelenül felmerülhet bennünk az a kérdés, hogy mit tehettünk volna még meg azért, hogy működjön. Vagy éppen azzal is vádolhatjuk magunkat, amiért nem tudtunk előbb kilépni. A rengeteg konfliktus és a kiszámíthatatlanság fárasztó és felőrlő, mégis ezek töltötték ki a napokat – és ha ez megszűnik, a túl nagy csend hirtelen nyomasztó és furcsa lehet.

Így még ha mi is döntöttünk úgy, hogy lezárjuk a kapcsolatot, ugyanúgy tapasztalhatjuk a bőrünkön a veszteséggel járó gyászt és érzelmi kavalkádot. Sajnálhatjuk az elvesztegetett időt, az út szélén hagyott lehetőségeket, a kudarcokat és a reményt. Bánjuk azt, ami volt, és azt is, ami soha nem volt. Azt, ami már nincs, és azt, ami már nem is lehet.

Tartani az ambivalenciát

Egy mérgező kapcsolat lezárása után rettentően intenzív és egymásnak ellentmondó gondolatok és érzelmek jelenhetnek meg bennünk. Érezhetjük a haragot a másik és magunk felé, örülhetünk, hogy vége lett, alkudozhatunk magunkkal: mi lett volna, ha…? Ezekkel a reakciókkal lényegében gyászolunk, próbáljuk valahogy finomítani, magyarázatot és értelmet találni a veszteségünknek. A gyászfolyamat egy fontos szakasza, a veszteség őszinte megélése előtt mégis zavartan állhatunk: a bennünk jelentkező szomorúságot, hiányt és ürességet nem biztos, hogy értjük. Hiszen fejben nagyon is jól tudjuk, hogy ez a legegészségesebb döntés, éppen ezért nem kéne szomorúnak lennünk – az érzelmeink mégsem ezt követik és tükrözik.

Az ész és a szív párbaján kívül talán a legnehezebb ebben a helyzetben az ambivalenciát tartani – vagyis látszólag egymásnak teljesen ellentmondó érzéseinket. Szakadék lehet aközött is, hogy mi az, amit ebben a helyzetben szerintünk éreznünk kéne, és mi az, amit tapasztalunk a valóságban. A teljes felépüléshez és a valódi lezáráshoz viszont szükséges az, hogy minden létező érzésünket elismerjük, és el is tudjuk őket együtt fogadni: vagyis, hogy engedjük magunknak úgy igazán meggyászolni ezt a kapcsolatot.

Lehet, hogy azt gondoljuk, nem érdemli meg ez az ember, hogy szomorkodjunk miatta, vagy hogy már így is annyi időt pazaroltunk rá, hogy többet már tényleg nem szeretnénk. Ha viszont letagadjuk magunk előtt is bizonyos érzéseinket, azzal csak megakasztjuk magunkat a gyász, ezáltal pedig a feldolgozás folyamatában. Ezért fontos, hogy lássuk ezek jogosultságát, és ne minősítsük vagy korholjuk magunkat érte – ne támasszunk érzéseinkkel szemben elvárásokat, hiszen azok érvénytelenítése csak további elfojtásokat fog eredményezni.

„Örülj neki, hogy végre megszabadultál tőle!”

Az ehhez hasonló, környezetünktől érkező megjegyzések nem éppen segítik érzelmeink elismerését és megélését. „Hogy hiányozhat neked az a barom? Nem érdemelt meg téged!”, „Ne bánkódj, nála már csak jobb jöhet!”. Ezeket persze puszta jó szándékból és támogató jelleggel mondják; kifejezhetik még büszkeségüket és elismerésüket, amiért megtettük ezt a lépést önmagunk érdekében. A biztató szavak eleinte nagyon is jól esnek, viszont ha tartósan és egyoldalúan csak ezeket kapjuk, akkor azt az elképzelésünket erősíthetik, hogy nekünk igazából jól kéne lennünk. Ha pedig ez nem megy, akkor szégyellhetjük és elhallgathatjuk valódi érzéseinket. Ez még bizonytalanabbá tehet minket, és elszigeteltséghez vezethet – pedig bármilyen gyászfolyamat során óriási segítség az, ha megoszthatjuk a bennünk zajló történéseket.

Egy mérgező kapcsolat lezárása az illegális gyász kategóriájába eshet: ez ugyanis egy olyan veszteség, amit a környezet nem feltétlenül ismer el veszteségként, és valódi érzéseink megosztása során minősítő, bagatellizáló, „csakazértis pozitív” reakciókat kaphatunk – ezáltal pedig azt éljük meg, hogy érzelmeink nem jogosak, valami baj van azzal, ahogy megéljük a helyzetet.

Sokat segíthet a feldolgozásban, ha van legalább egy olyan személy a környezetünkben, aki valóban meghallgat – értőn, odafigyelőn, és ítéletektől mentesen. Aki nem elvárásokkal közeledik felénk, hanem érti és érzi azt, amit mondunk.

Hogyan bánjunk magunkkal és másokkal egy mérgező kapcsolat lezárása után?

Ha egy mérgező kapcsolat lezárása után vagy, két nagy ajándékot adhatsz magadnak: az időt és a türelmet. Nincs egy olyan meghatározott időtartam, ami alatt igenis fel kell dolgoznod a kapcsolatot, és az sincs megírva sehol, hogyan kell ennek történnie. Minden veszteség feldolgozása teljesen egyéni utat követ, eltérő szakaszokkal és tempóval.

Emlékeztetheted magad arra, hogy egyszerre érezhetsz haragot a másik felé, lehetsz hálás a szép emlékekért, és szomorú is lehetsz, amiért ez a jövőben már nem lesz. Minél jobban tudunk önmagunkhoz együttérzéssel fordulni, annál inkább képesek leszünk a másikat is nyitottan és szívből hallgatni.

A mérgező személyek közös tulajdonsága, hogy őket a konfliktusok éltetik és örömüket lelik áldozatuk lelki gyötrődésének látványában. Emellett a végsőkig tagadják azt a tényt, hogy a viselkedésükkel kárt okoznak másokban,sosem vállalják tetteikért a felelősséget, amelynek következtében a hiteles és valódi megbánás, illetve bocsánatkérés sem jellemző rájuk.

Ők mindig mindenért másokat hibáztatnak, ők maguk pedig nem akarnak megváltozni. Az a meggyőződésük, hogy velük semmi probléma nincsen és mások a hibásak, ezért másoknak kell változniuk. A pszichológiai bántalmazók gyakran nárcisztikus vagy antiszociális személyiségzavarral élő személyek, akiknek közös jellemzője, hogy nem képesek empátiát érezni. A sztereotípiával ellentétben nők is lehetnek bántalmazók, ők gyakran rejtettebb, ravaszabb módon működnek, bár ez sem minden esetben igaz, ők is ugyanúgy lehetnek agresszívak, mint férfi társaik. A bántalmazók nem mindegyike taszítja a teljes összeomlás szélére az áldozatukat, néhányuk a passzív-agresszív befolyásolás módszerét alkalmazza. Ezt a módszert különösen nehéz felismerni, így az áldozat akár azon is eltűnődhet, hogy ő túl érzékeny vagy labilis. Azonban a pszichológiai bántalmazó kapcsolatok közös jellemzője, hogy jellegzetesen két szélsőség között mozognak, ami egy bántalmazó által irányított libikókához hasonlítható. Ennek lényege, hogy a túlélő vagy fent van a tetején és csodálatosan érzi magát, vagy pedig a mélyben van teljesen megsemmisülve.

A túlélők gyakran kérdezik maguktól, hogy nem vették észre előbb a figyelmeztető jeleket. Kétségeik támadnak önmagukkal kapcsolatban. Fontos tisztában lenni azzal, hogy a pszichológiai bántalmazást mindig nagyon nehéz tetten érni, mert a bántalmazók mindent megtesznek annak érdekében, hogy elfedjék az indítékaikat, akár nyíltan hazudnak is. Bár a tetteik mögött mindig valamilyen hátsó szándék húzódik meg, a céljaik elérése érdekében kedvesnek, törődőnek és empatikusnak is tűnhetnek a bántalmazó viselkedésükkel párhuzamosan. E folyamatos kettős viselkedés miatt zavarodnak össze a túlélők, hiszen kiszámíthatatlan, hogy mikor melyik viselkedéssel találják szemben magukat. A segítségkérést nagyban megnehezíti, hogy a pszichológiai bántalmazó titokban akarja tartani a bántalmazást. Ennek érdekében szándékosan elrejti a külvilág elől a destruktív viselkedését, így az áldozat egyedül marad ebben a nehéz helyzetben.

Emiatt a bántalmazó makulátlannak és ártatlannak tűnik, míg az áldozat kelt labilis benyomást a környezetében.

Nézzünk meg ehhez egy egyszerű és érthető példát! Otthon a bántalmazó kiabál az áldozatával, azonban néhány perccel később megérkeznek hozzájuk a vendégek, ekkor a bántalmazó nyugodtan és széles mosollyal fog ajtót nyitni nekik. Ezzel szemben a túlélő nyugtalan, feszült és ideges benyomást fog kelteni, látszólag a semmitől, amitől a vendégek összezavarodnak és őt fogják labilisnak tekinteni. Emiatt, ha a túlélő él is a segítségkérés lehetőségével, akkor is gyakran süket fülekre talál, mert őrültnek vagy hisztériásnak tekintik.

A segítségnyújtást nehezíti az is, hogy az igazságszolgáltatási és hatósági intézmények addig nem foglalkoznak a családon belüli erőszakkal, amíg nem történik testi sértés. Éppen emiatt a pszichológiai bántalmazók gyakran büntetlenül terrorizálhatják családtagjaikat vagy partnerüket az otthonukban, ami ellen jogilag nem sok mindent lehet tenni. Ha az áldozat segítséget is kér a hatóságoktól, ez a próbálkozása gyakran teljesen eredménytelen marad, mert a bántalmazó képes a hatóságokat is manipulálni.

A pszichológiai bántalmazásból való gyógyulás lépései

A bántalmazók feltett szándéka, hogy az áldozataikat megfosszák a saját egyéniségük szabadságától, így a gyógyulásban az a legfontosabb, hogy mindenki képes legyen megtalálni a saját, egyéni útját. A felépülés akkor tud elkezdődni, amikor a túlélő felismeri, hogy ezt az egész folyamatot és érzelmi hullámvasutat a bántalmazó irányítja, illetve ha rádöbben, hogy mennyire megváltozott a saját személyisége a bántalmazó kapcsolat hatására. A szerző a terápiás tapasztalatai nyomán a pszichológiai bántalmazásból való gyógyulásnak hat szakaszát különítette el, amelyek a bántalmazás körülményeitől függetlenül minden esetben megjelennek:

1. Kétségbeesés: Erre a szakaszra a mély szomorúság és erőteljes kimerültség jellemző. Ilyenkor a túlélők nagy része a fejében újra lejátssza a bántalmazóval átélt helyzeteket és beszélgetéseket, hogy megtalálják az okot, amiért ilyen rosszul bántak velük.

A kétségbeesés fázisa magával hozza, hogy az áldozatok saját magukban keresik a hibát, ilyenkor kételkednek önmagukban és gyakran megjelenik az önutálat is

A terápia során nagy fókuszt kap ezeknek a hazugságoknak a kitörlése, amelyeket a bántalmazó ültetett el a túlélő fejében (pl. a túlélő a hibás, rosszat mondott vagy tett, ezért megérdemli, hogy így bánjanak vele), illetve a biztonság megteremtése. Ennek a kétségbeesésnek az átélése elengedhetetlen ahhoz, hogy a személy úgy érezze, ez nem mehet így tovább, és ennek hatására ráléphet a változás felé vezető útra.

2. Ismeretszerzés: A gyógyulás második szakaszában a túlélőknek meg kell ismerkednie a bántalmazók által alkalmazott módszerekkel, illetve meg kell tudniuk fogalmazni, hogy mi is történt velük pontosan. 

3. Felébredés: Ebben a szakaszban a túlélő elkezdi érezni, hogy képes lesz végighaladni a felépülés útján, valamint rengeteg felismerése lesz. Azonban ilyenkor is lehetnek rosszabb napok, amikor átmenetileg visszacsúszik a kétségbeesés fázisába. Ebben a szakaszban kezd el a harag is felszínre törni, amely korábban nem tapasztalt intenzitású dühben és ingerültségben is megnyilvánulhat. Ilyenkor a túlélőkben felmerül a kérdés: hogy merészeltek így bánni velük? Azonban ezt nem egy könnyű újjászületésként kell elképzelni, éppen ellenkezőleg, ez egy falakat leromboló, dühöt magában foglaló keserédes felébredés. A túlélők fontos feladata, hogy elérjék ezt a fázist, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne nagyon fájdalmas és kiábrándító is egyben.

A felébredés szakaszában elengedhetetlenül fontos, hogy a túlélőt körülvegyék támogató és megbízható személyek, akikre támaszkodhat.

4. Elhatárolódás: A gyógyulás következő lépése a határok kijelölése, amelyben az a legfontosabb, hogy a túlélő megfelelő érzelmi távolságot tartson a bántalmazó személytől és elhatárolódjon a traumatizáló viszonytól, annak érdekében, hogy a felépülésre tudjon koncentrálni.

A túlélő két lehetőség közül választhat: korlátozott kapcsolat esetén még valamilyen szintű kapcsolat fennmarad a bántalmazóval, de ez merőben eltér attól, amilyen a bántalmazás felismerése és megértése előtt volt. Ezzel szemben a kapcsolat megszakításakor a túlélőnek semmilyen kapcsolata nem marad a bántalmazóval. Bár ez utóbbi biztonságosabb módja a továbblépésnek, vannak helyzetek, amikor a személy nem teheti meg, hogy teljesen megszakítja a kapcsolatot a bántalmazóval (pl. közös gyermekfelügyelet esetén). Sajnos nem szokatlan, hogy néhány túlélő megreked ebben a szakaszban, mert nem jelölnek ki határokat attól félve, hogy ezek a kapcsolat végét jelentenék. A túlélők egy része ebben a szakaszban megijed, és emiatt visszatér a bántalmazó kapcsolatba, majd a tagadás elhárítását alkalmazva megpróbálnak nem tudomást venni a mérgező környezetről, amiben élnek.

5. Helyreállítás: Ebben a szakaszban a túlélőnek minden bántalmazással kapcsolatos veszteségét helyre kell állítania, legyen az egy emlék, anyagi dolog, pénzügyi biztonság vagy fizikai és mentális egészsége. Ez általában egy megerősítő fázisa a túlélő gyógyulásának, mert ekkor kezdi már látni a felépülésbe fektetett energiája eredményeit. Ilyenkor nagyon fontos a türelem a túlélő részéről, hiszen ez általában egy hosszú folyamat, türelem hiányában pedig megszakadhat az addigi lendület.

6. Fenntartás: Ebben a fázisban a túlélők már képesek egészséges kapcsolatokat létrehozni és fenntartani másokkal, illetve hamarabb fel tudják ismerni a mérgező embereket, ha találkoznak velük. Ilyenkor a túlélő biztonságosan halad a felépülés útján és távol tudja tartani magát a jövőbeni esetleges bántalmazásoktól. A fenntartás szakaszában elengedhetetlenül fontos, hogy

a túlélők irányítani tudják a gondolataikat, illetve elkerüljék azokat a hibás gondolkodási mintákat, amelyek visszarántanák őket a megszokásbaErre a hibás mechanizmusra jó példa, amikor a személy a bántalmazó kapcsolat pozitív pillanataira fókuszál..

A „Gyógyulás a rejtett bántalmazásból” című könyvet laikusoknak és szakembereknek egyaránt ajánlom, amelyben a szerző nyers őszinteséggel ír a pszichológiai bántalmazás természetéről és a bántalmazók jellemzőiről. A szerző markáns álláspontot képvisel e témában, azonban a könyv végén egy magyar pszichológus egy kiegészítő fejezetben megmagyarázza és helyére teszi ezeket a néhol túlságosan szélsőséges kijelentéseket. Fontos tisztában lenni azzal, hogy bár ez egy önsegítő jellegű könyv, azonban ha felismertük az életünkben a bántalmazó kapcsolatot, akkor a gyógyuláshoz érdemes lehet terápiás segítséget kérni és szakember támogatásával végigmenni a könyvben leírt szakaszokon.

Nem arról szeretnék írni, milyen lelki és fizikai sérüléseket szenved el az, aki bántalmazó kapcsolatban élt.Arról sem szeretnék beszélni, milyen rettenetesen nehéz szabadulni, hogy a traumtikus kötödés hatására milyen borzalmas testi-lelki tünetekkel kell megküzdeni, miután valaki képes volt arra, hogy elhagyja a bántalmazóját.

Arról szeretnék beszélni, mit kapunk ettől az egésztől. Mert bármennyire furcsán hangzik is, egy effajta „kapcsolat” rengeteg dologra megtanít, önmagunkkal összefüggésben. Túlélőkké válunk, s rájövünk, olyan erővel rendelkezünk, amiről álmodni sem mertünk addig soha. 

Hiába tudja az ember lánya az agyával, mi is volt pontosan ez az egész, kapcsolatnak és szerelemnek álcázott borzalom. Hiába emlékszik minden egyes bántó, porig alázó szóra, üvöltésre, romboló tettre, ütésre, rúgásra, fojtogatásra és az állandó mérgező légkörre, az agyban történt változások és a traumatikus kötődés következményeként a szíve, a lelke sajog, és minden sejtje üvölt az elhagyott szörnyeteg után.

Amikor szabadulunk végre, azt hisszük, túl vagyunk a nehezén, pedig az igazi pokol akkor kezdődik. Meg kell küzdeni a hamis kötődéssel. A bűntudattal, hogy biztosan mi provokáltuk, mi hoztuk ki belőle az állatot, hiszen ő és a társadalom általános áldozathibáztató hozzáállása mind ezt kommunikálják felénk. Mi hiába tudjuk, ez nem igaz, ilyen lelki állapotban küzdeni kell az ép elménkért a nap minden egyes percében.

El kell fogadnunk, hogy amit a beetetés időszakában szerelemnek és álomkapcsolatnak hittünk, valójában nem is létezett. Meg kell gyászolnunk azt, hogy akit a fehér hercegnek hittünk és akiről azt gondoltuk, szeret, valójában egy beteg elméjű véglény, aki csak rombolásra képes, s csak használt bennünket, hogy a saját végtelen ürességét belőlünk töltse fel.

Megküzdünk a fenyegetéseivel, a zaklatásaival, megtanuljuk a gyakorlatban is alkalmazni a „no contact” szabályt, letiltjuk mindenhonnan, nem nézegetjük a facebook profilját és lépésről lépésre leküzdjük a disszonáns, egymásnak ellentmondó érzéseinket, amiket a vele töltött idő és az ő viselkedése alakított ki. Megtanuljuk figyelmen kívül hagyni a hitelrontásunkat, akár felőle érkezik, akár a szárnyas majmai asszisztálnak ehhez. Ez már a gyógyulás első lépése.

Először is tisztában kell lennünk azzal, hogy tudományos kutatások bizonyították, azok, akik bántalmazó kapcsolatból menekültek, ugyanazokat a poszttraumás tüneteket produkálják, mint a harctéri veteránok.

Első lépésként el kell fogadnunk, hogy sérültünk. Nem vagyunk jól, fáj a lelkünk, a szívünk, s meg kell élni a gyász időszakát. Mert bármilyen furcsán hangozzék is, ezt is meg kell gyászolni. Hiszen elveszítettük az álmainkat, az otthonunkat, a vagyonunkat, az egészségünket, az önbecsülésünket, mindent, amit csak el lehet képzelni. És az ezekből való felépülés nem megy gyászmunka nélkül. Meg kell élni a fájdalmat, a szomorúságot, kell sírni, üvölteni, sírva röhögni, hogy kimosódjon belőlünk minden mérgező hordalék. Ehhez a folyamathoz több dolog is segítséget nyújthat.

Először is, az új életünkhöz minél több pozitív dolgot, élményt kell kapcsolni, amik idővel kioltják a borzalmas emlékeket. Apró dolgokkal kell kényeztetni magunkat, s újra ránevelni a szemünket, tudatosítani, lehet örülni a napfénynek, a fáknak, egy folyónak, magának a békének, amihez oly sokáig nem volt közünk.

Jó ötlet, ha meggyötört testünket is folyamatosan tápláljuk: figyeljük magunkat, mit kíván, mi esne jól, kezdjünk el újra normálisan enni, élvezni az ízeket. Legyünk együtt olyan emberekkel, akik pozitívan hatnak ránk, akik megértenek és meghallgatnak, ha szükséges, keressünk szakembert és beszéljünk.
A hallgatás, a titok tovább mérgez bennünket, ezért előbb vagy utóbb valakinek mesélnünk kell a velünk történtekről. Le kell küzdeni a szégyent, amiért ez megtörtént velünk, s tudatosítani kell: a bántalmazó szégyene ez, nem azé, aki elszenvedi.

Az írásterápia szintén jó módszer: kezdjünk el írni, nem kell formához, naplóhoz igazodni, kezdjük el kiírni magunkból a történteket. Először nehezen megy majd, de bele fogunk jönni és egyszerre azt vesszük észre, egyre több minden jut eszünkbe, ezt is csinálta, ezt is megtette, ez így fájt, itt eltörtem, itt balgán boldog voltam.

Ebben a szakaszban megérkezik a düh. Használjuk! Legyünk dühösek. Engedjük, hogy tisztítótűzként mindent elégessen, ami már nem hozzánk tartozik. Sétáljunk, edzünk, kényeztessük magunkat és ami a legfontosabb, minden nap használjunk a saját magunk számára megerősítő üzeneteket: el tudtál jönni. Meg tudtad csinálni. Képes vagy talpra állni. Meg tudtál küzdeni a hiányával és minden mással. Elkezdtél épülni. Büszke vagyok rád!

Segít, ha minél tájékozottabbak leszünk a témában: olvassunk, hallgassunk előadásokat a bántalmazás és a személyiségzavarok témaköreiben! Minél többet, hogy minél jobban megismerjük az egész metodikát, mert a megismerés mindig gyógyít, másrészt pedig biztosak lehetünk benne, hogy soha többé nem fogunk ugyanabba a folyóba lépni.

Végül egyszer eljutunk arra a pontra, hogy egy érdekes agyi változás történik bennünk. Hiába tudtuk addig is tűpontosan, mi történt velünk és hiába értettük, miért maradtunk, abban a pillanatban fellibben valami furcsa fátyol és azonnal átkapcsol bennünket.

Csak állunk döbbenten: ez volt az az ember, akihez én ragaszkodtam? Ehhez akarok én visszamenni?

Velem ezt nem lehet csinálni! S abban a pillanatban minden megváltozik. Már nem vágyódunk utána. Már nem érdekel, mi van vele, már érdektelenné válik minden, ami hozzá kapcsolt.
S ekkor, friss fuvallat lebbenti meg szívünk és lelkünk függönyeit. Elkezdünk újra élni.

„Az Igazi Férfi ragyogtat egy Nőt, nem feltétlenül megérteni és megváltoztatni akarja, hanem foglalkozik a lelkével.Ő az, aki sosem csap be, nem használ ki és nem néz hülyének. Mindig melletted van, ha szükséged van rá, csak a kezedet kell kinyújtanod érte. Ő az, aki reggelente kávét visz az ágyadba, aki kócosan is hercegnőnek hív, aki mosolyt csal az arcodra és letörli a könnyeidet, aki félt és izgul érted. Aki átölel éjszakánként, aki szerelmes a testedbe is, aki kielégíti vágyaidat. Aki a helyes útra terel, ha eltévedsz, nem uralkodni akar rajtad, hanem egyenrangú társként kezel. Ő az, aki segít megvalósítani az álmaidat és örül a sikereidnek, aki nem láncol magához,szabadon szárnyalhatsz mellette. Lehet, hogy nem gazdag, de a legnagyobb kincsét mégis neked adja, a szeretetét.Veled van eltelve, benned bízik és rád számít. Talán most is ott ül melletted, de ha még nem találtad meg, ne csüggedj! Az nem lehet, hogy pont neked ne rendelt volna a sors ilyen társat. Talán éppen ma, vagy holnap fogsz találkozni vele, bízzál ebben. Mert létezik….”