Van, hogy egy rosszul működő kapcsolat lezárása a lehető legjobb és legegészségesebb döntés, amit magunkért meghozhatunk. Viszont bármennyire is mérgező és frusztráló volt a kapcsolat, attól még fájhat az, hogy véget ért. A várt megkönnyebbülés helyett és mellett a veszteség élménye eláraszthat – és még inkább összezavarhat.Túlzás nélkül mondhatom, hogy egy mérgező kapcsolatból kijönni olyan, mintha újra szabadon lélegezhetnél. Nem hiába ragadt rájuk a „mérgező” kifejezés: ha nem is gyorsan és látványosan, de mindenképpen pusztítanak kívül-belül

„Fájhat az, ami volt, és az is, ami soha nem volt” – Miért olyan nehéz lezárni egy mérgező kapcsolatot

Van, hogy egy rosszul működő kapcsolat lezárása a lehető legjobb és legegészségesebb döntés, amit magunkért meghozhatunk. Viszont bármennyire is mérgező és frusztráló volt a kapcsolat, attól még fájhat az, hogy véget ért. A várt megkönnyebbülés helyett és mellett a veszteség élménye eláraszthat – és még inkább összezavarhat.

Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy egy mérgező kapcsolatból kijönni olyan, mintha újra szabadon lélegezhetnél. Nem hiába ragadt rájuk a „mérgező” kifejezés: ha nem is gyorsan és látványosan, de mindenképpen pusztítanak kívül-belül.

Legyen az egy családi, baráti vagy párkapcsolat, hiányoznak belőlük az olyan alapvető értékek, mint a kölcsönösség, a tisztelet, az őszinteség és a bizalom, amelyek egy harmonikus és egészséges kapcsolat működéséhez szükségesek. Helyette alá-fölérendeltség, soha véget nem érő játszmák, a másik fél határainak leigázása, illetve érzelmi vagy fizikai bántalmazás történik a két fél között. Mindezek megtapasztalása, a kiszámíthatatlanság, a félelem és a tehetetlenség rombolják fizikai és mentális egészségünket, kapcsolatainkat, jövőképüket, és leginkább az önmagunkról alkotott képet. Eljuthatunk odáig, hogy már magunkban is elbizonytalanodunk: saját gondolatainkban és érzéseinkben sem tudunk bízni, megkérdőjelezhetjük azt, hogy kik is vagyunk, elkezdjük igaznak látni azt a torz képet, amit a partner visszatükröz felénk.

Ahhoz, hogy ki akarjunk és tudjunk lépni egy ilyen dinamikájú kapcsolatból, hosszabb és küzdelmes folyamat vezethet. Mindenkinél eltérő, mi jelenti azt a bizonyos utolsó cseppet, és annak hányszor kell bekövetkeznie – az önmagunkkal való alkudozás és a remény miatt ugyanis akár többször lebeszélhetjük magunkat a kapcsolat végét jelentő döntésről. Ebben az írásomban nem a döntéshez vezető kanyargós utat, és nem is a szerzett sérülésekből való gyógyulás folyamatát szeretném bemutatni, hanem azt, hogy mi is történik bennünk közvetlenül a szakítás után.

Végre vége…?!

Központi tévhitünk az, hogy ha mi vetünk véget egy kapcsolatnak, akkor könnyebb lesz a feldolgozás és az elengedés – hiszen ezt mi akartuk, a mi döntésünk, és a józan eszünkkel tudjuk is, hogy hosszútávon ezzel járunk a lehető legjobban. Lehet, hogy már jó ideje készültünk erre a lépésre, és már megmunkáltuk magunkban ezt a veszteséget – amikor azonban bekövetkezik a valóságban, mégis máshogy élhetjük meg, mint amire számítottunk.

Ha magunk mögött hagyunk egy ilyen kapcsolatot, azt várhatjuk, hogy azt érezzük: végre. Kirepültünk a kalitkából, felszabadultunk az átok alól, tiszta lapot kaptunk. Egy mérgező kapcsolat lezárása azonban jóval összetettebb annál, mint hogy kristálytisztán a megkönnyebbülést és a felszabadultságot éljük meg. Hiszen bennünk vannak azok a nyugtalanító kérdőjelek, a meg nem kapott válaszok, a lezáratlan történetek és lüktető sérelmeink, amelyeket hordozunk még magunkban.

Ezenkívül bármennyire is fájó és megalázó volt benne lenni a kapcsolatban, mégis csak életünk tagadhatatlanul fontos részét képezte, amihez ezer szállal kötődtünk.

Egy szakítás – rengeteg veszteség

Amikor véget ér egy kapcsolatunk, nem csak magát a személyt, hanem vele együtt rengeteg mindent veszítünk el: mindazt, ami hozzá és a kapcsolathoz kötődött. Legyenek azok a rutinok, a programok, a közös baráti kör, a célok és a jövőkép. Énképünket és önértékelésünket is erőteljesen meghatározta: azt, hogy milyennek éreztük magunkat mellette és általa. Lehet, hogy gyakran éreztük magunkat feleslegesnek, értéktelennek vagy megalázottnak, de ugyanúgy megélhettük azt is, hogy érdekesek, kívánatosak és fontosak vagyunk – pláne, ha egy érzelmi hullámvölgyben éltünk. Úgy egyáltalán: a kapcsolat vége azt az élményünket is megrengeti, hogy szorosan tartozunk valakihez, valahová.

Egy kapcsolat sosem teljesen fekete vagy fehér – még ha túlnyomórészt negatívumokkal járt, attól még lehettek szép pillanatok és közös élmények, amelyek adtak számunkra valamit, és ami miatt jó ideig nem adtuk fel a reményt, hogy megmenthető a kapcsolat. Hiába merített ki minden létező szinten az állandó küzdelem, a szakítás után mégis önkéntelenül felmerülhet bennünk az a kérdés, hogy mit tehettünk volna még meg azért, hogy működjön. Vagy éppen azzal is vádolhatjuk magunkat, amiért nem tudtunk előbb kilépni. A rengeteg konfliktus és a kiszámíthatatlanság fárasztó és felőrlő, mégis ezek töltötték ki a napokat – és ha ez megszűnik, a túl nagy csend hirtelen nyomasztó és furcsa lehet.

Így még ha mi is döntöttünk úgy, hogy lezárjuk a kapcsolatot, ugyanúgy tapasztalhatjuk a bőrünkön a veszteséggel járó gyászt és érzelmi kavalkádot. Sajnálhatjuk az elvesztegetett időt, az út szélén hagyott lehetőségeket, a kudarcokat és a reményt. Bánjuk azt, ami volt, és azt is, ami soha nem volt. Azt, ami már nincs, és azt, ami már nem is lehet.

Tartani az ambivalenciát

Egy mérgező kapcsolat lezárása után rettentően intenzív és egymásnak ellentmondó gondolatok és érzelmek jelenhetnek meg bennünk. Érezhetjük a haragot a másik és magunk felé, örülhetünk, hogy vége lett, alkudozhatunk magunkkal: mi lett volna, ha…? Ezekkel a reakciókkal lényegében gyászolunk, próbáljuk valahogy finomítani, magyarázatot és értelmet találni a veszteségünknek. A gyászfolyamat egy fontos szakasza, a veszteség őszinte megélése előtt mégis zavartan állhatunk: a bennünk jelentkező szomorúságot, hiányt és ürességet nem biztos, hogy értjük. Hiszen fejben nagyon is jól tudjuk, hogy ez a legegészségesebb döntés, éppen ezért nem kéne szomorúnak lennünk – az érzelmeink mégsem ezt követik és tükrözik.

Az ész és a szív párbaján kívül talán a legnehezebb ebben a helyzetben az ambivalenciát tartani – vagyis látszólag egymásnak teljesen ellentmondó érzéseinket. Szakadék lehet aközött is, hogy mi az, amit ebben a helyzetben szerintünk éreznünk kéne, és mi az, amit tapasztalunk a valóságban. A teljes felépüléshez és a valódi lezáráshoz viszont szükséges az, hogy minden létező érzésünket elismerjük, és el is tudjuk őket együtt fogadni: vagyis, hogy engedjük magunknak úgy igazán meggyászolni ezt a kapcsolatot.

Lehet, hogy azt gondoljuk, nem érdemli meg ez az ember, hogy szomorkodjunk miatta, vagy hogy már így is annyi időt pazaroltunk rá, hogy többet már tényleg nem szeretnénk. Ha viszont letagadjuk magunk előtt is bizonyos érzéseinket, azzal csak megakasztjuk magunkat a gyász, ezáltal pedig a feldolgozás folyamatában. Ezért fontos, hogy lássuk ezek jogosultságát, és ne minősítsük vagy korholjuk magunkat érte – ne támasszunk érzéseinkkel szemben elvárásokat, hiszen azok érvénytelenítése csak további elfojtásokat fog eredményezni.

„Örülj neki, hogy végre megszabadultál tőle!”

Az ehhez hasonló, környezetünktől érkező megjegyzések nem éppen segítik érzelmeink elismerését és megélését. „Hogy hiányozhat neked az a barom? Nem érdemelt meg téged!”, „Ne bánkódj, nála már csak jobb jöhet!”. Ezeket persze puszta jó szándékból és támogató jelleggel mondják; kifejezhetik még büszkeségüket és elismerésüket, amiért megtettük ezt a lépést önmagunk érdekében. A biztató szavak eleinte nagyon is jól esnek, viszont ha tartósan és egyoldalúan csak ezeket kapjuk, akkor azt az elképzelésünket erősíthetik, hogy nekünk igazából jól kéne lennünk. Ha pedig ez nem megy, akkor szégyellhetjük és elhallgathatjuk valódi érzéseinket. Ez még bizonytalanabbá tehet minket, és elszigeteltséghez vezethet – pedig bármilyen gyászfolyamat során óriási segítség az, ha megoszthatjuk a bennünk zajló történéseket.

Egy mérgező kapcsolat lezárása az illegális gyász kategóriájába eshet: ez ugyanis egy olyan veszteség, amit a környezet nem feltétlenül ismer el veszteségként, és valódi érzéseink megosztása során minősítő, bagatellizáló, „csakazértis pozitív” reakciókat kaphatunk – ezáltal pedig azt éljük meg, hogy érzelmeink nem jogosak, valami baj van azzal, ahogy megéljük a helyzetet.

Sokat segíthet a feldolgozásban, ha van legalább egy olyan személy a környezetünkben, aki valóban meghallgat – értőn, odafigyelőn, és ítéletektől mentesen. Aki nem elvárásokkal közeledik felénk, hanem érti és érzi azt, amit mondunk.

Hogyan bánjunk magunkkal és másokkal egy mérgező kapcsolat lezárása után?

Ha egy mérgező kapcsolat lezárása után vagy, két nagy ajándékot adhatsz magadnak: az időt és a türelmet. Nincs egy olyan meghatározott időtartam, ami alatt igenis fel kell dolgoznod a kapcsolatot, és az sincs megírva sehol, hogyan kell ennek történnie. Minden veszteség feldolgozása teljesen egyéni utat követ, eltérő szakaszokkal és tempóval.

Emlékeztetheted magad arra, hogy egyszerre érezhetsz haragot a másik felé, lehetsz hálás a szép emlékekért, és szomorú is lehetsz, amiért ez a jövőben már nem lesz. Minél jobban tudunk önmagunkhoz együttérzéssel fordulni, annál inkább képesek leszünk a másikat is nyitottan és szívből hallgatni.