És az igazság az, hogy nem tudom, ki vagyok. Nem tudom, mennyi minden az, amit a betegségem alakít bennem, és mennyi az, ami egyszerűen csak én vagyok. Nem tudom, hogy néha tényleg ilyen vagyok-e, vagy csak vannak időszakok, amikor önmagamat sem látom tisztán. És talán attól félek a legjobban, hogy soha nem fogom tudni teljesen szétválasztani a kettőt. Mi van, ha egész életemben úgy próbálom majd megismerni magam, hogy közben folyton megkérdőjelezem azt is, amit érzek? Mi van, ha már nem tudom, mikor kell hinnem magamnak, és mikor kell megállnom, és megkérdeznem, hogy biztosan jól látom-e a dolgokat? Nem akarom, hogy a diagnózisom mondja meg, ki vagyok. De azt sem tudom letagadni, hogy része annak, ahogyan megélem a világot. És most itt állok ezzel a kérdéssel, amire nincs válaszom. Lehet, hogy mások kívülről jobban látnak engem, mint én saját magamat. Lehet, hogy vannak dolgok, amiket nekem kellene észrevennem, de még nem vagyok rá képes. És az is lehet, hogy néha egyszerűen csak túl sokat gondolkodom azon, ki vagyok, miközben még azt sem tudom, hogyan kellene jól lennem önmagammal. Nem tudom. És furcsa ezt leírni, mert annyira szeretném, ha legalább ebben biztos lehetnék. De ma nem vagyok. Csak abban, hogy szeretném megérteni magam. Hogy nem akarok folyton félni attól, amit találok. És hogy jó lenne egyszer úgy belenézni a tükörbe, hogy ne azt keressem, mi bennem a betegség, mi a hiba, mi az, amin változtatnom kell. Hanem egyszerűen csak magamat lássam. Bárki is vagyok. Mert most, ha valaki megkérdezné tőlem, hogy ki vagyok én, talán csak annyit tudnék mondani:

Nem tudom. Még keresem magam. És őszintén szólva, néha rohadtul félek attól, hogy közben elveszítem azt is, akinek eddig hittem magam.

Ma Attila feltett nekem egy kérdést.

Egyetlen kérdést, amire azóta sem tudom a választ.

Bipolárisként hol kezdődik a betegség, és ki vagyok én?

Azt hittem, ismerem magam. Vagy legalábbis azt hittem, hogy az évek alatt megtanultam együtt élni önmagammal. Tudom, milyen vagyok, mit érzek, mire vágyom, hogyan szeretek, hogyan gondolkodom. De amikor ezt a kérdést meghallottam, hirtelen rájöttem, hogy talán sokkal kevesebbet tudok magamról, mint gondoltam.

Mert hol húzódik a határ?

Amikor tele vagyok ötletekkel, amikor úgy érzem, hogy bármit meg tudok csinálni, amikor egymás után születnek bennem a gondolatok, és legszívesebben az egész világot megváltanám… akkor én vagyok ilyen? Vagy a betegségem beszél belőlem?

Amikor napokig nehéz felkelni, amikor minden sokkal súlyosabbnak tűnik, amikor még önmagamban is nehezen találom meg azt az embert, aki korábban voltam… akkor az vagyok én? Vagy csak egy állapot, amin keresztülmegyek?

Mennyire az enyém az, amit érzek, és mennyire formálja azt a betegségem?

Talán ez az egészben a legnehezebb. Hogy belülről minden érzés valóságos. A lelkesedés, a szomorúság, a düh, a félelem, a szeretet. Nem úgy élem meg őket, mintha valaki más érzései lennének. Én érzem őket. Én gondolkodom.

Mégis ott van bennem a kérdés, hogy vajon ugyanaz az ember vagyok-e minden állapotomban.

És mi van, ha a betegségem nemcsak azt változtatja meg, hogyan érzem magam, hanem azt is, ahogyan saját magamat látom?

Néha arra gondolok, milyen lenne úgy élni, hogy nem kell minden intenzív érzés mögött keresnem valamit. Hogy nem kell azon gondolkodnom, vajon most egyszerűen csak boldog vagyok, vagy valami egészen más történik bennem. Hogy nem kell utólag visszanéznem egy időszakra, és megkérdeznem magamtól: tényleg én voltam az?

De közben van egy másik félelmem is.

Mi van, ha annyira megpróbálom különválasztani magamat a betegségemtől, hogy közben olyan részeimet is megtagadom, amelyek valóban hozzám tartoznak?

A kreativitásomat. Az álmaimat. Az érzéseim mélységét. Azt, hogy néha ezer dologba kezdenék egyszerre. Azt, hogy bizonyos dolgokhoz talán másképp állok, mint mások.

Nem akarom minden jó vagy rossz tulajdonságomra azt mondani, hogy az csak a betegségem miatt van. De azt sem akarom elhinni, hogy minden, amit gondolok vagy teszek, feltétlenül jó nekem csak azért, mert éppen igaznak érzem.

Talán valahol itt kezdődik az önismeret. Annak felismerésében, hogy attól még, hogy valami bennem történik, nem feltétlenül kell, hogy az határozzon meg engem.

De ezt sokkal könnyebb leírni, mint valóban megérteni.

Mert a bipoláris zavar nem egy kabát, amit este leveszek magamról. Nem egy szerep, amiből kiléphetek, ha elfáradtam benne. Része az életemnek, hatással van rám, a kapcsolataimra, a döntéseimre és arra is, hogyan látom a jövőmet.

De vajon ettől én magam a betegség vagyok?

Nem hiszem. Legalábbis szeretném azt hinni, hogy nem.

Én több vagyok egy diagnózisnál. Van múltam, vannak hibáim, vannak vágyaim, vannak dolgok, amiket megbántam, és vannak olyanok is, amelyekre büszke vagyok. Vannak döntéseim, amelyekért vállalom a felelősséget, és vannak helyzetek, amelyekben ma már jobban értem, miért reagáltam úgy, ahogy.

Nem szeretném minden tettemet a betegségemre fogni. De azt sem szeretném, ha úgy kellene élnem, mintha a betegségemnek semmi köze nem lenne ahhoz, aki vagyok.

Talán nem is az a feladatom, hogy éles vonalat húzzak közénk.

Talán inkább azt kell megtanulnom, hogyan ismerjem fel magam akkor is, amikor éppen nem érzem ugyanannak az embernek magam.

Csak egy gondolat, ami nem hagy nyugodni.

Ha a betegségem hatással van arra, ahogyan gondolkodom, érzek, szeretek és döntök, akkor hol végződik a betegség, és hol kezdődöm én?

Lehet, hogy ezt nem lehet egyetlen mondattal megválaszolni.

Ma még nem tudom, hol húzódik ez a határ.

Ma csak azt tudom, hogy szeretném megismerni azt az embert, aki a diagnózis mögött van.

Azt az embert, aki én vagyok.

Van az a mondat, amitől az ember hirtelen elhallgat. Nekem most ez volt:„Ügyesen titkolod.” És basszus, tényleg. Ügyesen. Annyira ügyesen, hogy néha szerintem még én is elhiszem, hogy minden rendben. Felkelek. Elintézem, amit kell. Dolgozom. Anya vagyok. Bevásárolok. Telefonálok. Üzenetekre válaszolok. Megoldom. Kitalálom. Átszervezem. Ha nincs A terv, lesz B. Ha az sem működik, valahogy összetákolok egy C-t.Közben lehet velem nevetni. Lehet velem hülyéskedni. Kiteszek egy képet. Írok egy posztot. Csinálom a dolgom. És ebből kívülről kurvára nem látszik, hogy közben az agyam háttérben megállás nélkül számol. Miből? Hogyan?Meddig? Mi lesz utána? Hol fogok élni?Mit fogok dolgozni? Jól csinálom? Miért nem tartok már máshol? És egyáltalán: hol a francban van az én helyem ebben az egészben? Nem hazudok. Csak nem mondom el. Szerintem ez a legfurcsább benne. Nem ülök otthon és találok ki történeteket arról, hogy milyen csodálatos az életem. Egyszerűen megtanultam azt mondani:„Megoldom.”Ez az egyik legveszélyesebb mondatom. Mert általában tényleg megoldom. Csak azt nem teszem hozzá, hogy közben mennyire elfáradok. Nem mondom el, amikor félek. Nem mondom el, amikor fogalmam sincs, mit csinálok. Nem mondom el, amikor az anyagiakon kattogok. Nem mondom el, amikor legszívesebben azt mondanám valakinek:„Figyelj, most kurvára nem vagyok jól. Nem kell megoldanod. Csak maradj itt egy kicsit.”Helyette mosolygok. Megoldom. Aztán egyszer csak elfogyok. Aztán vannak azok a pillanatok, amikor elhallgat a fejem. És talán ezért szeretem annyira azokat az egészen egyszerű pillanatokat. Egy hétvégét. Egy autóutat. Egy ovi járatot. Egy teljesen jelentéktelen hétköznapi pillanatot azokkal, akiket szeretek. Mert olyankor pár percre nem kell megoldanom semmit. Nem számolok. Nem tervezek. Nem keresem görcsösen, hogy merre van előre. Csak vagyok. És néha ilyenkor döbbenek rá, mennyire hiányzott ez. Hogy ne túléljek egy napot. Hanem egyszerűen benne legyek. Nevessünk valami hülyeségen. Menjen a zene. Hallgassam a gyerek végtelen történeteit. Nézzek ki az ablakon. Semmi különös. Mégis ezekben a pillanatokban érzem néha a legerősebben, hogy:baszki, még itt vagyok. Talán nem kellene mindent egyedül cipelnem. Mondjuk új felismerés. Mert valahol útközben megtanultam, hogy a problémáimat előbb meg kell oldanom, és csak utána beszélhetek róluk. Majd ha tudom a választ. Majd ha rendbe tettem. Majd ha nem terhelek vele senkit. Majd ha már nem fáj. Csakhogy mire eljutok oda, addigra sokszor már teljesen kivagyok. És közben azok az emberek, akik szeretnek, csak állnak mellettem, és fogalmuk sincs, mi történik bennem. Aztán csodálkozom, hogy nem értenek. Honnan a francból értenének, ha nem mondom el? Ezt most tanulom. Nem azt, hogyan oldjak meg még több mindent. Abban már egész jó vagyok. Hanem azt, hogyan mondjam ki időben:Félek. Nem tudom. Segíts. Maradj. Most nincs megoldásom. És talán a legnehezebbet:„Nem vagyok jól.” Mert lehet, hogy nem attól leszek erős, hogy minden szart egyedül elbírok. Lehet, hogy néha attól, hogy végre nem próbálom úgy tenni, mintha nem lenne nehéz. Mert igen. Annyi mindent ügyesen titkolok. Csak közben kurvára elfáradtam.

Amikor az ember azt mondja, hogy könyvet ír, kívülről minden olyan szépnek és romantikusnak tűnik. Megszületik egy ötlet. Leülsz, írsz, elkészül a történet, egy kiadó pedig meglátja benne a lehetőséget. Kinyomtatják, bekerül a könyvesboltokba, az emberek pedig megveszik és olvassák. Legalábbis valahogy így képzeljük az elején. A valóság viszont az, hogy kezdő íróként néha nem is maga a könyv megírása a legnehezebb. Hanem minden, ami utána következik.Megírod a történetet, újraolvasod, javítod, átírod, megmutatod másoknak, majd ismét kijavítod. Keresel hozzá képeket vagy illusztrátort, borítót tervezel, fülszöveget írsz, szinopszist készítesz, szerzői bemutatkozást fogalmazol, és megpróbálod kitalálni, hogyan lehetne mindebből valódi könyv. Aztán elkezded keresni a kiadókat. Leveleket írsz. Csatolod a kéziratot, a szinopszist, az önéletrajzot és a képi terveket. Utánanézel, melyik kiadó milyen formában várja az anyagot. Napokig vagy hetekig figyeled a levelezésedet, és reménykedsz, hogy legalább egy választ kapsz. Sokszor még egy rövid elutasítás sem érkezik. Ha pedig végre kapsz egy ajánlatot, akkor sem dőlhetsz hátra. Eléd tesznek egy szerződést, amelyben részletesen szerepel, hogy neked mit kell vállalnod: mennyi könyvet kell megvenned, milyen határidőket kell betartanod, milyen jogokat adsz át, és mennyi részesedést kap a kiadó. Közben jogosan merül fel benned a kérdés:És a kiadó mit vállal?Milyen marketinget végez? Hol fogja hirdetni a könyvet? Bekerül valódi könyvesboltokba? Küld belőle példányokat véleményezőknek? Készít hozzá kampányt? Segít eljuttatni az olvasókhoz? Vagy a végén ugyanúgy neked kell posztokat írnod, videókat készítened, tartalomgyártókat keresned, csoportokban megosztanod és ismerősöket megkérned arra, hogy segítsenek? Kezdő íróként könnyű abba a helyzetbe kerülni, hogy annyira örülsz annak, hogy valaki érdeklődik a könyved iránt, hogy majdnem mindent elfogadsz. Hiszen végre valaki azt mondja: „Igen, ebből lehet könyv. Csakhogy egy szerződés nem attól jó, hogy rá van írva, hogy szerződés. Attól jó, ha mindkét fél vállal benne valamit, és mindkét fél érdekei megjelennek benne. Ha pedig úgy döntesz, hogy inkább saját magad adod ki a könyvet, újabb akadályok jönnek. Nyomdát kell keresned. Meg kell tanulnod, mit jelent az A5-ös méret, a kifutó, a CMYK, a 300 dpi, a gerincvastagság és a nyomdakész PDF. Ki kell számolnod, hány példány fér bele a keretedbe. El kell döntened, milyen legyen a papír, a borító és a kötés. Utána pedig neked kell gondoskodnod az értékesítésről, a csomagolásról, a postázásról és a reklámról is. És természetesen mindennek ára van.A nyomtatásnak. A grafikának. A tördelésnek. A próbapéldánynak. A szállításnak. A hirdetésnek. Még annak is, hogy a könyv egyáltalán eljusson valakihez, aki hajlandó beszélni róla.Közben pedig gyakran olyan tanácsokat kapsz, hogy „csak reklámozd jobban”, „készíts több videót”, vagy „keress influenszereket”.Mintha ez ilyen egyszerű lenne. Egy kezdő írónak sokszor nincs több százezer forintos marketingkerete. Van viszont egy története, rengeteg befektetett munkája és a reménye, hogy valaki meglátja benne azt, amit ő már az első pillanattól látott. Nem azért írom ezt, mert fel akarom adni. Éppen ellenkezőleg. Azért írom, mert szeretném megmutatni, mi van egy könyv mögött. Nemcsak néhány oldal, néhány kedves kép és egy szép borító. Hanem bizonytalanság, visszautasítás, számolgatás, újratervezés, rengeteg levél, álmatlan éjszakák és még több kitartás.Kezdő íróként az ember valóban sok szaron megy keresztül. De aztán elképzelem, hogy egy gyermek este az én mesémet hallgatja. Hogy Simon története segít neki kimondani, mitől fél, miért szomorú vagy mitől lett mérges. Hogy Plüss Maci és Tüneményes Maci ott ülnek mellette az ágyban, legalább a képzeletében. És akkor arra gondolok: ezért mégis érdemes továbbmenni. Lehet, hogy lassabban. Lehet, hogy kerülőutakon. Lehet, hogy nem úgy, ahogyan eredetileg elképzeltem. De nem adom fel. Mert az íróvá válás nem akkor kezdődik, amikor megjelenik a könyved. Hanem akkor, amikor minden nehézség ellenére újra leülsz, és tovább írsz.

Tartsatok Plüss Macival és Tüneményes Macival egy kedves, izgalmas kalandra a varázslatos Mézerdőbe! A történet tökéletes választás közös esti meséléshez, ajándékba vagy a gyermekek első saját könyvei közé. 🌳🍯

A könyv többek között az alábbi felületeken érhető el vagy rendelhető meg:

📚 Publio Könyváruház
📚 Libri
📚 Líra
📚 Bookline
📚 Book24
📚 Olvasni Menő
📚 Könyvtárellátó

🔗 Publio:
https://konyvaruhaz.publio.hu/9786151035382-pluss-maci-es-tunemenyes-maci-a-mezerdoben

Közvetlen rendelésért vagy további információért privát üzenetben is kereshettek. 💌

Szerző: Eishan

#mesekönyv #gyerekkönyv #estimese #könyvajánló #plüssmaci #mézerdő #magyarszerző #Eishan látogassatok el Plüss Macival és Tüneményes Macival a Mézerdőbe! ✨Szerző: Eishan#mesekönyv #gyerekkönyv #estimese #könyvajánló #plüssmaci #mézerdő #magyarszerző #Eishan

https://konyvaruhaz.publio.hu/9786151035382-pluss-maci-es-tunemenyes-maci-a-mezerdoben

…A Plüss Maci és Tüneményes Maci a Mézerdőben egy kedves történet barátságról, összetartásról és izgalmas kalandokról. Tökéletes választás közös esti meséléshez, amikor jólesik egy kicsit összebújni és együtt elmerülni a mesék világában. 💛📖Kísérjétek el a két macit a Mézerdőbe, ahol minden ösvény új meglepetést rejt! 🐝🌳

A könyv a Publio Könyváruházban rendelhető meg:👉 https://konyvaruhaz.publio.hu/kereses?search=Pl%C3%BCss%20maci

Ha ismersz olyan kisgyermeket, aki imádja a meséket és a macikat, lepd meg vele – vagy küldd tovább a posztot annak, akinek örömet szerezne! 🥰Írta: Eishan

Ha nekem néhány évvel ezelőtt azt mondja valaki, hogy egyszer mesekönyveket fogok írni, valószínűleg kiröhögöm. 🤣Aztán megszületett a Plüss Maci és Tüneményes Maci a Mézerdőben, és egy olyan világ kapuja nyílt ki előttem, amelyről korábban nem is sejtettem, hogy ennyire közel áll hozzám.Most pedig itt van egy újabb mesekönyv: a Simon mesék.Simon egy szerethető és kíváncsi kisfiú, aki ugyanazokkal az érzésekkel találkozik, mint bármelyik gyermek. Fél, mérges lesz, elszomorodik, aggódik, néha bizonytalan, máskor pedig különleges kalandokba keveredik.A Simon mesék ötlete abból született, hogy a kisgyermekek sokszor még nem tudják pontosan elmondani, mi zajlik bennük. Érzik, hogy valami bántja, nyomasztja vagy megijeszti őket, de nem mindig találják hozzá a megfelelő szavakat. Egy mese azonban segíthet felismerni és megnevezni ezeket az érzéseket.Az első történet a Simon és a félelmek erdeje lett. Innen pedig szinte magától indult tovább minden. Egyetlen történetből újabb és újabb ötletek születtek: mese a haragról, a kedvességről, a barátságról, a nehézségekről, az álmokról és azokról az apró, mégis fontos dolgokról, amelyek egy gyermek számára hatalmas jelentőséggel bírnak.Így lett egy meséből lassan egy egész sorozat.Azóta elkészültek a történetekhez tartozó képek, megszületett a közös borító, és még egy kapcsolódó színezőfüzet ötlete is életre kelt. A kiadó pedig nem csupán egyetlen mesében, hanem egy teljes sorozatban gondolkodik.Néha még én is nehezen hiszem el, amikor ránézek az elkészült munkákra. Ami nemrég még csak egy gondolat volt a fejemben, annak ma már szereplői, történetei és saját világa van.Talán éppen ez az alkotás egyik legszebb része: soha nem lehet tudni, melyik apró ötletből születik valami igazán nagy.Én pedig most izgatottan figyelem, hogyan növekszik tovább Simon világa. 💙📖Mert úgy tűnik, mégis mesekönyveket írok.És már egyáltalán nem nevetek rajta. Legfeljebb azon, hogy ezt régen mennyire nem hittem volna el. 🤣Eishan

Én? Mesekönyvet? Ugyan már!Aztán egyszer csak megszületett a Plüss Maci és Tüneményes Maci a Mézerdőben. Egy történetből valódi könyv lett, az én nevemmel – pontosabban az alkotói nevemmel: Eishan.Most pedig itt vannak a Simon-mesék. Már nem csupán egyetlen történetről beszélünk, hanem egy egész sorozatról, tele kalanddal, barátsággal, félelmekkel, érzésekkel és olyan élethelyzetekkel, amelyekkel a gyerekek nap mint nap találkozhatnak. Elkészült a borító, színezők születtek a mesékhez, és lassan minden egyre valóságosabbá válik.Néha még most is megállok egy pillanatra, ránézek az elkészült képekre, és arra gondolok: ezt tényleg én csinálom?Az élet néha egészen különös utakra vezet. Olyan álmokat ad, amelyekről korábban még azt sem tudtuk, hogy bennünk élnek. Én pedig kíváncsian várom, hová vezet tovább ez a történet. 💙📖Egy biztos: ha pár éve kinevettem volna azt, aki mindezt megjósolja, most azért bocsánatot kérnék tőle. 🤣Eishan

Sokan azt gondolják, hogy egy könyv megírása a legnehezebb része az egész folyamatnak. Én is ezt hittem. Aztán elkezdődött a kiadás. Hirtelen egy teljesen új világba csöppentem. Olyan fogalmakkal találkoztam, amelyekről korábban nem is hallottam. Javítások, korrektúrák, illusztrációk, tördelés, borítótervezés, szerződések, határidők… Minden egyes lépés új kihívást jelentett.Voltak napok, amikor úgy éreztem, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet. Megfordult a fejemben, hogy talán nem is nekem való ez az egész. Hiszen egy könyv nem attól készül el, hogy valaki leír egy történetet. A háttérben rengeteg ember munkája és számtalan apró döntés áll. Közben megtanultam türelmesebbnek lenni. Megtanultam segítséget kérni. És azt is, hogy nem baj, ha valami elsőre nem tökéletes. Aztán elérkezett az a nap, amikor először a kezembe foghattam a saját könyvemet. Nem tudom szavakkal visszaadni azt az érzést. Egyszerre voltam büszke, meghatott és hálás. Hálás mindenkinek, aki hitt bennem, és hálás magamnak is, hogy a nehezebb pillanatokban sem adtam fel. Azóta már tudom, hogy a könyv nem azon a napon született meg, amikor kinyomtatták. Sokkal korábban. Minden egyes kételyben. Minden átírt oldalon. Minden álmatlan éjszakában. Minden apró lépésben, amikor úgy döntöttem, hogy másnap is folytatom.Ha valamit megtanultam ebből az útból, akkor az az, hogy az álmok ritkán valósulnak meg könnyen. De ettől lesznek igazán értékesek. Ez még csak a kezdet. Még rengeteg történet vár arra, hogy megszülessen. És én alig várom, hogy megírjam őket.

Aznap este Simon sokáig nem tudott elaludni.Az ablakon beszűrődő holdfény különösen ragyogott, mintha apró csillagok táncolnának benne. Ahogy lehunyta a szemét, halk csilingelést hallott.Csing… csing… csing…– Simon… – suttogta egy kedves hang.A kisfiú kinyitotta a szemét.Az ablakpárkányon egy apró tündér ült. Szárnyai ezüstösen csillogtak, hajában hóvirágok díszlettek.– A nevem Harmatka. Nagy szükségünk van rád.– Mi történt? – kérdezte Simon.– A Hóvirágok Birodalmában baj van. Eltűnt a Tavasz Fénye.Mielőtt Simon bármit mondhatott volna, a tündér finoman megérintette a kezét.A szoba eltűnt.Simon egy hatalmas erdő közepén állt.Az öreg fák ágairól apró lámpások lógtak, mindenhol virágok nyíltak, a levegő mézillatú volt.A fatörzsek oldalában apró házikók bújtak meg.Mindenhol nyulak, mókusok, rókák és tündérek sürögtek-forogtak.Csak valami mégis hiányzott.Senki sem nevetett.– Miért ilyen szomorú mindenki? – kérdezte Simon.Egy öreg nyúl lépett elé.– Régen minden hajnalban felragyogtak a hóvirágok. Azok őrizték a Tavasz Fényét. De három nappal ezelőtt kialudtak.– És ha nem gyulladnak ki?– Akkor örökre itt marad a tél.Simon körbenézett.A hóvirágok valóban lehajtott fejjel álltak.– Tudom, ki segíthet! – kiáltotta Harmatka.A tó felé indultak.A víz olyan sima volt, mintha tükörből készült volna.Egyszer csak egy rózsaszín tavirózsa lassan ringatózni kezdett.A virág közepén egy apró egérke ült.A hátán kis hátizsák volt, kezében egy levélből hajtogatott evező.– Szervusztok! Én Palkó vagyok.Simon elmosolyodott.– Hát te mit csinálsz itt?– Utazó vagyok! Bejártam már minden tavat és patakot.– Akkor biztos tudod, hová tűnt a Tavasz Fénye!Az egérke elgondolkodott.– Láttam valamit az Éneklő Mocsár felé… de oda senki sem mer bemenni.– Miért?– Mert ott lakik a Köd.Másnap útnak indultak.Az erdő egyre sötétebb lett.A madarak elhallgattak.A köd lassan körülölelte őket.Simon már alig látta a kezét.– Ne félj! – szólt Harmatka.– Fogjuk meg egymás kezét!Így is tettek.Simon egyik kezével a tündért, másikkal az egérkét fogta.Lassan haladtak előre.Egyszer csak halk sírást hallottak.A köd közepén egy kis róka kuporgott.– Elvesztem…– Már nem vagy egyedül – mosolygott Simon.Kézen fogta.Abban a pillanatban a köd egy kicsit ritkulni kezdett.Ahogy továbbmentek, egy mókus ült egy faágon.Reszketett.– Leesett az összes mogyoróm…Simon és Palkó összeszedték neki.Újabb fénysugár jelent meg.Nem sokkal később egy nyuszi sírdogált.– Elvesztettem a virágomat…A tündérek együtt keresték vele.Amikor meglett, az egész erdő egy árnyalattal világosabb lett.Simon ekkor csodálkozva kérdezte:– Észrevettétek?– Mit?– Mindig akkor lesz világosabb, amikor segítünk valakinek.Harmatka elmosolyodott.– Kezded érteni.Végül megérkeztek egy tisztásra.Ott állt egyetlen hóvirág.Sokkal nagyobb volt, mint a többi.Szirmai azonban zárva maradtak.Mellette feküdt egy apró, aranyló kristály.Simon felemelte.Semmi sem történt.– Nem működik… – sóhajtott.Ekkor megszólalt egy nagyon öreg bagoly.– A kristály nem varázslatból él.– Hanem miből?– Jóságból.Simon körbenézett.Eszébe jutott a kis róka.A mókus.A nyuszi.Az egérke.A tündérek.Mindenki, akinek segítettek.Mosolyogni kezdett.– Már értem.Óvatosan a hóvirág közepébe helyezte a kristályt.Abban a pillanatban vakító, aranyló fény áradt szét.A hóvirágok egyszerre nyílni kezdtek.A lámpások még fényesebben ragyogtak.A fák levelei újra kizöldültek.A madarak dalra fakadtak.A rókák táncoltak.A nyuszik ugrándoztak.A mókusok makkot dobáltak a levegőbe örömükben.Az apró tündérek virágszirmokat szórtak Simon fölé.Harmatka odarepült hozzá.– Tudod, mi volt a Tavasz Fénye?Simon megrázta a fejét.– Nem egy kristály.Nem egy virág.Hanem minden kedves tett, amit egymásért teszünk.Ha az emberek elfelejtenek segíteni, a világ egy kicsit mindig sötétebb lesz.De ha szeretettel fordulnak egymás felé……akkor újra kivirágzik.Simon lehunyta a szemét.Amikor újra kinyitotta, már a saját ágyában feküdt.Az ablakon át besütött a reggeli nap.Az éjjeliszekrényén pedig ott feküdt egyetlen apró hóvirág.Simon elmosolyodott.– Akkor ez nem is álom volt…És valahol, nagyon messze, az erdő mélyén Harmatka, Palkó, a nyuszik, a mókusok és a rókák már a következő kalandra készülődtek.