Kemény világ az, amiben az ember írónak áll. Beletenni valamibe szíved, lelked, időd, energiád, pénzed majd végignézni, hogy mások lehordják mindennek, úton-útfélen, szidják, szapulják, falhoz vágják. Majd lefotózzák, és kiteszik közszemlére arra buzdítva másokat, hogy ők is utálják, bántsák. Nézni, amint emberek örömüket lelik abban, hogy ami neked kemény, lelkiismeretes munkád, az másoknak szemét, vagy tűzifának való hulladék. Sosem tudtam és most sem tudom, mit élveznek abban az emberek, ha másokat vagy mások munkáját bántják. De végül mindig arra jutok, hogy róluk ez többet árul el, mint arról, akivel (vagy amivel) ezt teszik.És épp ezért, köszönöm azoknak, akik vannak olyan jólelkű emberek, hogy ha nem is tetszik nekik egy adott könyv, azt méltósággal tudják kezelni. Mert aki jóban van önmagával, az pontosan tudja, hogy nem vagyunk egyformák és jól is van ez így. Az ilyen emberek felé én azt hiszem, kölcsönös tisztelettel is tudok lenni.A szeretetemet azonban már csak azok felé fordítom, akiktől vissza is kapom. Hiszen, másra mi értelme volna, nemde?! Hálás szívvel gondolok rátok, akik szeretitek az írásaimat. Mert hiszem, hogy mi az évek alatt megtaláltuk egymást. És örülök nektek. Szeretlek titeket! Köszönöm, hogy vagytok nekem, hogy miattatok érdemes csinálni azt a kemény életet, amilyen egy íróé lehet! Nekem elhihetitek, ti adtok erőt az olyan embereknek, mint én vagyok. A pozitív visszajelzéseitek, a kedves szavaitok, a tiszta lelketek örömöt hoz oda, ahol sokszor szomorúság is van. Sőt. Felváltja azt. Ti vagytok a vigasz egy írónak a nehéz napokon. És én hiszem, hogy ti és én együtt, ha nem is vagyunk “mindenki”, de sokan vagyunk! Elegen, hogy az ember a nap végén azt mondja, holnap is írok majd! ❤️

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, élt egy kíváncsi kisfiú, akit úgy hívtak: Simon. Simon nagyon szeretett álmodozni. Minden este, amikor bebújt a puha takarója alá, az ablakon át nézte a csillagokat, és azon gondolkodott, vajon milyen titkokat rejthet az éjszakai égbolt. Egy különösen szép estén a Hold ezüstös fénye bevilágította a szobáját. Simon már majdnem elaludt, amikor apró fény villant fel az ablakpárkányon. Egy kis szentjánosbogár volt az. De nem akármilyen. Aranyló teste úgy ragyogott, mintha egy darabka csillagot őrizne magában.– Szia, Simon! – mosolygott a kis bogár. Simon meglepetten felült az ágyban.– Te… tudsz beszélni?– Természetesen! – nevetett a szentjánosbogár. – Azért jöttem, hogy megmutassak neked valamit.– Mit?– Egy helyet, amelyet csak azok láthatnak, akik igazán hisznek a csodákban. Simon szeme felcsillant.– Én hiszek!– Akkor gyere velem! A szentjánosbogár egy apró fénycsíkot húzott maga után, Simon pedig hirtelen azt vette észre, hogy már nem a szobájában áll. Egy varázslatos erdő közepén találta magát. A fák lombjai között ezernyi fény táncolt. Apró csillagok lebegtek a levegőben. A virágok halkan dúdoltak.A patak pedig úgy csillogott, mintha gyémántokból folyna.– Hűha! – ámuldozott Simon.– Ez a Csillagfény Erdő – mondta a szentjánosbogár. Ahogy sétáltak, egyre több világító bogár csatlakozott hozzájuk. Úgy néztek ki, mint egy repülő fényfüzér. Egyszer csak az erdő véget ért. Simon megállt. Előtte egy hatalmas torony emelkedett az ég felé. A teteje szinte beleveszett a csillagok közé.– Ez a Csillagfények Tornya – magyarázta a bogár.– Ki lakik benne?– Az Álomőr.– Az ki?– Ő vigyáz minden gyermek álmára. Simon tátott szájjal nézte a tornyot.– Találkozhatok vele?– Ezért hoztalak ide. A torony kapuja lassan kinyílt. Odabent csillagfényből készült lépcső vezetett felfelé. Simon bátran elindult. Egyre magasabbra és magasabbra jutott. Mire felért, egy különleges szobába érkezett. A mennyezet helyén maga az égbolt volt. A csillagok olyan közel ragyogtak, hogy szinte megérinthette volna őket. A terem közepén egy kedves, ősz hajú öregember állt. Kék köpenyét apró csillagok díszítették.– Üdvözöllek, Simon! – mosolygott.– Te vagy az Álomőr?– Igen.– Tényleg vigyázol minden gyerek álmára?– Minden egyes éjszaka. Az Álomőr egy hatalmas könyvet nyitott ki. A lapjai aranyosan ragyogtak.– Tudod, Simon, minden jó cselekedet egy új csillagot gyújt az égen.– Tényleg?– Bizony. A könyvben ekkor képek jelentek meg. Simon látta, ahogy segít egy barátjának. Látta, amikor megosztotta a játékát. Látta, amikor megvigasztalt valakit. Minden emlék után egy új csillag gyulladt ki. Simon mosolyogva figyelte.– Nem is tudtam, hogy ennyi csillagot gyújtottam.– Sokkal többet, mint gondolnád – mondta az Álomőr. Ekkor azonban a terem egyik sarkában egy halvány fény pislákolni kezdett.– Mi történt? – kérdezte Simon. Az Álomőr elkomorodott.– Egy csillag elveszítette a ragyogását.– Miért?– Mert van egy gyermek, aki ma este szomorúan feküdt le. Simon elszomorodott.– Nem lehet segíteni neki? Az Álomőr elmosolyodott.– Dehogynem. Pont ezért vagy itt. A szentjánosbogarak Simon köré gyűltek. Fényük egyre erősebben ragyogott. Simon lehunyta a szemét, és arra gondolt, milyen érzés, amikor valaki kedves hozzá. Arra, amikor megölelik. Arra, amikor szeretetet kap. A fény hirtelen beragyogta a tornyot. Az elsötétült csillag újra ragyogni kezdett. Még fényesebben, mint korábban.– Sikerült! – örvendezett Simon.– Igen – bólintott az Álomőr. – A kedvesség mindig utat talál. A torony ablakán túl ekkor különleges látvány tárult elé. A Hold mosolygott rá. A csillagok vidáman táncoltak. A szentjánosbogarak arany spirálokat rajzoltak az égboltra.– Ideje hazatérned – mondta az Álomőr.– Visszajöhetek még?– Amikor csak hiszel a csodákban. A kis szentjánosbogár elkísérte Simont. Az erdő lassan elhalványult. A csillagok távolodni kezdtek. Simon egyszer csak újra a saját ágyában találta magát. A takaró alatt feküdt. Az ablakon át ugyanaz a Hold világított be. A párnáján azonban ott ült a kis szentjánosbogár.– Ez nem álom volt? – suttogta Simon. A bogár kacsintott.– A legszebb kalandok mindig egy kicsit álmok… és egy kicsit valóságok is. Azzal felrepült az éjszakába. Simon mosolyogva húzta magára a takarót. Mielőtt elaludt volna, még egyszer felnézett az égre. És mintha az egyik csillag különösen fényesen ragyogott volna vissza rá.

Van az a pillanat, amikor egy álom már nem csak egy gondolat a fejedben. Nem csak egy jegyzet a telefonodban. Nem csak egy „mi lenne, ha egyszer…” mondat. Hanem elindul feléd egy dobozban. 📦🤍 Ma megtudtam, hogy úton van a könyvem mintapéldánya. És őszintén? Még mindig nehéz felfogni. Annyi minden van ebben a könyvben. Késő esti írások. Kétségek. Újrakezdések. Könnyek. Remény. És rengeteg szeretet. Furcsa érzés belegondolni, hogy ami ennyire belőlem született, hamarosan ott lesz valaki kezében. Egy kanapén. Egy esti összebújásnál. Egy gyerekszobában lefekvés előtt.Talán ezért olyan megható ez az egész, mert a mesék néha nem csak gyerekeknek szólnak. Hanem a bennünk élő fáradt, félős, szeretetre vágyó részeknek is. És most itt ülök, mosolyogva, kicsit hitetlenkedve, és várom azt a pillanatot, amikor először a kezembe foghatom.

A saját könyvemet. ❤️

Az emberek itt félkész vázlatok. Mintha valaki elkezdte volna megrajzolni őket, aztán elfogyott volna az életkedve. A depresszió városa nem gonosz. Csak passzívan nihilista. Itt minden lassú. Ragacsos. Mintha maga az idő is húzná az életet maga után, mint egy túlpakolt bevásárlószatyrot. A „Majd holnap” téren áll egy szobor. Egy alak, aki éppen fel akarna állni egy padról. Csak soha nem jut tovább félútnál. Az önértékelés mocsarában minden lépés egy önostorozó gondolat.„Nem vagy elég jó.” „Más ezt simán megoldaná.” „Miért vagy ilyen?” Komolyan, mintha egy toxikus Pinterest-board támadt volna életre. A legrosszabb mégsem ez. Hanem a körforgalom. A depresszió szíve. Nincs ott semmi. Nincs dráma. Nincs sírás a padlón. Nincs látványos összeomlás. Csak ugyanaz a kibaszott monotónia újra meg újra. Körbe mész. Megint. És megint. A kijárat táblája ott van. Alatta apró betűkkel:„Csak képzeletben.”És ez az egészben a legijesztőbb. Hogy egy idő után már nem is harcolsz. Csak leülsz arra a kényelmetlen padra, és várod, hogy egyszer majd elmúljon magától. Mint egy belső Spotify lejátszási lista, ami már azt sem tudja, milyen zenét akar játszani, ezért inkább csendben marad.

Sokan azt hiszik, a bipoláris zavar csak annyi, hogy egyik nap nagyon boldog vagy, másik nap meg nagyon szomorú. Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Nekem inkább olyan, mintha két teljesen külön ember próbálna ugyanabban az agyban életben maradni. Az egyik túl gyors. Túl hangos. Túl sok. A másik meg alig bír megmozdulni. A mánia elhiteti velem, hogy bármit meg tudok csinálni. Hogy zseni vagyok. Hogy most végre összeállt az élet. A depresszió pedig pár nap vagy hét múlva úgy néz rám, mintha ez az egész csak egy rossz vicc lett volna. És a legfárasztóbb nem is maga a szélsőség. Hanem az, hogy mindkettő én vagyok. Ez a poszt nem azért született, hogy bárki sajnáljon. És nem is azért, hogy felmentsen bármi alól. Hanem azért, mert vannak dolgok, amiket kívülről szinte lehetetlen elmagyarázni. Milyen az, amikor az agyad egyszerre a legjobb barátod és a legveszélyesebb ellenséged. Milyen az, amikor a saját gondolataidban sem tudsz mindig megbízni. És milyen az, amikor már te sem tudod eldönteni, hogy amit érzel, az valódi-e vagy csak az agyad aktuális műsora. Ez nem egy szakmai könyv. Nem diagnózis. Nem önsegítő bullshit. Ez egyszerűen csak egy séta az agyamban. Nem lesz mindig kényelmes hely. De legalább őszinte.

Üdv nálam.

Holnap nem élni fogok, hanem túlélni. És most ez a cél. Érzem, ahogy lassan sűrűsödik bennem valami. Nem hirtelen zuhanás, inkább egy nehéz lejtő,amin már nincs lendület, csak lefelé tartás. Ismerem ezt az érzést. Amikor minden kicsit tompább,amikor a gondolatok súlyosabbak,amikor már előre fáraszt a holnap. Ez depresszív időszaknak ígérkezik. Nem meglepetés, inkább felismerés. És talán ez az egyetlen kapaszkodó most:hogy tudom, mi történik. Holnap nem várok magamtól sokat. Nem leszek erős. Nem leszek hálás. Nem leszek „jól”. Csak itt leszek. Lélegzem. Megcsinálom a minimumot. És ez most elég kell legyen.

Idegbetegen keltem. Már reggel feszült volt minden bennem, mintha nem lenne helyem a saját testemben. Nagy nehezen lecsitult valamennyire. Még pár falatot is ettem, ami ilyenkor már önmagában teljesítmény. Aztán elmentünk a játszóházba. Rengetegen voltak. Túl sok zaj, túl sok inger. Feszített, nyomott, idegesített. De a társaságom jó volt, és ez számított. Ahhoz képest… még jól is éreztem magam egy kicsit. Aztán megjött az este. Zuhanyzás közben elsírtam magam. Utána is. Nem volt konkrét oka, csak jött. Egy végtelen szomorúság, ami nem kérdez, nem magyaráz. Csak ráül az ember mellkasára, és ott marad. Ez az, amikor tudom, hogy bipoláris vagyok. Nem tankönyvből, nem címkéből,hanem abból, hogy egyik része a napnak még működik,a másik már teljesen szétesik. Ma nem volt tanulság. Csak túlélés. És ez ma elég kell legyen.

(mese sorozat )

Egy este, amikor a Mézerdő fölött már lila fátyolba öltözött az ég, Plüss Maci és Tüneményes Maci a kedvenc tisztásukon üldögéltek. A fű lágyan ringott alattuk, a tücskök halkan muzsikáltak, és minden olyan békés volt, mintha az egész erdő mélyet lélegezne.

– Nézd csak, Plüss Maci! Hullócsillag! – mutatott fel Tüneményes Maci csillogó szemekkel. Plüss Maci odanézett, és épp akkor suhant át az égen egy fényes csík, mintha valaki aranyporral húzott volna hosszú vonalat az égre.

– Kívánj valamit! – súgta Plüss Maci.

Tüneményes Maci becsukta a szemét… de mielőtt kívánhatott volna, hirtelen egy puha puff hang hallatszott. Valami – vagy inkább valaki – a tisztás közepén jelent meg egy csillagporos felhőben. A felhő szétoszlott, és egy apró, fénylő alak lépett elő. Tündöklő csillagsapkát viselt, köpenye olyan volt, mint az éjszakai égbolt: tele apró, sziporkázó pontokkal.

– Szép estét, macik! Csillagmanó vagyok, a kívánságok őrzője!

Plüss Maci nagyot pislogott.Tüneményes Maci szája tátva maradt.– Tényleg létezel? – kérdezte halkan.

– Mindig ott vagyok a csillagok között – felelte a Manó. – Csak nem mindig láttok. Ma viszont hallottam, hogy valaki kívánni készül… és gondoltam, meglátogatlak titeket.

A Csillagmanó odalépett hozzájuk, és elővett a zsebéből két pici, ragyogó csillagdarabot.– Ezek a tiétek. Csillagfényből készültek, és megőrzik a legszebb érzést, amit ma éreztetek. Ha valaha szomorúak lesztek, csak fogjátok meg őket, és a szívetek emlékezni fog a boldogságra. Plüss Maci és Tüneményes Maci ámulva vették át az apró fénylő csillagokat. Melegek voltak, mintha a szeretet apró lángja pihent volna bennük.

– Na most kívánhattok is! – mondta a Manó, csillogó szemmel.

Tüneményes Maci lehunyta a szemét és így szólt:

– Azt kívánom, hogy Plüss Maci mindig biztonságban legyen mellettem.

Plüss Maci kicsit elpirult. Ő is lehunyta a szemét:

– Azt kívánom, hogy Tüneményes Maci soha ne érezze magát egyedül. Mert én mindig vele leszek.

A Csillagmanó elégedetten bólintott:– Gyönyörű kívánságok. A szeretetből kértetek – az mindig valóra válik.A manó lassan felemelkedett a levegőbe, körülötte csillagpor kavargott.

– Aludjatok jól, macik! A csillagok ma este rátok vigyáznak.

Egy utolsó pörgés… és puff!Visszatért az égbolt közé, egy új apró csillagként ragyogva tovább. Plüss Maci és Tüneményes Maci csendben nézték az eget.

– Ott van… látod? – mutatta Tüneményes Maci a legfényesebbre.

– A mi Csillagmanónk. – mosolygott Plüss Maci.

A két maci összebújt a csillagfényes takaró alatt, és Tüneményes Maci halkan suttogta:

– Soha nem engedlek el.

– Én sem téged.

válaszolta Plüss Maci.

Aznap este a Mézerdőben két maci szíve együtt dobogott, miközben a Csillagmanó ragyogva vigyázta álmukat.

Sok év telt el. A sebek helyén már nem fájdalom van,csak halvány emlékek, amik időnként még megszólalnak —de már nem kiabálnak. Csak suttognak. A nő ma már nem fél a csendtől. Megtanult benne élni. Megtanulta, hogy a béke nem akkor jön, amikor minden rendben van,hanem amikor elfogadja azt is, ami nincs. A múlt része maradt,de már nem határozza meg. Most már tudja:nem a sebei teszik gyengévé,hanem az, hogy mégis szeretni tud velük. A kisfia időközben nőtt, okosodott,és amikor egyszer megkérdezte:– Anya, te boldog vagy? –a nő elmosolyodott. Nem kellett gondolkodnia.– Igen, kicsim. Nem mindig voltam az,de most már igen. És tényleg úgy is érezte. Mert most már nem csak túlélte az életet —élte. Nem tökéletesen. Nem hibátlanul. De igazán. És mikor este a tükörbe nézett,nem a múlt árnyait látta,hanem egy nőt, aki megküzdött minden viharért,és most a saját fényében állt. – Megcsináltuk – suttogta. És ezúttal nem a túlélésről szólt. Hanem az életről. 🌅

A nő már nem futott a múlt elől. Nem is menekült előle — csak néha csendben megállt, ha eszébe jutott. Már nem volt benne harag,csak egy halk, megértő sóhaj:„Ez is én voltam.” Sokáig próbálta elfelejteni mindazt, ami fájt. De rájött, hogy a felejtés nem gyógyít. Az elfogadás viszont igen. Egy délután a kisfia rajzolt neki valamit. Egy nagy napot és két apró alakot alatta: egy anyát és egy gyermeket. A nő nézte a rajzot, és mosolygott. Nem azért, mert tökéletes volt — hanem mert igaz. A kisfiú akkor még nem tudta,de ezzel a rajzzal megmutatta neki,hogy a fény, amit most érez, nem kívülről jön. Mindig is ott volt benne, csak eltakarta a fájdalom. Most már tudta: a múltja nem ellenség. Csak tanító. Sebekből lett térkép,amely elvezetett idáig — a pillanathoz, amikor már nem fájt kimondani,hogy túlélte. És amikor este lefeküdt a kisfia mellé,nem a régi sírásait hallotta visszhangozni,hanem a gyermeke szuszogását —annak a kicsinek, aki megtanította,hogy a sötétség után mindig jön egy új hajnal.