”Volt egyszer két ember, akik ugyanabban a városban éltek — ugyanazokat az utcákat járták, ugyanazokat a kávézókat szerették, ugyanazokat az éjszakai fényeket nézték.Mégis, sokáig elkerülték egymást.A lány minden reggel ugyanabban a kis presszóban vette a kávéját, mielőtt a munkahelyére sietett. Néha a telefonjába merült, néha csak bámulta az utcát, ahol a tömeg lüktetett.A fiú pedig pár utcával arrébb dolgozott, és néha, ha korábban végzett, pont arra kanyarodott — de mindig csak percekkel később, mint kellett volna.Egyszer azonban mégis megtörtént: egy esős délutánon, mikor mindketten ugyanabban a kávézóban kerestek menedéket, a lány véletlenül meglökte a fiút. A kávé egy kicsit kilöttyent, ők pedig egyszerre nyúltak a szalvétáért.Nevettek. A pillanat rövid volt, mégis valami különös melegség maradt utána mindkettőjükben.Onnantól kezdve újra és újra találkoztak.A város hatalmas volt, mégis úgy tűnt, a sors gondoskodik róla, hogy mindig ugyanott legyenek, ugyanakkor.A buszmegállóban. Egy koncerten. A Duna-parton, mikor a nap lebukott a háztetők mögött.Közel kerültek egymáshoz, de a világ — a munka, az idő, a félelmek — közéjük állt.Nem szakították meg a kapcsolatot, de elengedték egymást egy időre, mert tudták, hogy egyikük sem készült még fel arra, ami köztük született.A város tovább forgott. Évek teltek el, a kávézó neve megváltozott, a buszok új útvonalon jártak, a Duna-partot felújították.De mikor egy este, sok idő után, a lány megint arra sétált, és meglátta a fiút ugyanott ülni, a régi presszó teraszán — minden újra a helyére került.Nem kellett beszélniük. Csak néztek egymásra, és a város zaja lassan elhalkult körülöttük.Tudták, hogy most már nem kell sietni, nem kell elengedni.Ami régen elkezdődött, most végre folytatódhatott.És miközben a fények lassan kihunytak a városban, ők ott ültek egymás mellett, csendben, de végtelenül boldogan — mert tudták, hogy a sors néha késik, de soha nem felejt.