Vannak lelkek, akik nem a Naphoz hasonlítanak. Nem állandóan ragyognak, nem mindig melegek, és nem tudnak folyamatosan világítani.Ők a Holdlelkűek.Olyan emberek, akikben a fény és a sötétség váltakozik – néha szinte túláradó életkedvvel, máskor pedig elviselhetetlen ürességgel.

Volt egyszer egy lány, akit Holdlelkűnek hívtak.Amikor ragyogott, mindenki körülötte akart lenni. Szemeiben csillagok égtek, szavai szikrát vetettek. Minden ötlete életre kelt, minden nap új kaland volt.De amikor a sötétség leereszkedett rá, a világ elhalkult.Nem volt semmi különösebb oka – egyszer csak minden elnehezült. A levegő, a gondolatok, még a saját teste is.Az emberek nem értették.„Miért vagy szomorú? Hisz minden rendben van!” – mondták.De a Holdlelkű csak elmosolyodott, és magában suttogta:„A Hold sem világít mindig. És mégis mindig ott van.”Ahogy múltak a napok, lassan megtanulta, hogy a sötétség nem ellenség.Csak pihenni jön.A fény pedig mindig visszatér, amikor ideje van.Egy apró csillag vezette vissza a fényhez – egy emlék, egy dal, egy kedves szó. Nem volt hangos, nem volt nagy, de elég volt ahhoz, hogy hinni tudjon újra.És amikor újra teliholddá vált, már más volt. Nem félt többé a változástól.Megtanulta, hogy a hullámok jönnek és mennek, de a tenger mindig önmaga marad.

A bipoláris lélek nem törött. Csak túl sok fényt és sötétséget hord egyszerre.Néha ez a kettő harcol, néha öleli egymást – de mindkettő része annak, aki vagy.És ha egyszer megtanulod szeretni a Hold mindkét arcát, talán magadat is könnyebb lesz szeretni.