A nő már nem futott a múlt elől. Nem is menekült előle — csak néha csendben megállt, ha eszébe jutott. Már nem volt benne harag,csak egy halk, megértő sóhaj:„Ez is én voltam.” Sokáig próbálta elfelejteni mindazt, ami fájt. De rájött, hogy a felejtés nem gyógyít. Az elfogadás viszont igen. Egy délután a kisfia rajzolt neki valamit. Egy nagy napot és két apró alakot alatta: egy anyát és egy gyermeket. A nő nézte a rajzot, és mosolygott. Nem azért, mert tökéletes volt — hanem mert igaz. A kisfiú akkor még nem tudta,de ezzel a rajzzal megmutatta neki,hogy a fény, amit most érez, nem kívülről jön. Mindig is ott volt benne, csak eltakarta a fájdalom. Most már tudta: a múltja nem ellenség. Csak tanító. Sebekből lett térkép,amely elvezetett idáig — a pillanathoz, amikor már nem fájt kimondani,hogy túlélte. És amikor este lefeküdt a kisfia mellé,nem a régi sírásait hallotta visszhangozni,hanem a gyermeke szuszogását —annak a kicsinek, aki megtanította,hogy a sötétség után mindig jön egy új hajnal.