Sokan azt hiszik, a bipoláris zavar csak annyi, hogy egyik nap nagyon boldog vagy, másik nap meg nagyon szomorú. Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Nekem inkább olyan, mintha két teljesen külön ember próbálna ugyanabban az agyban életben maradni. Az egyik túl gyors. Túl hangos. Túl sok. A másik meg alig bír megmozdulni. A mánia elhiteti velem, hogy bármit meg tudok csinálni. Hogy zseni vagyok. Hogy most végre összeállt az élet. A depresszió pedig pár nap vagy hét múlva úgy néz rám, mintha ez az egész csak egy rossz vicc lett volna. És a legfárasztóbb nem is maga a szélsőség. Hanem az, hogy mindkettő én vagyok. Ez a poszt nem azért született, hogy bárki sajnáljon. És nem is azért, hogy felmentsen bármi alól. Hanem azért, mert vannak dolgok, amiket kívülről szinte lehetetlen elmagyarázni. Milyen az, amikor az agyad egyszerre a legjobb barátod és a legveszélyesebb ellenséged. Milyen az, amikor a saját gondolataidban sem tudsz mindig megbízni. És milyen az, amikor már te sem tudod eldönteni, hogy amit érzel, az valódi-e vagy csak az agyad aktuális műsora. Ez nem egy szakmai könyv. Nem diagnózis. Nem önsegítő bullshit. Ez egyszerűen csak egy séta az agyamban. Nem lesz mindig kényelmes hely. De legalább őszinte.

Üdv nálam.