Az emberek itt félkész vázlatok. Mintha valaki elkezdte volna megrajzolni őket, aztán elfogyott volna az életkedve. A depresszió városa nem gonosz. Csak passzívan nihilista. Itt minden lassú. Ragacsos. Mintha maga az idő is húzná az életet maga után, mint egy túlpakolt bevásárlószatyrot. A „Majd holnap” téren áll egy szobor. Egy alak, aki éppen fel akarna állni egy padról. Csak soha nem jut tovább félútnál. Az önértékelés mocsarában minden lépés egy önostorozó gondolat.„Nem vagy elég jó.” „Más ezt simán megoldaná.” „Miért vagy ilyen?” Komolyan, mintha egy toxikus Pinterest-board támadt volna életre. A legrosszabb mégsem ez. Hanem a körforgalom. A depresszió szíve. Nincs ott semmi. Nincs dráma. Nincs sírás a padlón. Nincs látványos összeomlás. Csak ugyanaz a kibaszott monotónia újra meg újra. Körbe mész. Megint. És megint. A kijárat táblája ott van. Alatta apró betűkkel:„Csak képzeletben.”És ez az egészben a legijesztőbb. Hogy egy idő után már nem is harcolsz. Csak leülsz arra a kényelmetlen padra, és várod, hogy egyszer majd elmúljon magától. Mint egy belső Spotify lejátszási lista, ami már azt sem tudja, milyen zenét akar játszani, ezért inkább csendben marad.