Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, élt egy kíváncsi kisfiú, akit úgy hívtak: Simon. Simon nagyon szeretett álmodozni. Minden este, amikor bebújt a puha takarója alá, az ablakon át nézte a csillagokat, és azon gondolkodott, vajon milyen titkokat rejthet az éjszakai égbolt. Egy különösen szép estén a Hold ezüstös fénye bevilágította a szobáját. Simon már majdnem elaludt, amikor apró fény villant fel az ablakpárkányon. Egy kis szentjánosbogár volt az. De nem akármilyen. Aranyló teste úgy ragyogott, mintha egy darabka csillagot őrizne magában.– Szia, Simon! – mosolygott a kis bogár. Simon meglepetten felült az ágyban.– Te… tudsz beszélni?– Természetesen! – nevetett a szentjánosbogár. – Azért jöttem, hogy megmutassak neked valamit.– Mit?– Egy helyet, amelyet csak azok láthatnak, akik igazán hisznek a csodákban. Simon szeme felcsillant.– Én hiszek!– Akkor gyere velem! A szentjánosbogár egy apró fénycsíkot húzott maga után, Simon pedig hirtelen azt vette észre, hogy már nem a szobájában áll. Egy varázslatos erdő közepén találta magát. A fák lombjai között ezernyi fény táncolt. Apró csillagok lebegtek a levegőben. A virágok halkan dúdoltak.A patak pedig úgy csillogott, mintha gyémántokból folyna.– Hűha! – ámuldozott Simon.– Ez a Csillagfény Erdő – mondta a szentjánosbogár. Ahogy sétáltak, egyre több világító bogár csatlakozott hozzájuk. Úgy néztek ki, mint egy repülő fényfüzér. Egyszer csak az erdő véget ért. Simon megállt. Előtte egy hatalmas torony emelkedett az ég felé. A teteje szinte beleveszett a csillagok közé.– Ez a Csillagfények Tornya – magyarázta a bogár.– Ki lakik benne?– Az Álomőr.– Az ki?– Ő vigyáz minden gyermek álmára. Simon tátott szájjal nézte a tornyot.– Találkozhatok vele?– Ezért hoztalak ide. A torony kapuja lassan kinyílt. Odabent csillagfényből készült lépcső vezetett felfelé. Simon bátran elindult. Egyre magasabbra és magasabbra jutott. Mire felért, egy különleges szobába érkezett. A mennyezet helyén maga az égbolt volt. A csillagok olyan közel ragyogtak, hogy szinte megérinthette volna őket. A terem közepén egy kedves, ősz hajú öregember állt. Kék köpenyét apró csillagok díszítették.– Üdvözöllek, Simon! – mosolygott.– Te vagy az Álomőr?– Igen.– Tényleg vigyázol minden gyerek álmára?– Minden egyes éjszaka. Az Álomőr egy hatalmas könyvet nyitott ki. A lapjai aranyosan ragyogtak.– Tudod, Simon, minden jó cselekedet egy új csillagot gyújt az égen.– Tényleg?– Bizony. A könyvben ekkor képek jelentek meg. Simon látta, ahogy segít egy barátjának. Látta, amikor megosztotta a játékát. Látta, amikor megvigasztalt valakit. Minden emlék után egy új csillag gyulladt ki. Simon mosolyogva figyelte.– Nem is tudtam, hogy ennyi csillagot gyújtottam.– Sokkal többet, mint gondolnád – mondta az Álomőr. Ekkor azonban a terem egyik sarkában egy halvány fény pislákolni kezdett.– Mi történt? – kérdezte Simon. Az Álomőr elkomorodott.– Egy csillag elveszítette a ragyogását.– Miért?– Mert van egy gyermek, aki ma este szomorúan feküdt le. Simon elszomorodott.– Nem lehet segíteni neki? Az Álomőr elmosolyodott.– Dehogynem. Pont ezért vagy itt. A szentjánosbogarak Simon köré gyűltek. Fényük egyre erősebben ragyogott. Simon lehunyta a szemét, és arra gondolt, milyen érzés, amikor valaki kedves hozzá. Arra, amikor megölelik. Arra, amikor szeretetet kap. A fény hirtelen beragyogta a tornyot. Az elsötétült csillag újra ragyogni kezdett. Még fényesebben, mint korábban.– Sikerült! – örvendezett Simon.– Igen – bólintott az Álomőr. – A kedvesség mindig utat talál. A torony ablakán túl ekkor különleges látvány tárult elé. A Hold mosolygott rá. A csillagok vidáman táncoltak. A szentjánosbogarak arany spirálokat rajzoltak az égboltra.– Ideje hazatérned – mondta az Álomőr.– Visszajöhetek még?– Amikor csak hiszel a csodákban. A kis szentjánosbogár elkísérte Simont. Az erdő lassan elhalványult. A csillagok távolodni kezdtek. Simon egyszer csak újra a saját ágyában találta magát. A takaró alatt feküdt. Az ablakon át ugyanaz a Hold világított be. A párnáján azonban ott ült a kis szentjánosbogár.– Ez nem álom volt? – suttogta Simon. A bogár kacsintott.– A legszebb kalandok mindig egy kicsit álmok… és egy kicsit valóságok is. Azzal felrepült az éjszakába. Simon mosolyogva húzta magára a takarót. Mielőtt elaludt volna, még egyszer felnézett az égre. És mintha az egyik csillag különösen fényesen ragyogott volna vissza rá.