Van az a mondat, amitől az ember hirtelen elhallgat. Nekem most ez volt:„Ügyesen titkolod.” És basszus, tényleg. Ügyesen. Annyira ügyesen, hogy néha szerintem még én is elhiszem, hogy minden rendben. Felkelek. Elintézem, amit kell. Dolgozom. Anya vagyok. Bevásárolok. Telefonálok. Üzenetekre válaszolok. Megoldom. Kitalálom. Átszervezem. Ha nincs A terv, lesz B. Ha az sem működik, valahogy összetákolok egy C-t.Közben lehet velem nevetni. Lehet velem hülyéskedni. Kiteszek egy képet. Írok egy posztot. Csinálom a dolgom. És ebből kívülről kurvára nem látszik, hogy közben az agyam háttérben megállás nélkül számol. Miből? Hogyan?Meddig? Mi lesz utána? Hol fogok élni?Mit fogok dolgozni? Jól csinálom? Miért nem tartok már máshol? És egyáltalán: hol a francban van az én helyem ebben az egészben? Nem hazudok. Csak nem mondom el. Szerintem ez a legfurcsább benne. Nem ülök otthon és találok ki történeteket arról, hogy milyen csodálatos az életem. Egyszerűen megtanultam azt mondani:„Megoldom.”Ez az egyik legveszélyesebb mondatom. Mert általában tényleg megoldom. Csak azt nem teszem hozzá, hogy közben mennyire elfáradok. Nem mondom el, amikor félek. Nem mondom el, amikor fogalmam sincs, mit csinálok. Nem mondom el, amikor az anyagiakon kattogok. Nem mondom el, amikor legszívesebben azt mondanám valakinek:„Figyelj, most kurvára nem vagyok jól. Nem kell megoldanod. Csak maradj itt egy kicsit.”Helyette mosolygok. Megoldom. Aztán egyszer csak elfogyok. Aztán vannak azok a pillanatok, amikor elhallgat a fejem. És talán ezért szeretem annyira azokat az egészen egyszerű pillanatokat. Egy hétvégét. Egy autóutat. Egy ovi járatot. Egy teljesen jelentéktelen hétköznapi pillanatot azokkal, akiket szeretek. Mert olyankor pár percre nem kell megoldanom semmit. Nem számolok. Nem tervezek. Nem keresem görcsösen, hogy merre van előre. Csak vagyok. És néha ilyenkor döbbenek rá, mennyire hiányzott ez. Hogy ne túléljek egy napot. Hanem egyszerűen benne legyek. Nevessünk valami hülyeségen. Menjen a zene. Hallgassam a gyerek végtelen történeteit. Nézzek ki az ablakon. Semmi különös. Mégis ezekben a pillanatokban érzem néha a legerősebben, hogy:baszki, még itt vagyok. Talán nem kellene mindent egyedül cipelnem. Mondjuk új felismerés. Mert valahol útközben megtanultam, hogy a problémáimat előbb meg kell oldanom, és csak utána beszélhetek róluk. Majd ha tudom a választ. Majd ha rendbe tettem. Majd ha nem terhelek vele senkit. Majd ha már nem fáj. Csakhogy mire eljutok oda, addigra sokszor már teljesen kivagyok. És közben azok az emberek, akik szeretnek, csak állnak mellettem, és fogalmuk sincs, mi történik bennem. Aztán csodálkozom, hogy nem értenek. Honnan a francból értenének, ha nem mondom el? Ezt most tanulom. Nem azt, hogyan oldjak meg még több mindent. Abban már egész jó vagyok. Hanem azt, hogyan mondjam ki időben:Félek. Nem tudom. Segíts. Maradj. Most nincs megoldásom. És talán a legnehezebbet:„Nem vagyok jól.” Mert lehet, hogy nem attól leszek erős, hogy minden szart egyedül elbírok. Lehet, hogy néha attól, hogy végre nem próbálom úgy tenni, mintha nem lenne nehéz. Mert igen. Annyi mindent ügyesen titkolok. Csak közben kurvára elfáradtam.