Ma Attila feltett nekem egy kérdést.

Egyetlen kérdést, amire azóta sem tudom a választ.

Bipolárisként hol kezdődik a betegség, és ki vagyok én?

Azt hittem, ismerem magam. Vagy legalábbis azt hittem, hogy az évek alatt megtanultam együtt élni önmagammal. Tudom, milyen vagyok, mit érzek, mire vágyom, hogyan szeretek, hogyan gondolkodom. De amikor ezt a kérdést meghallottam, hirtelen rájöttem, hogy talán sokkal kevesebbet tudok magamról, mint gondoltam.

Mert hol húzódik a határ?

Amikor tele vagyok ötletekkel, amikor úgy érzem, hogy bármit meg tudok csinálni, amikor egymás után születnek bennem a gondolatok, és legszívesebben az egész világot megváltanám… akkor én vagyok ilyen? Vagy a betegségem beszél belőlem?

Amikor napokig nehéz felkelni, amikor minden sokkal súlyosabbnak tűnik, amikor még önmagamban is nehezen találom meg azt az embert, aki korábban voltam… akkor az vagyok én? Vagy csak egy állapot, amin keresztülmegyek?

Mennyire az enyém az, amit érzek, és mennyire formálja azt a betegségem?

Talán ez az egészben a legnehezebb. Hogy belülről minden érzés valóságos. A lelkesedés, a szomorúság, a düh, a félelem, a szeretet. Nem úgy élem meg őket, mintha valaki más érzései lennének. Én érzem őket. Én gondolkodom.

Mégis ott van bennem a kérdés, hogy vajon ugyanaz az ember vagyok-e minden állapotomban.

És mi van, ha a betegségem nemcsak azt változtatja meg, hogyan érzem magam, hanem azt is, ahogyan saját magamat látom?

Néha arra gondolok, milyen lenne úgy élni, hogy nem kell minden intenzív érzés mögött keresnem valamit. Hogy nem kell azon gondolkodnom, vajon most egyszerűen csak boldog vagyok, vagy valami egészen más történik bennem. Hogy nem kell utólag visszanéznem egy időszakra, és megkérdeznem magamtól: tényleg én voltam az?

De közben van egy másik félelmem is.

Mi van, ha annyira megpróbálom különválasztani magamat a betegségemtől, hogy közben olyan részeimet is megtagadom, amelyek valóban hozzám tartoznak?

A kreativitásomat. Az álmaimat. Az érzéseim mélységét. Azt, hogy néha ezer dologba kezdenék egyszerre. Azt, hogy bizonyos dolgokhoz talán másképp állok, mint mások.

Nem akarom minden jó vagy rossz tulajdonságomra azt mondani, hogy az csak a betegségem miatt van. De azt sem akarom elhinni, hogy minden, amit gondolok vagy teszek, feltétlenül jó nekem csak azért, mert éppen igaznak érzem.

Talán valahol itt kezdődik az önismeret. Annak felismerésében, hogy attól még, hogy valami bennem történik, nem feltétlenül kell, hogy az határozzon meg engem.

De ezt sokkal könnyebb leírni, mint valóban megérteni.

Mert a bipoláris zavar nem egy kabát, amit este leveszek magamról. Nem egy szerep, amiből kiléphetek, ha elfáradtam benne. Része az életemnek, hatással van rám, a kapcsolataimra, a döntéseimre és arra is, hogyan látom a jövőmet.

De vajon ettől én magam a betegség vagyok?

Nem hiszem. Legalábbis szeretném azt hinni, hogy nem.

Én több vagyok egy diagnózisnál. Van múltam, vannak hibáim, vannak vágyaim, vannak dolgok, amiket megbántam, és vannak olyanok is, amelyekre büszke vagyok. Vannak döntéseim, amelyekért vállalom a felelősséget, és vannak helyzetek, amelyekben ma már jobban értem, miért reagáltam úgy, ahogy.

Nem szeretném minden tettemet a betegségemre fogni. De azt sem szeretném, ha úgy kellene élnem, mintha a betegségemnek semmi köze nem lenne ahhoz, aki vagyok.

Talán nem is az a feladatom, hogy éles vonalat húzzak közénk.

Talán inkább azt kell megtanulnom, hogyan ismerjem fel magam akkor is, amikor éppen nem érzem ugyanannak az embernek magam.

Csak egy gondolat, ami nem hagy nyugodni.

Ha a betegségem hatással van arra, ahogyan gondolkodom, érzek, szeretek és döntök, akkor hol végződik a betegség, és hol kezdődöm én?

Lehet, hogy ezt nem lehet egyetlen mondattal megválaszolni.

Ma még nem tudom, hol húzódik ez a határ.

Ma csak azt tudom, hogy szeretném megismerni azt az embert, aki a diagnózis mögött van.

Azt az embert, aki én vagyok.