És az igazság az, hogy nem tudom, ki vagyok. Nem tudom, mennyi minden az, amit a betegségem alakít bennem, és mennyi az, ami egyszerűen csak én vagyok. Nem tudom, hogy néha tényleg ilyen vagyok-e, vagy csak vannak időszakok, amikor önmagamat sem látom tisztán. És talán attól félek a legjobban, hogy soha nem fogom tudni teljesen szétválasztani a kettőt. Mi van, ha egész életemben úgy próbálom majd megismerni magam, hogy közben folyton megkérdőjelezem azt is, amit érzek? Mi van, ha már nem tudom, mikor kell hinnem magamnak, és mikor kell megállnom, és megkérdeznem, hogy biztosan jól látom-e a dolgokat? Nem akarom, hogy a diagnózisom mondja meg, ki vagyok. De azt sem tudom letagadni, hogy része annak, ahogyan megélem a világot. És most itt állok ezzel a kérdéssel, amire nincs válaszom. Lehet, hogy mások kívülről jobban látnak engem, mint én saját magamat. Lehet, hogy vannak dolgok, amiket nekem kellene észrevennem, de még nem vagyok rá képes. És az is lehet, hogy néha egyszerűen csak túl sokat gondolkodom azon, ki vagyok, miközben még azt sem tudom, hogyan kellene jól lennem önmagammal. Nem tudom. És furcsa ezt leírni, mert annyira szeretném, ha legalább ebben biztos lehetnék. De ma nem vagyok. Csak abban, hogy szeretném megérteni magam. Hogy nem akarok folyton félni attól, amit találok. És hogy jó lenne egyszer úgy belenézni a tükörbe, hogy ne azt keressem, mi bennem a betegség, mi a hiba, mi az, amin változtatnom kell. Hanem egyszerűen csak magamat lássam. Bárki is vagyok. Mert most, ha valaki megkérdezné tőlem, hogy ki vagyok én, talán csak annyit tudnék mondani:

Nem tudom. Még keresem magam. És őszintén szólva, néha rohadtul félek attól, hogy közben elveszítem azt is, akinek eddig hittem magam.