„Mennyit vagyunk hajlandóak kockáztatni, feláldozni, időt pocsékolni, és elviselni mindazt, amit kapunk. Mert egy dolog csupán várni valamire, de egészen más összeszedni magunkat és el is érni. Bár ne ülne a vállamon a belső hang, ami azt mondja : ne engedd el! Pedig milyen igaza van. Életem azon szakaszában kopogtattál be, amikor zárva volt az ajtó és eszembe se jutott ajtót nyitni neked. Pontosabban nem csak neked. Magam voltam a kis kuckómban. Hagytam, hogy megérjenek a gondolataim hozzád, hozzám. Mindezt miért?”