Az emberek ítélkeznek. Már amikor kisgyerek voltál, akkor is rád legyintett néhány rokon: Áh! Hagyjátok! Ő olyan, szuper érzékeny!Ismerős?Néha te is azon kaptad magad, hogy haragszol, mert szinte észrevétlenül szorul össze a torkod, vagy már gurulnak is a forró könnycseppek az arcodon.Amikor egy kedves személlyel veszekszel szinte belehalsz, és néha úgy érzed, hogy tehetetlen vagy, mert nem tudod megmenteni a világot a katasztrófától, amibe rohan.Ha pedig szeretsz, akkor teljes szívvel szeretsz. Mindent odaadsz, amid van. Egy apró izma sincsen a testednek, amit ne a teljes odaadás irányítana.Érzékeny ember vagy. Sírsz a szárnya szegett madár miatt, vagy az árva gyerekek miatt. Mindig is ilyen voltál.És soha nem értetted, hogy ebben mi a fura. Hogy erre miért legyintenek mások. Hogy miért vagy mimóza, vagy gyenge, vagy éppen sírós.Szerintük.
Te úgy érezted, hogy semmi rosszat nem teszel, akkor meg miért is csóválják a fejüket?
Miért is ítélnek el amiatt, hogy MILYEN vagy?
Miért kéne egyáltalán valaki másnak lenned? Szégyenkezned amiatt, hogy elsírod magad egy érzelmes történeten, vagy egy apátlan árva történetén?
Éppen az ellenkezője az igaz: sokkal erősebb vagy, mint mások!
Sokkal több, vagy, mint azok, akik nem értenek meg.
A szíved, ugyanis soha nem változik.
Nem ábrándul ki, nem adja fel, nem futamodik meg. Nem utasít vissza és nem fárad el dobogni.
Lehet, hogy sírsz, ha egy kóbor állatot látsz, de érzed a fájdalmát.És ez nem múlik el.Nem fogysz ki az érzelmekből soha. De soha.Nem.Akkor sem, ha milliószor megsebeztek már, és akkor sem, ha mások csak legyintenek. Te ugyanis érzel. A fejed búbjától a lábad ujjáig.
Érzel és megélsz.Szenvedéllyel, kitartással, soha el nem múló szeretettel a gyengébbek és az élet szépségei iránt.És erre legyél nagyon, de nagyon büszke!Mert ez különleges, mert ez nem mindennapi. Mert ez csoda.Érzékeny vagy, nem gyenge. Nem erőtlen, nem megalkuvó, és nem hazug.