Ahogy nőtt, a lány egyre jobban vágyott arra, amit soha nem tapasztalt.Figyelte az embereket: hogyan nevetnek együtt, hogyan érintik meg egymást, hogyan születik meg egy ölelésben valami, ami melegebb a napfénynél.Ő is akarta ezt. Minden porcikájával.De nem tudta, hogyan kell szeretni.Azt hitte, ha elég jónak mutatja magát, majd viszontszeretik.Ha mindig mosolyog, mindig segít, mindig hallgat – akkor talán egyszer valaki azt mondja: „Fontos vagy nekem.”De csak kihasználták.Mindenki vitt tőle egy darabot, és soha senki nem adott vissza semmit.Ő pedig újra és újra bízott, mert hinni akart abban, hogy a szeretet nem csak másoknak jár.Minden este úgy aludt el, hogy a mellkasa alatt valami sajgott.Nem tudta megnevezni.Csak annyit érzett: üres.És mikor néha mégis megérintette valaki a haját, vagy rámosolygott egy idegen, az szinte fájt – mert ráébredt, mennyire éhes a gyengédségre, és mennyire ritka, hogy megkapja.De a szíve még mindig hitt.Hitt abban, hogy egyszer valaki majd nem elvenni akar tőle, hanem vele maradni.