Megszámolni sem tudom, hány évig vártam a kegyelmet. Hány évig reménykedtem hiába. Hányszor vágytam arra, hogy az elkövető megkegyelmezzen nekem, és ne bántson, hiszen látja, hogy szörnyen szenvedek. Hány évig sóvárogtam arra, hogy valaki, bárki megkönyörüljön rajtam, és segítsen. Szabadítson. Mentsen meg. Szaladjon ide, vagy pottyanjon ide az égből és soha többé ne engedje, hogy bármi rossz történjen. Vagy legalább kérdezzen. Vagy legalább hallgasson meg. Vagy legalább figyeljen. Vagy legalább megértsen. Vagy legalább vegye észre a jelzéseimet. Számomra ez is kegyelem lett volna. Hányszor sóvárogtam arra, hogy valaki állítsa le, ami történik. Valaki avatkozzon közbe. Valakinek számítsak. Valaki kegyelmezzen.
Nem történt meg, hiába vártam. Aki segíthetett volna nekem, nem tette.
Nem jött a kegyelem.
Annyira nem jött, hogy egyedül maradtam a kis poklomban. Megtanultam benne evickélni.
Majd sok sok évvel később már nem bírtam egyedül ezt a terhet, és kimondtam, mi történt. Először csak két embernek. Majd többnek, olyanoknak, akire úgy éreztem, hogy muszáj tudniuk.
És újra csak azt éreztem, hogy sóvárgom a kegyelmet. Sóvárgom, hogy megértsenek, hogy higgyenek, hogy mellém álljanak. Sóvárgom az együttérzést, az empátiát, a tapintatot. De a kegyelem ekkor sem érkezett. Legalábbis nem azoktól, akiktől nagy szükségem lett volna rá. Könyörtelen, tapintatlan faggatások, hitetlenkedés, közöny, kirekesztés, rengeteg stigma, lejáratás, hazugság, elfordulás, semmibe vétel, árulás és bosszú jött helyette. A legközelebbi családtagjaimtól.
Az elkövetőmnek megkegyelmeztek azért, amit tett. Nekem nem kegyelmeztek azért, amiért ezt kimondtam.

És bár ez az én történetem, lehetne bárkié. Rengeteg ilyen történetet ismertem meg az elmúlt években, és sajnos a gyerekkori abúzus témában ez a gyakori. Az áldozatoknak nagyon gyakran nincs kegyelem. Kegyelem az elkövetőknek van. És azoknak, akik megakadályozhatták volna, de nem tették. Akik segítettek az eltussolásban. Akik hallgatásra kényszerítették az áldozatokat. Akik az elkövető mellé álltak az áldozatok helyett. Akik nem akadályozták meg az abúzust, de megakadályozták, hogy kiderülhessen. Akik megfosztották az áldozatokat a segítségtől. Akik ezzel részt vettek az abúzusban. Akik tettestársak. Akik nélkül nem történhetett volna meg, hogy gyerekek éveken át bántva legyenek.

Lehet, hogy sokan úgy gondolják, ez kisebb bűn, mint szexuálisan visszaélni egy gyerekkel. De ha valaki egy pillanatra is megpróbálna belehelyezkedni annak a gyereknek a helyzetébe, akivel ez történik, nagyon hamar rájönne, hogy ez nem így van. Hiszen aki látja, hogy mi történik, aki tud róla, de nem tesz ellene, aki segíti az elkövetőt, ő épp a kegyelemtől fosztja meg az áldozatot. A gyereket. A kiszolgáltatottat, az ártatlant. Engedi, hogy megtörténjen, ezzel még védtelenebbé teszi az amúgy is védtelen gyereket. Ennél nagyobb bűn pedig aligha létezik.
A kegyelem szót szerettem egészen eddig a hétig. Már nem szeretem, mert végképp elvesztette jelentését.

Mikor lesz kegyelem a legkiszolgáltatottabbaknak? A gyerekeknek? A bántalmazott gyerekeknek? A védtelen gyerekeknek?

Sóvárognak rá, mint egy falat kenyérre. Szomjaznak rá. Mindennél jobban vágynak rá. Annyira szükségük van a kegyelemre, mint a vízre, vagy a levegőre. És vitathatatlanul megérdemlik.
Nálunk pedig épp most lettek megfosztva tőle.