Manapság már nem javítunk semmin, inkább elhajítjuk.

Veszünk helyette másikat.

Újért kutatunk.

Nem merünk érzelmileg kötődni, mert nem bízunk, nem szívvel, ésszel döntünk.

Nem akarunk harcolni, elfogadjuk, ami van, és megyünk tovább.

Hajtunk valami felé, hisszük, hogy mennünk kell, el, előre, alrébb, még a fejünket is elfordítva, és közben sehova sem jutunk.

Azt mondjuk, harcolni akarunk, de nincs erőnk, nem vállalunk felelősséget.

Azt mondjuk, mindent megtettünk, majd ezzel lezárjuk.

Igen, néha tényleg mindent megteszünk, de legtöbbször inkább semmit sem.

Mert nem vagyunk hajlandóak várni, nincs türelmünk senkihez és semmihez, valahol az évszázadok során elveszett ez a tulajdonság belőlünk.

Ha döntünk is, akkor kis időre, aztán valami szebb, csillogóbb vonja el figyelmünket, és azt választjuk inkább. Így az első dolog, ami mellett letettük a voksunkat, amibe időt fektettünk, vágyakat és érzéseket tápláltunk iránta, lassanként elhalványul és a múlt martaléka lesz.

Nem hallgatunk a szívünkre, a profitot keressük, a múlandó örömöket, az üres kielégültséget, amire csak később jövünk rá, hogy semmit sem jelentett.

Bátortalanok vagyunk.

Félünk saját érzéseinktől és döntéseinktől, és hagyjuk, hogy a múltunk belénk kapaszkodjon és irányítson.

Nem hallgatunk a lelkünk hangjára.