Eishan

Lesznek nagyszerű és rossz pillanataid. Remélem, te tele leszel jóval. Remélem, látsz majd olyanokat, amin ledöbbensz. Remélem, érzel olyat, amit addig még sosem éreztél. Remélem, találkozol emberekkel, akik másként látják a világot. Remélem, olyan életed lesz, amire majd büszke lehetsz. De ha mégsem, remélem, lesz erőd, hogy újra elkezdd.

Az élet olyan tragikus, az egyik nap még itt van az ember, másnap meg szintén.

„Mennyit vagyunk hajlandóak kockáztatni, feláldozni, időt pocsékolni, és elviselni mindazt, amit kapunk. Mert egy dolog csupán várni valamire, de egészen más összeszedni magunkat és el is érni. Bár ne ülne a vállamon a belső hang, ami azt mondja : ne engedd el! Pedig milyen igaza van. Életem azon szakaszában kopogtattál be, amikor zárva volt az ajtó és eszembe se jutott ajtót nyitni neked. Pontosabban nem csak neked. Magam voltam a kis kuckómban. Hagytam, hogy megérjenek a gondolataim hozzád, hozzám. Mindezt miért?”

Hónapok óta nem gondoltam rád, nem beszéltünk, nem írtunk, egy árva postagalambot sem küldtünk egymásnak, mintha sosem lett volna közünk egymáshoz. Közben, az általad okozott űrt finoman lassan, kezdte betölteni más. Egyik este egy üzenet kapcsán, megnyitottam a csetboxom és láttam hogy írtál. A szívem hirtelen három ütemet kihagyott, gyorsan lezártam a telefont, mint aki nem hiszi el amit lát. Újra felemeltem és feloldottam a képernyőzárat, ott volt, határozottan és erőteljesen a kék kis pont. Nem tudtam szalagban olvasni, mert régebben kilőttelek, hogy ne kapjak értesitést ha írsz, kvázi, hogy csodálkozzak ha mégis…hát sikerült. Néztem a kijelzőt és teljesen lefagytam, az első mondat három szavát láttam. „Szia, nagyon nehéz… ” Ennyit. Körbenéztem, mintha ott lennél valamelyik bokorban és lesnéd mit szólok ha elolvasom, mintha valami kandi kamera szereplője lennék. Megráztam a fejem, tök hülye vagy olvasd el…..Megnyitottam, és megfordult velem a világ. „Szia, nagyon nehéz volt rávennem magam erre a kérdésre, de tudnánk beszélni?” Itt több gondolat futott át az agyamon: Nincsenek barátaid? Szórakozol velem? Te nem vagy normális. Ilyenek. Megnéztem az időt, több mint fél órája küldted, megint körbenéztem, valaki szórakozik, tuti, te soha nem írnál ilyet. Te pont velem nem akartál nagyon beszélgetni. Persze be volt lengetve mintegy csali, amire mindig ráharaptam, de a valóságban sosem történtek meg ezek a beszélgetések, vagy mert én türelmetlen voltam és kiborultam, vagy mert te borultál ki, az én türelmetlenségem miatt. Ott álltam játszóruhában ziláltan futás után. Válaszoltam, ” Nem tudom mi a baj, de ha szeretnéd jövök, küldd a címet, és adj fél órát, hogy összeszedjem magam.” Azonnal jött a válasz, és vihartempóban elmentem zuhanyozni, ránéztem a borotvámra, áhh nem, nem ezért hív, baj van, kattogott bennem ez a két szó és összeszorult a gyomrom. Mi történhetett, hogy ő aki teljesen lezárt előttem, mindig ügyelve, hogy a felsőbbrendű domináns egója és renoméja sérthetetlen maradjon, mégis térdre esik előttem egy ilyen antréval. Mondjuk a barátnőim szerint elég nagy drámakirály, de akkor is tudtam, ez nem olyan, itt valami más van. Baj van, mantráztam és felöltöztem. Szinte száguldoztam hozzá, pontosan tudtam hol lakik, a barátnőm tőle pár utcányira lakott. Odaértem, addigra a gyomrom helyén már csak egy gordiuszi csomó volt, a torkomban dobogott a szívem és remegni kezdtem. Fogalmam sincs miért hisz nem én jöttem házhoz a pofonért mint annyiszor, míg a se veled se nélküled c. szappanoperánkat forgattuk. Nyüglődtünk, balhéztunk, bántottuk egymást, persze nem akarattal, hanem olyan gombokat nyomkodtunk egymáson amik a másik erejét aktiválták, így egy harc lett a köztünk lévő kommunikáció alapja. Te azt hitted én le akarlak nyomni, nekem imponált a dominanciád az erőd, de egy idő után sok lett és szembeszálltam veled. Mi két helyen működtünk jól, az ágyban és egy dühöngőben. Aztán elfáradtunk és lassan felfogtam, hogy akármennyire szeretlek, nem kellek eléggé neked. Elengedtelek és azóta tudom, hogy lehet valakivel úgy lenni, hogy nem nyomkodja a gombjaim, hanem nyugiban vagyunk, nincsenek drámák sem harcok és ettől jól vagyok. Kicsit féltem, hogy unatkozni fogok, ismervén magam, de meglepő módon nem, talán a sok éves harc felemésztett és csak jó volt a nyugalom. Felcsöngettem, beengedtél. Úgy remegtem, hogy alig bírtam megállni. Ott álltam az ajtód előtt és nem tudtam megmozdulni, csak álltam és arra gondoltam, hányszor játszódott le a fejemben, hogy itt vagyok és mikor kinyitod a nyakamba borulsz és megcsókolsz. Kinyitottad az ajtót. Akkor már hónapok óta nem láttalak és az arcod is csak azért nem felejtettem el, mert néha felbukkantál a közösségi oldalakon. Jó, meg mert nem is tudnám kiverni a fejemből. De más voltál valahogy, nyúzottan álltál ott. Tudtam, hogy nagy baj van, ha engem hívsz és csak rám jellemző módon annyit tudtam kinyögni, ugye nem vagy beteg? Elmosolyodtál megráztad a fejed, hogy nem és beinvitáltál. Beléptem, a titkos szentélyedbe, mert valahogy mindig vigyáztál nehogy kiderüljön hol élsz. Mondjuk engem küldönösebben nem érdekelt, csak jó lett volna látni egyszer. Álltunk egymással szemben néztél rám, és csak annyit mondtál „Szia”. Rád néztem és nem tudom mi a franc ütött belém, de szó nélkül hozzád bújtam. Átöleltél és álltunk ott hosszú percekig némán. Éreztem a szívdobbanásod az arcomon, te picit lehajoltál és nyakamba fúrtad az arcod. Empata üzemmódba kapcsoltam és elindult a könnyelválasztásom. Amikor a szemembe néztél elfeljetettem minden sérelmem, fájdalmam, könnyeim, a szenvedéseket amit egymásnak okoztunk, a haragom, amivel könnyebb volt az elengedés. Ott álltunk néztük egymást átölelve és megcsókoltalak. Visszacsókoltál és egy eszeveszett szenvedélyes, birtokló és mégis finom őrület vette kezdetét. Nem ezért jöttem, de nem tudtam ellenállni neked. Tulajdonképpen, a hónapok óta meg nem fogalmazott vágyaim manifesztálódtak ott az előszobádban és nem gondoltam senkire, nem érdekelt semmi. A kemény munkám, amivel végre magam mögött hagytalak, a barátnőm féltő mondatai egy másodperc alatt elhomályosultak. Egyszerűen nem érdekelt, csak öleltelek csókoltalak eszeveszetten és olyan szenvedéllyel amiről nem is tudtam, hogy létezik. Az, hogy mindezt viszonoztad még utópisztikusabbá tette a helyzetet. Úgy szorítottál mintha az életed múlna rajta. Nem tudom mi ez a kötelék köztünk, amit nem tudunk elvágni, de már rég feladtam, hogy megfejtsem. Ott feküdtem a karjaidban és vártam, hogy mondj valamit. Néztelek és vártam, hogy megmond, miért is vagyok ott. Ahogy magadhoz szorítottál éreztem, ez most nem a beszélgetés ideje, nem arra van szükséged, hanem, csak hogy ott legyek. Nem tudom mi történt, szerettem volna segíteni, de egyvalamit megtanultam veled kapcsolatban, hogy a türelemmel tudlak megnyitni lassan és rétegről rétegre lefejteni a páncélod, mint egy hagyma héját. Így szótlanul feküdtünk és szorítottuk egymást. Belebújtam a mellkasodba éreztem a bőrd illatát és éreztem ahogy kis pillangóim kiszabadulnak a gyomromból. Az egyik kedvenc könyvem jutott eszembe, a Kis Herceg és hogy míg együtt voltunk, szinte állandóan olvastam, párhuzamokat vonva és tanulságokat keresve az életünkben felmerülő helyzetekre. Számomra te voltál a róka és a rózsa is egyben. Megértettem az üzenetet amit általad kaptam, még ha elég nagy is volt az ár, amit adtam érte.

” Te se várj a tökéletesre, mert nem létezik.
De mindig és minden körülmények között higgy a szerelemben.
Akkor is, ha millió könnyet ejtettél már, és akkor is, ha most úgy érzed, hogy az egész egy marhaság.
Hidd el, hogy létezik.
Vedd észre. És adj neki esélyt”