Egy idő után a semmitmondó beszélgetések unalmassá válnak. Üressé. Rideggé. Kihal belőle az érzelem, már ha volt ott egyáltalán valamikor. Unalmassá válnak a családi ebédek, ahol el van játszva a szeretet, miközben előtte meg utána kést döfködnek egymás hátába. Nem lehet olyan emberhez kapcsolódni, aki képtelen arra, hogy kapcsolódjon önmagához. Aki leválasztotta magát az érzéseiről azt gondolván, hogy akkor nem fog fájni, és így olyan, mintha nem is volna. Mert ha nincs, akkor nem kell vele foglalkozni. Ez az ember olyan rideg, mint a téli éjszaka. Nincs benne élet. Hiába veszed fel vele a szemkontaktust, valahol máshol van. Ha bármikor is sikerül lebontani önmagunkban az évek alatt felépített falból legalább egy sor téglát, onnantól kezdve amire ott, akkor rálátunk, belénk vésődik. És ha ez az, hogy egy pillanatra felsejlik, milyen az, amikor minden egyes sejtedbe szétárad a tiszta szeretet. Milyen az, amikor nem vagy korlátok közé szorítva. Milyen az, amikor nem büntetnek meg azért, mert kifejezed az érzéseidet, gondolataidat, onnantól kezdve elindul valami, ami visz minden szennyt. Kitisztít. Leválasztja rólad azokat a kapcsolatokat, ahol minden volt, csak kapcsolódás nem. Nem volt érintés, intimitás, őszinteség, jelenlét, figyelem, tisztelet, elfogadás, szeretet. És ez piszkosul fájdalmas tud lenni. Mert van, amikor nem marad senki. Vagy nem sokan maradnak. Ott ülsz a semmiben. Hogy már nem jó azzal, akivel korábban jó volt. Nincs meg a közös hang. Nincs meg a közös hang a családoddal. Nem értenek. Az is lehet, hogy kitaszítanak. Beállítanak bűnbaknak. Hogy a te hibád, neked nem elég az, ami ott van. A hazugság, a mocsok, a szőnyeg alá söprés. Eddig ez jól bevált, akár több generáción keresztül, na, nehogy már itt valaki azt mondja, hogy ennek semmi értelme így, és változtassunk. Változtat a fene. Biztos nem nézek szembe önmagammal. Az kockázat. Felelősség. Ahhoz bátorság kell. Alázat. Így inkább úgy tesznek, mintha te lennél a hibás. Veled lenne a baj. De nincs baj veled! Olyat teszel azzal, hogy nem a csorda után mész, amire a felmenőid nem voltak képesek. Megugrod ezt. Megugrod önmagad. Aminek nem maradhat el a jutalma, még ha most úgy érzed, egyedül is vagy. Nem vagy egyedül, együtt haladunk ezen az úton. Hiszem, hogy mi, különcök, egyszer csak egymásra találunk.