Évek óta élek a szorongás keresztmetszetében és azt hiszem, ki lehet jelenteni, hogy a szorongásom életem leghosszabb “párkapcsolata”. Ami egyben azt is jelenti, hogy meg kellett tanulnom együtt élni vele.Nem könnyű. Megnehezíti a mindennapjaimat, az emberi kapcsolataimat, a munkámat…és vannak napok, amikor az ágyból kikelni is egy komoly harc. Az emberek ebből persze maximum annyit látnak, hogy sokszor tűnök szomorúnak, kedvetlennek vagy éppen túlságosan pörgősnek, zizegősnek. De valójában ez egy óriási harc belül. Egy spirál, mert küzdesz ellene, közben pedig azon aggódsz, hogy hogyan egyensúlyozz az életedben úgy, hogy senki ne gondolja, hogy bolond vagy. Ugyanakkor azt is el tudom mondani, hogy ma már sokkal többre vagyok képes, mint néhány évvel ezelőtt, amikor még a lakásomból sem voltam képes kijönni. Sőt empatikusabbá tett. Nyitottabbá a világ apró, ugyanakkor gyönyörű dolgaira. Nem tudom megmondani, hogy ki lennék ma a szorongásaim nélkül, de egy dolog biztos, ha fontos neked valaki, aki hasonló cipőben jár, akkor soha ne érvénytelenítsd az érzéseit. Mutass felé megértést. Mert egy kis empátiával és szeretettel hegyeket mozgathatunk meg. Tegyük ezt meg egymásért, tegyük meg, hogy mindannyian érezzük, számítunk. Hogy minden egyes nap számít.