Egy ideje kerülöm a tükröt.Nem direkt, csak… ösztönből.Mintha valami bennem tudná, hogy nem akarom látni azt az arcot.Pedig régen néztem magam.Hajat igazítottam.Próbáltam, hogy jól nézzek ki.Most már csak villanásokat kapok el a fürdőszobai tükörben.És amit látok, az nem én vagyok. Fáradt szemek.Üres tekintet.Arc, ami egy ideje nem változik.És nem azért, mert minden rendben lenne –hanem mert már semmi nem hat rám. A tükörben nincs mosoly.De már könny sincs. Csak valaki.Valaki, akit nem ismerek.Aki itt maradt a testemben, miközben én valahol belül lassan megszűntem. És tudod, mi a legfélelmetesebb?Hogy már nem keresem azt, aki voltam.Nem kutatom, hol tűntem el.Nem próbálkozom visszajönni.Elfogadtam, hogy nincs ott senki. Ez nem a testem hibája.Nem a bőröm, nem a hajam, nem a szemem.Hanem az, hogy elveszett belőlem az, aki élni akart. És most már csak néha-néha nézek bele a tükörbe.Röviden.Gyorsan.És megállapítom:ez az arc már nem mutat semmit.