Pedig túlélés.„Mozdulj meg!”„Csinálj valamit!”„Ne lustálkodj már annyit!” Ezeket hallottam.Másoktól.És magamtól is. A hang a fejemben azt mondja: „Miért nem bírsz felállni? Hogy lehetsz ennyire gyenge?”De közben…minden mozdulat egy harc. Felöltözni olyan, mintha nehezék lenne minden ruhadarabon.Elmosni egy tányért olyan, mintha követ tologatnék.Válaszolni egy üzenetre olyan, mintha újra meg kéne tanulni beszélni. És kívülről ez semmi.Csak fekszel.Csak bámulsz ki a fejedből.Csak nem csinálsz „semmit”. Azt hiszik, ez lustaság.Hogy nem érdekel semmi.Pedig pont ez az, ami a legjobban fáj:hogy már nem tud érdekelni. Ez nem választás.Nem kényelmes heverészés.Ez túlélés. A testem ott van.A lelkem? Nem tudom, hol van.Talán valahol a múltban maradt.Ez az állapot nem látszik.Nincs gipsz, nincs seb, nincs vér.De belül… mintha egy vihar ment volna át rajtam.És csak a romok maradtak. Szóval legközelebb, mielőtt azt mondod valakinek, hogy „ne legyél már ilyen lusta” –gondolj bele, hogy lehet, épp életben marad.Minden erejével.És ha magamnak mondom… akkor talán egyszer majd megtanulom:Ez nem lustaság.Ez túlélés.