A beszéd segít. Az, hogy kimondom, mi történt velem. Az segít, hogy elmesélem másoknak. Azoknak, akik a bizalmasaim. Főleg akkor, amikor még ingoványos a talaj bennem. Amikor könnyen a mélybe zuhanok, és amikor nehezen bírom a kritikát. Olyankor csak a szűk körnek mesélek. Aztán van, hogy messzebbre is elmerészkedem. Mondjuk ide. Ahol sokan olvastok. Mert az segít, hogy írok róla. Írok úgy, hogy tudom, ahhoz is eljut(hat), akiről írok. Sőt, már fel is lettem szólítva, hogy ne írjak erről. Tudom is miért. A nárcisztikus nem tud mit kezdeni az igazsággal. Az számára a hazugság. A pokol. Mindent megtesz annak érdekében, hogy fenntartsa a látszatot. Táplálja azt a világot, ami nem is létezik. Táplálja az egóját, hogy ő milyen fasza, mindent jól csinál. Aztán jön egy olyan, mint én. Aki lázad, nem fogadja el a hazugságot, nem engedi, hogy irányítsák. Aki nem áll be a sorba, vállalja a kockázatot, szembemegy a félelmeivel. Mondjuk azzal, hogy egyedül marad. Igen, ettől borzasztóan féltem és félek. Egy részem még mindig abban van, hogy mi lesz velem a családom nélkül. Ha szükségem lesz valamiért segítségre, mi lesz, ha rájuk leszek szorulva. Ha csak ők lesznek nekem. És én pedig elfordultam tőlük. Nem könnyű meghozni a számunkra jó döntést. Ami még tud működni. Amiben még én én maradok. De dönteni, lépni kell. Másképp nem megy. Ha maradsz, nem marad belőled semmi. Ordítani fog a lelked, és fel fog emészteni az elnyomás. Az, hogy te semmi nem vagy, csak egy tárgy, vagy egy szolga, aki azért van, hogy a szükségleteit betöltsd, és általad élhesse meg azt, hogy ő az atyaúristen. Aztán te meg nem érted, miért nem haladsz a saját életeddel. Hát azért, mert minden róla szól. Mindennek róla kell szólnia. Ha pedig neadjisten ellenkezel, na ott eltörik a mécses. Olyan nincs, hogy nem. Az elfogadhatatlan a számára. Büntetni fog. Embertelenül.