saját tapasztalat sajnos.

Bánt. Nem értem, mi történik. Nem értem, miért van bennem a késztetés, hogy védekeznem kell. Védekeznem ott, ahol állítólag szeretnek. Bántom magamat. Bántom akkor, amikor megpróbálom hallatni a hangomat, az igényeimet, az érzéseimet, miközben a másik a kukába dobja azokat. Itt nincs helye, nem viselkedhetsz így velem. Mondja. Én meg elszégyellem magam. Talán túl sokat kérek. Igaza lehet. Nem érezhetem azt, amit érzek. Ott vagyok, az érzéseimet elnyomva, hiába ordít a lelkem, biztos bennem van a hiba. Mély levegőt veszek. Ezt is kibírom, idővel biztosan könnyebb lesz. Más is kibírta. Több nőt láttam már, aki lehajtott fejjel, némán hallgatta, ahogy azt mondják neki: Nem vagy jó semmire, veled csak a baj van! Az van, amit én mondok, azt csinálod, amit én akarok! Ha nekik sikerült, nekem is menni fog. Elhinni, hogy egy rakás szar vagyok. De mégis, valami nem hagy nyugodni. Nem lehet ennyi az élet: lehajtott fejjel, némán hallgatni. Nem lehet igaz, hogy ott kell éljek, ahol nem is kíváncsiak arra, ki vagyok. Nem lehet igaz, hogy el kell tűrnöm mindent, mert én nő, vagy gyerek vagyok. Ki mondja azt, hogy nekem bírnom kell a bántást? Hogy el kell viselnem, az elnyomást, a megaláztatást? Ki mondja azt, hogy joga van a másiknak ahhoz, hogy megfosszon attól, hogy a szárnyaimat kitárjam, és végre ne a másikat reptessem vele, hanem én repüljek olyan magasra, amilyen magasra csak tudok? A kisfiamnak is megy, és csak hároméves. Kitárja a kezeit, és azt mondja: Anya, nézd, itt vannak a szárnyaim, repülök! Ha neki vannak szárnyai, nekem miért ne lennének? Ha ő repülni tud vele, én is tudok. Nem mondhatja senki, hogy nem megy. Nem mondhatja senki, hogy nekem el kell tűrnöm a bántást. Nem igaz! Senkinek sem kell eltűrnie. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy másképp döntsön. Ne kövesse azt, amit előtte mások igaznak hittek. Mert senki nem mondhatja azt, hogy nekem tűrnöm kell. Ha mondja is, nem kell elfogadnom. Dönthetek másképp! Az erő, a lehetőség ott van bennem!