Az a fajta ember vagyok, aki elsírja magát a zenéken, a könyvek mélyebb sorain, mások számára talán teljesen jelentéktelen pillanatokban, egy karácsonyi reklámon, egy természetben megélt kegyelmes percben, bármilyen illékony létezésben, ami megérintette a lelkemet. Elméletileg mindezt szégyellnem kellene, hiszen a világ nem nekem teremtetett, a gyengéknek erősödniük kell, a pléhpofa a trend, a közöny a természetes létezésmód. Elvileg. Ám ha a magamfajtákra semmi szükség nem lenne, azt hiszem, már régen felszívódtunk volna a történelemben.De nem így történt. Mert még dolgunk van itt: fényt kell vinnünk oda, ahol még nem nyelt el mindent a sötétség.