Az idő lassan gyógyította a sebeit. Nem gyorsan, nem látványosan – csak csendben, mint ahogy a tavasz megérkezik a fagy után.A lány már nem kereste a szeretetet görcsösen. Csak élt.Apró dolgokban kezdte újra felfedezni az élet szépségét: egy reggeli napfényben, egy jó szóban, egy forró teában, amit önmagának főzött.De egy napon valaki belépett az életébe.Nem úgy, mint a többiek. Nem akart mindent tudni róla. Nem akart megmenteni, sem birtokolni.Csak jelen volt.A lány először félt.Minden mozdulat, minden szó emlékeztette a múlt árnyaira.De ez az ember nem tört rá. Nem kérdezett, csak meghallgatta.És mikor a lány először mesélt — nem a fájdalmáról, hanem az álmairól —, a másik nem sajnálattal nézett rá, hanem mosollyal.Lassan, lépésről lépésre, a lány újra bízni kezdett.Nem abban, hogy nem fogják bántani.Hanem abban, hogy akkor is túléli, ha mégis.Ez volt a legnagyobb gyógyulás:nem az, hogy valaki más meggyógyította,hanem az, hogy már nem félt attól, ha egyedül marad.