Egy este, mikor a ház csendbe borult, újra álmodott.Az álom olyan volt, mint a régi idők: sötét, ismerős és mégis más.Ott állt előtte az arc, amitől annyiszor félt, amit annyiszor próbált elfelejteni.De most már nem szorult össze a torka.A múlt, amitől menekült, visszatért – de ezúttal nem, hogy fájdalmat okozzon.Csak hogy elköszönjön.Nem voltak nagy szavak.Nem volt bocsánatkérés, nem volt magyarázat.Csak egy pillantás.És abban minden benne volt:a bűntudat, a kimondatlan szeretet, a késői megértés.A lány csak nézett.Nem gyűlölettel. Nem haraggal.Csak elfogadással.Mert már nem akart bosszút, és nem akarta, hogy fájjon neki.Csak békét akart.És abban a pillanatban megértette:nem az gyógyít, ha a múlt térdre rogy,hanem az, amikor te már nem rogyasz le miatta.Reggel, mikor felébredt, az álom lassan elszállt,de valami ott maradt utána:egy könnycsepp, ami nem a fájdalomé volt, hanem a megkönnyebbülésé.