A lány megtanulta, hogy a múlt nem múlik el — csak átalakul.Néha fényként, néha viharként tér vissza.A lelke két véglet között élt:hol szárnyalt, mintha semmi sem állíthatná meg,hol a sötétség rántotta vissza a mélybe, és alig bírt levegőt venni.Az orvosok neveket adtak a viharnak.Ő csak érezte.Volt, hogy napokig nem aludt, tele volt tervekkel, ötletekkel, szeretettel.Máskor pedig a szavak is nehezek lettek, és a levegő fájt.Sokáig szégyellte.Azt hitte, a vihar benne hiba.De egy nap megértette: ez ő maga.Nem beteg, hanem érzékenyebb. Nem gyenge, hanem túl sokat látott.A bipoláris lélek nem pusztán kétarcú —hanem képes megélni azt, amit más csak elméletben ért.A poklot és a mennyet, a sötétet és a fényt, az összeomlást és az újjászületést.És bár tudta, hogy ez a vihar vele marad, már nem akarta elűzni.Megtanult táncolni benne.Megtanulta, hogy ha jön a mély, majd jön utána a magas is.És hogy aki már ennyi vihart túlélt, annak szíve nem törik — csak átalakul.Most már tudta:nem kell gyógyulnia ahhoz, hogy egész legyen.Elég, ha él.