Az élet nem kérdezte, készen áll-e rá.Egyszer csak megérkezett valaki, aki más volt, mint a többiek.Nem akarta elvenni tőle a múltját, nem próbálta kijavítani.Csak megfogta a kezét, és azt mondta:„Nem baj, ha néha vihar vagy. Akkor is maradok.”Ez az egyszerű mondat több volt, mint bármely ígéret.Olyan volt, mint egy szelíd kéz a homlokán — nem gyógyított, csak megértett.A lány – most már asszony – lassan elhitte, hogy talán mégis lehet boldog valaki olyannal, aki látja a sötét napokat is, és nem menekül el előlük.Aztán megszületett a kisfiú.Kicsi volt, meleg és illatos, mint egy új élet ígérete.Amikor először karjába vette, valami megváltozott benne.Nem lett tőle „kész” vagy „tökéletes” –csak végre volt miért maradnia.A gyermek szemeiben ott volt mindaz, amit ő sosem kapott meg:a tiszta szeretet. A feltétel nélküli ragaszkodás.És minden alkalommal, amikor a kisfiú rámosolygott,mintha egy újabb darabka múlt gyógyult volna be benne.A bipoláris vihar nem tűnt el.Voltak napok, amikor a sötétség újra közel jött,de most már volt fény, ami visszavezette:egy apró kéz, ami belenyúlt az övébe, és egy hang, ami azt mondta:„Anya, szeretlek.”És ekkor megértette:nem az a gyógyulás, ha többé nem fáj semmi —hanem az, ha már van miért túlélni minden napot.