A kisfiú már nem újszülött.Beszél, kérdez, nevet, és a világ legtermészetesebb módján szereti őt.Olyan tisztán, ahogy csak egy gyermek tud.És ez a tisztaság néha félelmetesebb volt, mint a múlt bármely sötét napja.Mert a nő tudta, milyen az, ha a szeretet feltételekhez kötött.Milyen az, ha a melegség hirtelen faggyá válik.És most minden nap tanulta, hogyan ne így adjon tovább szeretetet.Voltak pillanatok, amikor a régi hang visszatért:„Nem vagy elég jó.”„Nem vagy alkalmas anyának.”De a kisfiú nevetése mindig elnémította őket.Ő nem kérte a tökéletességet.Csak azt, hogy legyen ott.És ő ott volt.Még ha néha fáradtan, megtörten, könnyezve is.De ott volt.Egy este, mikor a kisfia már aludt, a nő leült az ágya szélére, és halkan suttogta:„Kicsim, én próbálok más lenni.Próbálok úgy szeretni, ahogy nekem kellett volna.”A szobában csend volt.De a csendben most nem fájdalom lakott —hanem béke.Mert először életében megértette:nem attól lesz jó anya, hogy mindig erős,hanem attól, hogy mer gyógyulni közben.