És az megnyugtat.Nem mondom ki hangosan.Nem írom le sehová.De van, hogy csak… elképzelem.Hogy milyen lenne, ha egyszerűen csak eltűnnék. Nem hirtelen. Nem látványosan.Csak úgy… csöndesen.Mint amikor valaki becsuk egy ajtót maga mögött, és nem jön vissza többet. Néha azt képzelem, hogy nem ébredek fel.Hogy lefekszem este, és reggel már nincs test, nincs gondolat, nincs múlt, nincs bűntudat.Csak csend van.És én megint egész vagyok. Nem ez a része félelmetes.Az a része az, amikor azt érzem, hogy ez a gondolat már nem ijeszt meg.Hogy megnyugtat. Sokan azt hiszik, aki ilyesmit érez, az gyenge.Pedig nem.Ez nem gyengeség.Ez fáradtság.Mély, csontig hatoló fáradtság.A létezés fáradtsága. És ez a fáradtság nem sír, nem kiabál.Csak ott van.Minden reggel, amikor kinyitom a szemem.És minden este, amikor lehunyom. Néha csak azt kívánom, bárcsak lenne egy hely, ahol már nem fájna.Ahol nem kellene semminek látszani.Ahol senki nem várna tőlem semmit. Néha azt képzelem, hogy már nem vagyok.És…igen.Az megnyugtat.