Ma este sokáig görgettem.

Bámultam az emberek sztorijait, a mosolyokat, a vacsorafotókat, a kutyákat, a szívecskéket.

Valaki kiírt valamit, ami őszinte volt. Egy mondat. Egy kérdés.

„Mindenki rendben van?”

Majdnem írtam.

Megnyitottam az üzenetet.

Beírtam:

„Nem. Nem vagyok rendben.”

Ott volt a képernyőn.

Fehér háttér, fekete betűk.

És én csak néztem.

Aztán jöttek a gondolatok:

„Mi van, ha nem veszi komolyan?”

„Mi van, ha nem tud mit mondani?”

„Mi van, ha csak terhet rakok rá?”

„Mi van, ha nevetséges vagyok?”

Töröltem.

Üres lett megint a képernyő.

És még üresebb lettem én.

Aztán a sztorira, amit posztoltam, kaptam egy szomorú arcot.

Egy emojit.

Semmi mást.

És tudod, ez nem harag.

Nem haragszom.

Csak… egy másik világban, talán elég lett volna egy mondat.

Talán, ha akkor valaki azt írja, hogy

„Eishan, mi van veled?”

akkor ma nem ezt írnám.

De ez a világ nem az.

Ez itt a csend világa.

Azé, aki majdnem írt.

És azé, aki csak egy szomorú arcot küldött.