Az éjszaka valaha a megnyugvás ideje volt.
A nap lezárása, a csend ideje.
Fekszem az ágyban.
Oldalra fordulok.
Régen a lélegzetem hangját hallgattam elalvás előtt.
Most csak a fűtés csöndes kattogását, az utcai zajokat, a saját szívverésem túlhangos dobbanásait.
Az álmatlanság nem mindig kínzó.
Néha csak üres.
Olyan, mintha nem lenne különbség a nappal és az éj között – csak órák, amik eltelnek.
Próbáltam mindent.
Gyógyszert, teát, meditációt.
Semmi nem hoz elalvást.
És ha mégis, akkor rossz álmokat hoz.
Álmokat a múltról.
Aztán megint felébredek.
Már nem is próbálok aludni.
Csak létezem.
A testem fekszik, de az elmém fut.
Emlékek között, miértek között, mondatok között, amiket sosem mondtam ki.
Vannak éjszakák, amikor meggyőzöm magam, hogy majd holnap jobb lesz.
Máskor meg azt kívánom, bárcsak soha ne jönne el a reggel.
Nem vagyok fáradt.
Csak elfogyva.
És miközben mindenki más alszik, én csak vagyok.
Semmit nem csinálok.
Nem alszom.
Nem élek.
Csak létezem.