Ma reggel felvettem a cipőt.Csak úgy.Nem volt célom.Azt hittem, sétálok egyet. Friss levegő. Emberek. Mozgás. Ültem az ágy szélén, és percekig csak néztem a fűzőt.Aztán mégis bekötöttem.És akkor azt éreztem, talán valami elkezdődik. A kabátomat is felvettem.Zsebemben a kulcs, telefon, fülhallgató.Minden nálam volt, amire egy átlagos embernek szüksége lehet egy rövid sétához. Aztán leültem.Először csak pár percre.Aztán egy órára.Aztán levettem a cipőt. Nem tudom, mi történt közben.Semmi különös.Csak… elfogyott bennem az indok. Az ajtó túl messzinek tűnt.A világ túl hangosnak.A testem túl nehéznek.A lelkem meg… az sehol nem volt. Nem sírtam.Nem dühöngtem.Csak ültem.És nem mentem sehová. Ez a depresszió egyik arca.Amikor nem az történik, hogy valaki a földön fekszik zokogva,hanem hogy felveszi a cipőt…és aztán leveti.Mert egyszerűen nem bír elindulni. És ezt senki nem látja.