.Az ételhez fura viszonyom lett az utóbbi időben.Van, hogy napokig alig eszem valamit.Egy kávé, egy szelet kenyér, aztán semmi.Nem vagyok éhes.Nem érzem, hogy bárminek lenne íze.Nem érzem, hogy megérdemelném. Aztán néha jön egy este, amikor rám tör valami fura vágy.Mintha be akarnám tömni azt az űrt, ami van bennem.Rendelek pizzát, sütit, csokit, bármit.És megeszem. Gyorsan. Kapkodva.Nem az ízért.A csend ellen. Aztán jön a hányinger.A bűntudat.A szégyen.Hogy miért csináltam ezt.Hogy miért nem tudom kontrollálni. És tudod, mi a legrosszabb?Hogy egyik sem hoz megkönnyebbülést.Sem az, ha nem eszem,sem az, ha túl sokat. Mintha a testem is próbálna valahogy kifejezni valamit, amit nem tudok elmondani.Mintha ő is harcolna, csak máshogy. A környezetem mindig emlékeztet rá, hogy egyek.„Ne csak kávézz..”Ezt mondják. Most már csak kávézom.Vagy felfalok mindent, amit találok.A kettő között nincs semmi.Ahogy bennem sincs mostanában.