A gyógyszer hat. De nem gyógyít.Szedegetem a gyógyszert.Reggel. Mindig ugyanabban az időben.Emlékeztetőt is beállítottam hozzá.Ez lett az életem egyik utolsó rendszere. Nem ugrok már a legkisebb zajra.Nem szorul ökölbe a gyomrom, ha meglátom egy ismerős nevét a kijelzőn.Nem sírok el minden este.De ez nem gyógyulás.Ez csendesítés. Mintha egy rádió recsegne bennem, és a gyógyszer csak halkabbra tekerné.De nem kapcsolja ki. A fájdalom ott van.Nem tombol, csak lüktet.Nem csapkod, csak ül a mellkasomon.És néha úgy érzem, hogy már hozzám nőtt. Az orvos azt mondta, „ez egy hosszú folyamat.”Azt is mondta, hogy „segíthet abban, hogy elinduljak felfelé.”De én nem akarok felfelé menni.Én csak szeretnék nem érezni semmit. És mostanra… azt hiszem, ez sikerült is. A gyógyszer hat.De nem gyógyít.Csak elkeni a széleket.Csak tompít.Csak segít túlélni – nem élni.