talán akkor is ugyanígy lenne.Sokáig azt hittem, hogy ha egyszer lenne valaki, aki igazán figyel, akkor minden jobb lenne.Hogy ha valaki meghall, meglát, megért, akkor majd valami megmozdul bennem. De mostanra úgy érzem…talán akkor is ugyanígy lenne. Nem azért, mert nem vágyom közelségre.Hanem mert már nem tudom befogadni.Mint amikor valaki vízzel kínál egy embert, akinek belül már rég megszáradt a torka,és a teste elfelejtett nyelni. A depresszió nem mindig magányból születik.Néha csak ott van.Akkor is, ha szeretnek.Akkor is, ha valaki kérdez.Akkor is, ha van váll, ahová lehajthatnád a fejed. De már nem bírod.Nem tudsz.Nem akarod terhelni őket.Nem akarod elrontani azt, amit még lehetne szép. És közben mégis fáj, hogy senki sincs ott.Ez a legőrültebb benne:hogy vágyod is, meg taszítod is a közelséget.Hogy figyelemre vágysz, de már nem tudsz válaszolni rá. Ha most ideülne valaki, ha szorosan átölelne, ha azt mondaná, hogy nem hagy el…talán akkor is csak ülnék némán.És ugyanígy fájna minden. Ez nem az ő hibájuk.Ez bennem romlott el valami. Talán egyszer majd megértem, hogy ez nem hiba.Csak egy hiány.És a hiány nem gyógyul meg, csak megszokjuk.