Régen úgy kezdődtek a napjaim, hogy zuhanyoztam.Nem volt benne semmi különös – csak langyos víz, gőz, tusfürdő illata.Most már hetek óta nem mentem be a fürdőbe csak azért, hogy rendbe tegyem magam. A tükör bepárásodik. Néha ránézek, ha villanyt kapcsolok, de gyorsan elfordulok.Nem szeretem azt az arcot, aki visszanéz.Fáradt. Megkeseredett. Üres. A hajam zsíros, a bőröm száraz, a ruhám gyűrött.És tudod mit? Már nem zavar.Nem azért, mert nem érdekel – hanem mert már semmi sem érdekel. A zuhany alá se állok már.A szappan érintése is túl sok lenne.A víz zaja túl hangos.A mozdulat, hogy letekerjem a csapot – fárasztó. Ez nem hanyagság. Nem igénytelenség.Ez túlélés.Ez: amikor a tested is megadja magát a lélek csendjének. Nemrég még próbáltam. Erőltettem magam.Most csak elengedtem.A világ nem veszi észre, ha nem vagy tiszta – csak azt, ha hangos vagy. De én már nem vagyok hangos.Én már csak létezem.