Van, hogy egy rosszul működő kapcsolat lezárása a lehető legjobb és legegészségesebb döntés, amit magunkért meghozhatunk. Viszont bármennyire is mérgező és frusztráló volt a kapcsolat, attól még fájhat az, hogy véget ért. A várt megkönnyebbülés helyett és mellett a veszteség élménye eláraszthat – és még inkább összezavarhat.Túlzás nélkül mondhatom, hogy egy mérgező kapcsolatból kijönni olyan, mintha újra szabadon lélegezhetnél. Nem hiába ragadt rájuk a „mérgező” kifejezés: ha nem is gyorsan és látványosan, de mindenképpen pusztítanak kívül-belül

„Fájhat az, ami volt, és az is, ami soha nem volt” – Miért olyan nehéz lezárni egy mérgező kapcsolatot

Van, hogy egy rosszul működő kapcsolat lezárása a lehető legjobb és legegészségesebb döntés, amit magunkért meghozhatunk. Viszont bármennyire is mérgező és frusztráló volt a kapcsolat, attól még fájhat az, hogy véget ért. A várt megkönnyebbülés helyett és mellett a veszteség élménye eláraszthat – és még inkább összezavarhat.

Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy egy mérgező kapcsolatból kijönni olyan, mintha újra szabadon lélegezhetnél. Nem hiába ragadt rájuk a „mérgező” kifejezés: ha nem is gyorsan és látványosan, de mindenképpen pusztítanak kívül-belül.

Legyen az egy családi, baráti vagy párkapcsolat, hiányoznak belőlük az olyan alapvető értékek, mint a kölcsönösség, a tisztelet, az őszinteség és a bizalom, amelyek egy harmonikus és egészséges kapcsolat működéséhez szükségesek. Helyette alá-fölérendeltség, soha véget nem érő játszmák, a másik fél határainak leigázása, illetve érzelmi vagy fizikai bántalmazás történik a két fél között. Mindezek megtapasztalása, a kiszámíthatatlanság, a félelem és a tehetetlenség rombolják fizikai és mentális egészségünket, kapcsolatainkat, jövőképüket, és leginkább az önmagunkról alkotott képet. Eljuthatunk odáig, hogy már magunkban is elbizonytalanodunk: saját gondolatainkban és érzéseinkben sem tudunk bízni, megkérdőjelezhetjük azt, hogy kik is vagyunk, elkezdjük igaznak látni azt a torz képet, amit a partner visszatükröz felénk.

Ahhoz, hogy ki akarjunk és tudjunk lépni egy ilyen dinamikájú kapcsolatból, hosszabb és küzdelmes folyamat vezethet. Mindenkinél eltérő, mi jelenti azt a bizonyos utolsó cseppet, és annak hányszor kell bekövetkeznie – az önmagunkkal való alkudozás és a remény miatt ugyanis akár többször lebeszélhetjük magunkat a kapcsolat végét jelentő döntésről. Ebben az írásomban nem a döntéshez vezető kanyargós utat, és nem is a szerzett sérülésekből való gyógyulás folyamatát szeretném bemutatni, hanem azt, hogy mi is történik bennünk közvetlenül a szakítás után.

Végre vége…?!

Központi tévhitünk az, hogy ha mi vetünk véget egy kapcsolatnak, akkor könnyebb lesz a feldolgozás és az elengedés – hiszen ezt mi akartuk, a mi döntésünk, és a józan eszünkkel tudjuk is, hogy hosszútávon ezzel járunk a lehető legjobban. Lehet, hogy már jó ideje készültünk erre a lépésre, és már megmunkáltuk magunkban ezt a veszteséget – amikor azonban bekövetkezik a valóságban, mégis máshogy élhetjük meg, mint amire számítottunk.

Ha magunk mögött hagyunk egy ilyen kapcsolatot, azt várhatjuk, hogy azt érezzük: végre. Kirepültünk a kalitkából, felszabadultunk az átok alól, tiszta lapot kaptunk. Egy mérgező kapcsolat lezárása azonban jóval összetettebb annál, mint hogy kristálytisztán a megkönnyebbülést és a felszabadultságot éljük meg. Hiszen bennünk vannak azok a nyugtalanító kérdőjelek, a meg nem kapott válaszok, a lezáratlan történetek és lüktető sérelmeink, amelyeket hordozunk még magunkban.

Ezenkívül bármennyire is fájó és megalázó volt benne lenni a kapcsolatban, mégis csak életünk tagadhatatlanul fontos részét képezte, amihez ezer szállal kötődtünk.

Egy szakítás – rengeteg veszteség

Amikor véget ér egy kapcsolatunk, nem csak magát a személyt, hanem vele együtt rengeteg mindent veszítünk el: mindazt, ami hozzá és a kapcsolathoz kötődött. Legyenek azok a rutinok, a programok, a közös baráti kör, a célok és a jövőkép. Énképünket és önértékelésünket is erőteljesen meghatározta: azt, hogy milyennek éreztük magunkat mellette és általa. Lehet, hogy gyakran éreztük magunkat feleslegesnek, értéktelennek vagy megalázottnak, de ugyanúgy megélhettük azt is, hogy érdekesek, kívánatosak és fontosak vagyunk – pláne, ha egy érzelmi hullámvölgyben éltünk. Úgy egyáltalán: a kapcsolat vége azt az élményünket is megrengeti, hogy szorosan tartozunk valakihez, valahová.

Egy kapcsolat sosem teljesen fekete vagy fehér – még ha túlnyomórészt negatívumokkal járt, attól még lehettek szép pillanatok és közös élmények, amelyek adtak számunkra valamit, és ami miatt jó ideig nem adtuk fel a reményt, hogy megmenthető a kapcsolat. Hiába merített ki minden létező szinten az állandó küzdelem, a szakítás után mégis önkéntelenül felmerülhet bennünk az a kérdés, hogy mit tehettünk volna még meg azért, hogy működjön. Vagy éppen azzal is vádolhatjuk magunkat, amiért nem tudtunk előbb kilépni. A rengeteg konfliktus és a kiszámíthatatlanság fárasztó és felőrlő, mégis ezek töltötték ki a napokat – és ha ez megszűnik, a túl nagy csend hirtelen nyomasztó és furcsa lehet.

Így még ha mi is döntöttünk úgy, hogy lezárjuk a kapcsolatot, ugyanúgy tapasztalhatjuk a bőrünkön a veszteséggel járó gyászt és érzelmi kavalkádot. Sajnálhatjuk az elvesztegetett időt, az út szélén hagyott lehetőségeket, a kudarcokat és a reményt. Bánjuk azt, ami volt, és azt is, ami soha nem volt. Azt, ami már nincs, és azt, ami már nem is lehet.

Tartani az ambivalenciát

Egy mérgező kapcsolat lezárása után rettentően intenzív és egymásnak ellentmondó gondolatok és érzelmek jelenhetnek meg bennünk. Érezhetjük a haragot a másik és magunk felé, örülhetünk, hogy vége lett, alkudozhatunk magunkkal: mi lett volna, ha…? Ezekkel a reakciókkal lényegében gyászolunk, próbáljuk valahogy finomítani, magyarázatot és értelmet találni a veszteségünknek. A gyászfolyamat egy fontos szakasza, a veszteség őszinte megélése előtt mégis zavartan állhatunk: a bennünk jelentkező szomorúságot, hiányt és ürességet nem biztos, hogy értjük. Hiszen fejben nagyon is jól tudjuk, hogy ez a legegészségesebb döntés, éppen ezért nem kéne szomorúnak lennünk – az érzelmeink mégsem ezt követik és tükrözik.

Az ész és a szív párbaján kívül talán a legnehezebb ebben a helyzetben az ambivalenciát tartani – vagyis látszólag egymásnak teljesen ellentmondó érzéseinket. Szakadék lehet aközött is, hogy mi az, amit ebben a helyzetben szerintünk éreznünk kéne, és mi az, amit tapasztalunk a valóságban. A teljes felépüléshez és a valódi lezáráshoz viszont szükséges az, hogy minden létező érzésünket elismerjük, és el is tudjuk őket együtt fogadni: vagyis, hogy engedjük magunknak úgy igazán meggyászolni ezt a kapcsolatot.

Lehet, hogy azt gondoljuk, nem érdemli meg ez az ember, hogy szomorkodjunk miatta, vagy hogy már így is annyi időt pazaroltunk rá, hogy többet már tényleg nem szeretnénk. Ha viszont letagadjuk magunk előtt is bizonyos érzéseinket, azzal csak megakasztjuk magunkat a gyász, ezáltal pedig a feldolgozás folyamatában. Ezért fontos, hogy lássuk ezek jogosultságát, és ne minősítsük vagy korholjuk magunkat érte – ne támasszunk érzéseinkkel szemben elvárásokat, hiszen azok érvénytelenítése csak további elfojtásokat fog eredményezni.

„Örülj neki, hogy végre megszabadultál tőle!”

Az ehhez hasonló, környezetünktől érkező megjegyzések nem éppen segítik érzelmeink elismerését és megélését. „Hogy hiányozhat neked az a barom? Nem érdemelt meg téged!”, „Ne bánkódj, nála már csak jobb jöhet!”. Ezeket persze puszta jó szándékból és támogató jelleggel mondják; kifejezhetik még büszkeségüket és elismerésüket, amiért megtettük ezt a lépést önmagunk érdekében. A biztató szavak eleinte nagyon is jól esnek, viszont ha tartósan és egyoldalúan csak ezeket kapjuk, akkor azt az elképzelésünket erősíthetik, hogy nekünk igazából jól kéne lennünk. Ha pedig ez nem megy, akkor szégyellhetjük és elhallgathatjuk valódi érzéseinket. Ez még bizonytalanabbá tehet minket, és elszigeteltséghez vezethet – pedig bármilyen gyászfolyamat során óriási segítség az, ha megoszthatjuk a bennünk zajló történéseket.

Egy mérgező kapcsolat lezárása az illegális gyász kategóriájába eshet: ez ugyanis egy olyan veszteség, amit a környezet nem feltétlenül ismer el veszteségként, és valódi érzéseink megosztása során minősítő, bagatellizáló, „csakazértis pozitív” reakciókat kaphatunk – ezáltal pedig azt éljük meg, hogy érzelmeink nem jogosak, valami baj van azzal, ahogy megéljük a helyzetet.

Sokat segíthet a feldolgozásban, ha van legalább egy olyan személy a környezetünkben, aki valóban meghallgat – értőn, odafigyelőn, és ítéletektől mentesen. Aki nem elvárásokkal közeledik felénk, hanem érti és érzi azt, amit mondunk.

Hogyan bánjunk magunkkal és másokkal egy mérgező kapcsolat lezárása után?

Ha egy mérgező kapcsolat lezárása után vagy, két nagy ajándékot adhatsz magadnak: az időt és a türelmet. Nincs egy olyan meghatározott időtartam, ami alatt igenis fel kell dolgoznod a kapcsolatot, és az sincs megírva sehol, hogyan kell ennek történnie. Minden veszteség feldolgozása teljesen egyéni utat követ, eltérő szakaszokkal és tempóval.

Emlékeztetheted magad arra, hogy egyszerre érezhetsz haragot a másik felé, lehetsz hálás a szép emlékekért, és szomorú is lehetsz, amiért ez a jövőben már nem lesz. Minél jobban tudunk önmagunkhoz együttérzéssel fordulni, annál inkább képesek leszünk a másikat is nyitottan és szívből hallgatni.

A mérgező személyek közös tulajdonsága, hogy őket a konfliktusok éltetik és örömüket lelik áldozatuk lelki gyötrődésének látványában. Emellett a végsőkig tagadják azt a tényt, hogy a viselkedésükkel kárt okoznak másokban,sosem vállalják tetteikért a felelősséget, amelynek következtében a hiteles és valódi megbánás, illetve bocsánatkérés sem jellemző rájuk.

Ők mindig mindenért másokat hibáztatnak, ők maguk pedig nem akarnak megváltozni. Az a meggyőződésük, hogy velük semmi probléma nincsen és mások a hibásak, ezért másoknak kell változniuk. A pszichológiai bántalmazók gyakran nárcisztikus vagy antiszociális személyiségzavarral élő személyek, akiknek közös jellemzője, hogy nem képesek empátiát érezni. A sztereotípiával ellentétben nők is lehetnek bántalmazók, ők gyakran rejtettebb, ravaszabb módon működnek, bár ez sem minden esetben igaz, ők is ugyanúgy lehetnek agresszívak, mint férfi társaik. A bántalmazók nem mindegyike taszítja a teljes összeomlás szélére az áldozatukat, néhányuk a passzív-agresszív befolyásolás módszerét alkalmazza. Ezt a módszert különösen nehéz felismerni, így az áldozat akár azon is eltűnődhet, hogy ő túl érzékeny vagy labilis. Azonban a pszichológiai bántalmazó kapcsolatok közös jellemzője, hogy jellegzetesen két szélsőség között mozognak, ami egy bántalmazó által irányított libikókához hasonlítható. Ennek lényege, hogy a túlélő vagy fent van a tetején és csodálatosan érzi magát, vagy pedig a mélyben van teljesen megsemmisülve.

A túlélők gyakran kérdezik maguktól, hogy nem vették észre előbb a figyelmeztető jeleket. Kétségeik támadnak önmagukkal kapcsolatban. Fontos tisztában lenni azzal, hogy a pszichológiai bántalmazást mindig nagyon nehéz tetten érni, mert a bántalmazók mindent megtesznek annak érdekében, hogy elfedjék az indítékaikat, akár nyíltan hazudnak is. Bár a tetteik mögött mindig valamilyen hátsó szándék húzódik meg, a céljaik elérése érdekében kedvesnek, törődőnek és empatikusnak is tűnhetnek a bántalmazó viselkedésükkel párhuzamosan. E folyamatos kettős viselkedés miatt zavarodnak össze a túlélők, hiszen kiszámíthatatlan, hogy mikor melyik viselkedéssel találják szemben magukat. A segítségkérést nagyban megnehezíti, hogy a pszichológiai bántalmazó titokban akarja tartani a bántalmazást. Ennek érdekében szándékosan elrejti a külvilág elől a destruktív viselkedését, így az áldozat egyedül marad ebben a nehéz helyzetben.

Emiatt a bántalmazó makulátlannak és ártatlannak tűnik, míg az áldozat kelt labilis benyomást a környezetében.

Nézzünk meg ehhez egy egyszerű és érthető példát! Otthon a bántalmazó kiabál az áldozatával, azonban néhány perccel később megérkeznek hozzájuk a vendégek, ekkor a bántalmazó nyugodtan és széles mosollyal fog ajtót nyitni nekik. Ezzel szemben a túlélő nyugtalan, feszült és ideges benyomást fog kelteni, látszólag a semmitől, amitől a vendégek összezavarodnak és őt fogják labilisnak tekinteni. Emiatt, ha a túlélő él is a segítségkérés lehetőségével, akkor is gyakran süket fülekre talál, mert őrültnek vagy hisztériásnak tekintik.

A segítségnyújtást nehezíti az is, hogy az igazságszolgáltatási és hatósági intézmények addig nem foglalkoznak a családon belüli erőszakkal, amíg nem történik testi sértés. Éppen emiatt a pszichológiai bántalmazók gyakran büntetlenül terrorizálhatják családtagjaikat vagy partnerüket az otthonukban, ami ellen jogilag nem sok mindent lehet tenni. Ha az áldozat segítséget is kér a hatóságoktól, ez a próbálkozása gyakran teljesen eredménytelen marad, mert a bántalmazó képes a hatóságokat is manipulálni.

A pszichológiai bántalmazásból való gyógyulás lépései

A bántalmazók feltett szándéka, hogy az áldozataikat megfosszák a saját egyéniségük szabadságától, így a gyógyulásban az a legfontosabb, hogy mindenki képes legyen megtalálni a saját, egyéni útját. A felépülés akkor tud elkezdődni, amikor a túlélő felismeri, hogy ezt az egész folyamatot és érzelmi hullámvasutat a bántalmazó irányítja, illetve ha rádöbben, hogy mennyire megváltozott a saját személyisége a bántalmazó kapcsolat hatására. A szerző a terápiás tapasztalatai nyomán a pszichológiai bántalmazásból való gyógyulásnak hat szakaszát különítette el, amelyek a bántalmazás körülményeitől függetlenül minden esetben megjelennek:

1. Kétségbeesés: Erre a szakaszra a mély szomorúság és erőteljes kimerültség jellemző. Ilyenkor a túlélők nagy része a fejében újra lejátssza a bántalmazóval átélt helyzeteket és beszélgetéseket, hogy megtalálják az okot, amiért ilyen rosszul bántak velük.

A kétségbeesés fázisa magával hozza, hogy az áldozatok saját magukban keresik a hibát, ilyenkor kételkednek önmagukban és gyakran megjelenik az önutálat is

A terápia során nagy fókuszt kap ezeknek a hazugságoknak a kitörlése, amelyeket a bántalmazó ültetett el a túlélő fejében (pl. a túlélő a hibás, rosszat mondott vagy tett, ezért megérdemli, hogy így bánjanak vele), illetve a biztonság megteremtése. Ennek a kétségbeesésnek az átélése elengedhetetlen ahhoz, hogy a személy úgy érezze, ez nem mehet így tovább, és ennek hatására ráléphet a változás felé vezető útra.

2. Ismeretszerzés: A gyógyulás második szakaszában a túlélőknek meg kell ismerkednie a bántalmazók által alkalmazott módszerekkel, illetve meg kell tudniuk fogalmazni, hogy mi is történt velük pontosan. 

3. Felébredés: Ebben a szakaszban a túlélő elkezdi érezni, hogy képes lesz végighaladni a felépülés útján, valamint rengeteg felismerése lesz. Azonban ilyenkor is lehetnek rosszabb napok, amikor átmenetileg visszacsúszik a kétségbeesés fázisába. Ebben a szakaszban kezd el a harag is felszínre törni, amely korábban nem tapasztalt intenzitású dühben és ingerültségben is megnyilvánulhat. Ilyenkor a túlélőkben felmerül a kérdés: hogy merészeltek így bánni velük? Azonban ezt nem egy könnyű újjászületésként kell elképzelni, éppen ellenkezőleg, ez egy falakat leromboló, dühöt magában foglaló keserédes felébredés. A túlélők fontos feladata, hogy elérjék ezt a fázist, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne nagyon fájdalmas és kiábrándító is egyben.

A felébredés szakaszában elengedhetetlenül fontos, hogy a túlélőt körülvegyék támogató és megbízható személyek, akikre támaszkodhat.

4. Elhatárolódás: A gyógyulás következő lépése a határok kijelölése, amelyben az a legfontosabb, hogy a túlélő megfelelő érzelmi távolságot tartson a bántalmazó személytől és elhatárolódjon a traumatizáló viszonytól, annak érdekében, hogy a felépülésre tudjon koncentrálni.

A túlélő két lehetőség közül választhat: korlátozott kapcsolat esetén még valamilyen szintű kapcsolat fennmarad a bántalmazóval, de ez merőben eltér attól, amilyen a bántalmazás felismerése és megértése előtt volt. Ezzel szemben a kapcsolat megszakításakor a túlélőnek semmilyen kapcsolata nem marad a bántalmazóval. Bár ez utóbbi biztonságosabb módja a továbblépésnek, vannak helyzetek, amikor a személy nem teheti meg, hogy teljesen megszakítja a kapcsolatot a bántalmazóval (pl. közös gyermekfelügyelet esetén). Sajnos nem szokatlan, hogy néhány túlélő megreked ebben a szakaszban, mert nem jelölnek ki határokat attól félve, hogy ezek a kapcsolat végét jelentenék. A túlélők egy része ebben a szakaszban megijed, és emiatt visszatér a bántalmazó kapcsolatba, majd a tagadás elhárítását alkalmazva megpróbálnak nem tudomást venni a mérgező környezetről, amiben élnek.

5. Helyreállítás: Ebben a szakaszban a túlélőnek minden bántalmazással kapcsolatos veszteségét helyre kell állítania, legyen az egy emlék, anyagi dolog, pénzügyi biztonság vagy fizikai és mentális egészsége. Ez általában egy megerősítő fázisa a túlélő gyógyulásának, mert ekkor kezdi már látni a felépülésbe fektetett energiája eredményeit. Ilyenkor nagyon fontos a türelem a túlélő részéről, hiszen ez általában egy hosszú folyamat, türelem hiányában pedig megszakadhat az addigi lendület.

6. Fenntartás: Ebben a fázisban a túlélők már képesek egészséges kapcsolatokat létrehozni és fenntartani másokkal, illetve hamarabb fel tudják ismerni a mérgező embereket, ha találkoznak velük. Ilyenkor a túlélő biztonságosan halad a felépülés útján és távol tudja tartani magát a jövőbeni esetleges bántalmazásoktól. A fenntartás szakaszában elengedhetetlenül fontos, hogy

a túlélők irányítani tudják a gondolataikat, illetve elkerüljék azokat a hibás gondolkodási mintákat, amelyek visszarántanák őket a megszokásbaErre a hibás mechanizmusra jó példa, amikor a személy a bántalmazó kapcsolat pozitív pillanataira fókuszál..

A „Gyógyulás a rejtett bántalmazásból” című könyvet laikusoknak és szakembereknek egyaránt ajánlom, amelyben a szerző nyers őszinteséggel ír a pszichológiai bántalmazás természetéről és a bántalmazók jellemzőiről. A szerző markáns álláspontot képvisel e témában, azonban a könyv végén egy magyar pszichológus egy kiegészítő fejezetben megmagyarázza és helyére teszi ezeket a néhol túlságosan szélsőséges kijelentéseket. Fontos tisztában lenni azzal, hogy bár ez egy önsegítő jellegű könyv, azonban ha felismertük az életünkben a bántalmazó kapcsolatot, akkor a gyógyuláshoz érdemes lehet terápiás segítséget kérni és szakember támogatásával végigmenni a könyvben leírt szakaszokon.

Nem arról szeretnék írni, milyen lelki és fizikai sérüléseket szenved el az, aki bántalmazó kapcsolatban élt.Arról sem szeretnék beszélni, milyen rettenetesen nehéz szabadulni, hogy a traumtikus kötödés hatására milyen borzalmas testi-lelki tünetekkel kell megküzdeni, miután valaki képes volt arra, hogy elhagyja a bántalmazóját.

Arról szeretnék beszélni, mit kapunk ettől az egésztől. Mert bármennyire furcsán hangzik is, egy effajta „kapcsolat” rengeteg dologra megtanít, önmagunkkal összefüggésben. Túlélőkké válunk, s rájövünk, olyan erővel rendelkezünk, amiről álmodni sem mertünk addig soha. 

Hiába tudja az ember lánya az agyával, mi is volt pontosan ez az egész, kapcsolatnak és szerelemnek álcázott borzalom. Hiába emlékszik minden egyes bántó, porig alázó szóra, üvöltésre, romboló tettre, ütésre, rúgásra, fojtogatásra és az állandó mérgező légkörre, az agyban történt változások és a traumatikus kötődés következményeként a szíve, a lelke sajog, és minden sejtje üvölt az elhagyott szörnyeteg után.

Amikor szabadulunk végre, azt hisszük, túl vagyunk a nehezén, pedig az igazi pokol akkor kezdődik. Meg kell küzdeni a hamis kötődéssel. A bűntudattal, hogy biztosan mi provokáltuk, mi hoztuk ki belőle az állatot, hiszen ő és a társadalom általános áldozathibáztató hozzáállása mind ezt kommunikálják felénk. Mi hiába tudjuk, ez nem igaz, ilyen lelki állapotban küzdeni kell az ép elménkért a nap minden egyes percében.

El kell fogadnunk, hogy amit a beetetés időszakában szerelemnek és álomkapcsolatnak hittünk, valójában nem is létezett. Meg kell gyászolnunk azt, hogy akit a fehér hercegnek hittünk és akiről azt gondoltuk, szeret, valójában egy beteg elméjű véglény, aki csak rombolásra képes, s csak használt bennünket, hogy a saját végtelen ürességét belőlünk töltse fel.

Megküzdünk a fenyegetéseivel, a zaklatásaival, megtanuljuk a gyakorlatban is alkalmazni a „no contact” szabályt, letiltjuk mindenhonnan, nem nézegetjük a facebook profilját és lépésről lépésre leküzdjük a disszonáns, egymásnak ellentmondó érzéseinket, amiket a vele töltött idő és az ő viselkedése alakított ki. Megtanuljuk figyelmen kívül hagyni a hitelrontásunkat, akár felőle érkezik, akár a szárnyas majmai asszisztálnak ehhez. Ez már a gyógyulás első lépése.

Először is tisztában kell lennünk azzal, hogy tudományos kutatások bizonyították, azok, akik bántalmazó kapcsolatból menekültek, ugyanazokat a poszttraumás tüneteket produkálják, mint a harctéri veteránok.

Első lépésként el kell fogadnunk, hogy sérültünk. Nem vagyunk jól, fáj a lelkünk, a szívünk, s meg kell élni a gyász időszakát. Mert bármilyen furcsán hangozzék is, ezt is meg kell gyászolni. Hiszen elveszítettük az álmainkat, az otthonunkat, a vagyonunkat, az egészségünket, az önbecsülésünket, mindent, amit csak el lehet képzelni. És az ezekből való felépülés nem megy gyászmunka nélkül. Meg kell élni a fájdalmat, a szomorúságot, kell sírni, üvölteni, sírva röhögni, hogy kimosódjon belőlünk minden mérgező hordalék. Ehhez a folyamathoz több dolog is segítséget nyújthat.

Először is, az új életünkhöz minél több pozitív dolgot, élményt kell kapcsolni, amik idővel kioltják a borzalmas emlékeket. Apró dolgokkal kell kényeztetni magunkat, s újra ránevelni a szemünket, tudatosítani, lehet örülni a napfénynek, a fáknak, egy folyónak, magának a békének, amihez oly sokáig nem volt közünk.

Jó ötlet, ha meggyötört testünket is folyamatosan tápláljuk: figyeljük magunkat, mit kíván, mi esne jól, kezdjünk el újra normálisan enni, élvezni az ízeket. Legyünk együtt olyan emberekkel, akik pozitívan hatnak ránk, akik megértenek és meghallgatnak, ha szükséges, keressünk szakembert és beszéljünk.
A hallgatás, a titok tovább mérgez bennünket, ezért előbb vagy utóbb valakinek mesélnünk kell a velünk történtekről. Le kell küzdeni a szégyent, amiért ez megtörtént velünk, s tudatosítani kell: a bántalmazó szégyene ez, nem azé, aki elszenvedi.

Az írásterápia szintén jó módszer: kezdjünk el írni, nem kell formához, naplóhoz igazodni, kezdjük el kiírni magunkból a történteket. Először nehezen megy majd, de bele fogunk jönni és egyszerre azt vesszük észre, egyre több minden jut eszünkbe, ezt is csinálta, ezt is megtette, ez így fájt, itt eltörtem, itt balgán boldog voltam.

Ebben a szakaszban megérkezik a düh. Használjuk! Legyünk dühösek. Engedjük, hogy tisztítótűzként mindent elégessen, ami már nem hozzánk tartozik. Sétáljunk, edzünk, kényeztessük magunkat és ami a legfontosabb, minden nap használjunk a saját magunk számára megerősítő üzeneteket: el tudtál jönni. Meg tudtad csinálni. Képes vagy talpra állni. Meg tudtál küzdeni a hiányával és minden mással. Elkezdtél épülni. Büszke vagyok rád!

Segít, ha minél tájékozottabbak leszünk a témában: olvassunk, hallgassunk előadásokat a bántalmazás és a személyiségzavarok témaköreiben! Minél többet, hogy minél jobban megismerjük az egész metodikát, mert a megismerés mindig gyógyít, másrészt pedig biztosak lehetünk benne, hogy soha többé nem fogunk ugyanabba a folyóba lépni.

Végül egyszer eljutunk arra a pontra, hogy egy érdekes agyi változás történik bennünk. Hiába tudtuk addig is tűpontosan, mi történt velünk és hiába értettük, miért maradtunk, abban a pillanatban fellibben valami furcsa fátyol és azonnal átkapcsol bennünket.

Csak állunk döbbenten: ez volt az az ember, akihez én ragaszkodtam? Ehhez akarok én visszamenni?

Velem ezt nem lehet csinálni! S abban a pillanatban minden megváltozik. Már nem vágyódunk utána. Már nem érdekel, mi van vele, már érdektelenné válik minden, ami hozzá kapcsolt.
S ekkor, friss fuvallat lebbenti meg szívünk és lelkünk függönyeit. Elkezdünk újra élni.

„Az Igazi Férfi ragyogtat egy Nőt, nem feltétlenül megérteni és megváltoztatni akarja, hanem foglalkozik a lelkével.Ő az, aki sosem csap be, nem használ ki és nem néz hülyének. Mindig melletted van, ha szükséged van rá, csak a kezedet kell kinyújtanod érte. Ő az, aki reggelente kávét visz az ágyadba, aki kócosan is hercegnőnek hív, aki mosolyt csal az arcodra és letörli a könnyeidet, aki félt és izgul érted. Aki átölel éjszakánként, aki szerelmes a testedbe is, aki kielégíti vágyaidat. Aki a helyes útra terel, ha eltévedsz, nem uralkodni akar rajtad, hanem egyenrangú társként kezel. Ő az, aki segít megvalósítani az álmaidat és örül a sikereidnek, aki nem láncol magához,szabadon szárnyalhatsz mellette. Lehet, hogy nem gazdag, de a legnagyobb kincsét mégis neked adja, a szeretetét.Veled van eltelve, benned bízik és rád számít. Talán most is ott ül melletted, de ha még nem találtad meg, ne csüggedj! Az nem lehet, hogy pont neked ne rendelt volna a sors ilyen társat. Talán éppen ma, vagy holnap fogsz találkozni vele, bízzál ebben. Mert létezik….”

Hogy mit szeretnék?

Közösen zenét hallgatni, feküdni a paplan alatt és zörgős papírból csokit enni.Rohanni hazáig az esőben és közben azon nevetni, hogy beázott a cipőnk és a vizes zokninkkal fogunk csatázni otthon.Étteremben csókolózni, direkt, mikor jön a pincér, és nem hagyni abba egészen addig, míg zavarba nem jön!Kiakasztani a szüleidet, hogy lakókocsival világ körüli útra megyünk, akkor is, ha a Balatonig sem jutunk le.Pattogatott kukoricát dugni a füledbe, miközben ébredezel.Futni kifulladásig, míg meg nem fájdul az oldalunk.Verset szavalni az ablakod alatt, ha megharagudtál rám.Énekelni neked a fürdőkádban, miközben szakállt formázok arcodon a habból.Meglepni a születésnapodon az összes haveroddal, a kedvenc kajáddal és a végén belenyomni a képedet a csokitortába.A küszöbödet harapdálni vonyítva, összegörnyedt magzatpózban, mikor már nem akarsz látni.Kinyitni az összes ajtót és megmutatni neked a legtitkosabb világomat.Elmesélni neked az elmúlt éveket, miközben diát vetítek a falra.Szomorkodni, nevetni, enni, aludni, ölelni, élni, megfázni, szenvedni, unatkozni.Hajnalban sms-ezni és egész nap csak egymásra gondolni.Télen befűteni a kocsidban és a hátsó ülésen hamburgert enni.Megfogni a kezed, felugrani a ping-pong asztalra, és beleüvölteni a szélbe, hogy szeretlek!Összekócolni a hajad és gyógyszert tenni a szádba, mikor lázas vagy.Megsózni a teádat és nagyot nevetni, milyen hülye fejet vágsz!Meséket nézni a tévében és gyerekkori emlékeket idézni.Ülni a tóparton egy üveg borral és a világ dolgairól elmélkedni a narancssárgán ropogó tűz mellett.Nézni egymást hosszú perceken keresztül, hátha meglátjuk a másik szemében a lelkét is.Kimondani azokat a szavakat, amiket nem lehet.Csukott szemmel rábökni a térképre és elmenni messzire!Felrúgni minden szabályt, polgárt pukkasztani, káromkodni, gúnyolódni és véleményt alkotni.Tervezni, nosztalgiázni, vágyni, alkotni.Összebújni szorosan és dacolni a világgal.Szeretni azt a kis meleg pamacsot, amit közösen hozunk létre. Ápolni, dédelgetni a kapcsolatunkat, mint rakoncátlan, rossz gyereket.Az árral szemben úszni a Dunában, lesüllyedni, fuldokolni és megmenteni egymást.Lekvárt kenni az odaégett pirítósra.Megnézni a csecsemőket az utcán és rámosolyogni az édesanyjukra.Megőrülni, elveszni és hazatalálni.Bemutatni téged mindenkinek és összeölelkezve grillezni a kertben a barátainkkal.Vonaton, moziban, liftben szeretkezni.Átállítani az órát, hogy még velem lehess.Szerelmes cetliket csempészni a pénztárcádba.Elkésni az irodából,mert reggel nem találtuk az alsógatyádat.Naponta százezerszer elmondani, mennyire gyönyörű vagy.YouTube linkeket küldözgetni egymásnak és bekönnyezni tőlük.Dobogó szívvel várni, mikor villan fel a kis piros boríték a Facebookon.Nézni a kezedet és megroppanni a boldogságtól, hogy VAGY ,és hogy ismerhetlek.Simogatni a hátad, miközben alszol.Rád bízni minden fájó titkomat, a tenyeredbe tenni teljes önmagam.Eljátszani hogy boldogabbak vagyunk,mint egy nyálas amerikai film.Kiröhögni a szivárványt és a naplementét, hogy közel sem olyan giccses, mint a mi halhatatlan szerelmünk.Az illatodba burkolózva élni és a szívdobogásodra álomba merülni.…

6 mondat, ami még a Szeretlek szónál is fontosabb számomra…

Szelíd szavak kellenének. Egyetlen igaz szó felemelne, és szerethetővé tenne, önmagamat is elkezdeném szeretni tőle. Legyen a szavad gyógyító, erősítő, bátorító, szelíd és mégis határozott, hadd induljak el azon az ösvényen, amelyiken eddig nem volt bátorságom elindulni.A becéző szavaid ajándékok, megőrzöm, és dédelgetem őket, táplálkozom belőlük, a szívemig érnek. Aki követel, az soha nem egyenrangú a társával. Az mindig felette pöffeszkedik majd rögtönzött pulpitusán, állandósult dominanciája lealacsonyít, földbe döngöl, és önbecsülést csonkít. Ismernünk, és támogatnunk kell egymás vágyait, de nem mindegy hogyan adjuk ezeket egymás tudtára.Bújunk, dorombolunk, simogatunk és kényeztetünk, hol vadmacskák vagyunk, hol törleszkedő cicák, és legszívesebben öt percenként a szeretett férfi fülébe búgnánk, hogy jaj de szeretlek. Ő magához von, hosszan átölel, álmában is, öntudatlanul is, ezernyi mozdulat, megnyilvánulás súgja, hogy ő is, hát persze, hogy igen. Nekünk mégis a szó kell, hogy hosszan szemünkbe nézve kimondja a varázsszót végre, a megkésett vallomás pedig rajzolja csak szép szabályosra és satírozza pirosra a szívecskéket sziluettünk körül.Számára a szerelmünk már egy konstans, kőbe vésett szépséges állandóság, és gyakran non-verbális eszközökkel kommunikál, ám ezek világosabban, és tisztábban érthetők minden harsány, teátrális szóbeli megnyilvánulásnál. A legtöbb férfi nehezen fogalmazza meg az érzelmeit, és a vallomás nehezen születik meg.Akinek csordultig van a szíve szerelemmel az időről időre ki is mondja, hogy szeret, ám ezeket a szavakkal dobálózhat, és szinte kötőszóként használhatja az, aki csak szédíteni akar, de éles füllel és szívvel tudni fogjuk, hogy igaz, mély tartalom van-e ezekben a vallomásokban. A szeretetnyelvek nem beszélhetők. Ha mindig csak arra az egyetlen, fülünkbe súgott, vagy világba kiáltott szóra várunk, elmulasztjuk megérteni a szavak nélküli, szeretetteljes megnyilvánulások valódi üzenetét.TisztellekAki szívéből szeret, soha nem bánik a társával lekezelően, nem alázza meg őt sem mások előtt, sem négyszemközt, hanem tisztelettel fordul felé. Előfordulhat, hogy egy-egy indulatosabb vita hevében ez a tisztelet nem mutatkozik meg kellőképpen, de a szerelmes szív ilyenkor sem arra törekszik, hogy megsértse a másik ember lelkét vagy sárba tapossa az önbecsülését. Meghallgat, megbecsüli és komolyan veszi az észrevételeimet, elfogadja az ízlésemet, türelmes a hangulatváltozásaimmal, komolyan veszi a problémáimat, kikéri a véleményemet és a döntéseiben helyt ad nekik, udvarias és lovagias kettesben és mások előtt is. És eszébe sem jut agresszívvé válni, netán kezet emelni, vagy mérgező, lehúzó szavakkal becsmérelni. Egy nő olyan férfi mellett marad, akit a nehéz időkben is hitelesnek tart, és képes tisztelni. Egy Férfi nem panaszkodik, hanem megoldja, és nekünk nőknek engednünk kell, hogy valóban kibontakozzon, hogy határozottan, férfiasan kezelje a nehézségeket. Mi hódítja meg végleg a női szívet? Ha azt látjuk, hogy a férfi, akit választottunk hiteles és jó ember, méltó a bizalmunkra, méltó a tiszteletünkre. A nő, ha szeret, akkor tiszteli férfit. Abban a pillanatban, amikor nem képes tisztelni többé, megszűnik szeretni.TámogatlakMelléd állok, és kiállok melletted. Teret adunk, szabad levegőhöz juttatjuk egymást, meglátjuk egymásban a csillámló kincset, szakmailag is fejlődünk, emelkedünk, vagy éppen gyengéden egy egészen más út felé tereljük a másikat. Minden körülmények között egymás mellett állunk, hiába zörgetik kapcsolatunk várát rosszakaró kis szerelemtrollok.Megbocsátok nekedAki szeret, az megtanul bocsánatot kérni. Nem forralja, fortyogtatja magában a haragot és a dühöt, nem burkolózik szótlanságba, nem büntet csenddel, nem térdepeltet jelképesen a sarokban érzelmi befordulással. Minél hamarabb engedi el a haragot, annál könnyebb a megfelelő, tiszta, és egyszerű szavakra rátalálni. A bocsánatkérés nem valamilyen szofisztikált cselekedet, nem kell az angyalok nyelvén sem szólnia, és igazán nem ördögtől való cselekedet, nem kell behódolni, meghajolni, férfias önbecsülést elveszíteni. Csak mély szeretet kell hozzá, és a cáfolhatatlan, ezer bajon át tartó ragaszkodás a másik emberhez.MegvédelekAz ösztönös, szeretetteljes gondoskodás mögött is a férfi felnőtt, érett felelősségvállalásra való képessége rejlik, mert igaz, egy igazi nő meg tud csinálni mindent, saját maga. De egy igazi férfi nem hagyja ezt neki. Férfias tetteit nem jegyzi meg örökre, nem tart szónoklatot arról, hogy mi lenne velünk nélküle. A világ előtt felvállal, tessék, mi ezek vagyunk, büszke rám, és arra, hogy mi ketten összetartozunk. Védjük egymást, a kapcsolatunkat szóval és tettekkel, felbecsülhetetlen az érzelmi biztonság, melyet nyújtunk egymásnak. Fontosnak tartjuk egymás véleményét, múltját, emberi kapcsolatait, munkáját, ambícióit, jövőképét, megteremtett értékeit, és szilárdan kiállunk mind ezek mellett.Áldozatot hozok érted, és nem bánomHa érte áldozatot hozok, az nem elvesz belőlem, hanem éppen hozzá tesz az életemhez. A lemondás ereje tesz még erősebbé, és kettősünket teszi megbonthatatlanná, hogy lemondunk valamiről egymás jóléte, boldogulása, vagy közös boldogulásunk érdekében. Ott vagyok, jelen vagyok, elkísérem, maradok, támogatom, ezerszer is meghallgatom, virrasztok, gyászolok vele együtt, mert szeretem, és nem létezik más út számomra. A szerelmes férfi, legyen bármilyen makacs és karakán jellem, figyelembe veszi, mit szeretne imádott nője, és hajlandó olyan kérdésekben és döntésekben is engedményeket tenni, amelyekben korábban sohasem. Ha a megegyezést, kompromisszumot, és a vita mielőbbi lezárását keresi, biztos jele annak, hogy fontos helyet foglalok el a szívében.Elköteleztem magam mellettedAz Ént felváltja a Mi. A tényt, hogy a szívében helyet kaptam, semmi nem bizonyítja jobban, mint hogy megváltozik a szóhasználata: tervez velem a jövőben, és a terveiben már nem ő áll egyedül a középpontban, az életének origója nem önmaga, ahogy eddig, hanem mi ketten. Az „én” helyébe a „mi” lép a szavak szintjén is. A férfi, ha meghozta az elköteleződés döntését, akkor a nőért, akit társául választott, szó szerint bármit megtenne. A fizikai közelség, érintések, odafigyelés, őszinte elköteleződés, hűség, tiszta kommunikáció, többek között ezek működtetik a kapcsolat motorját. Ha csak egyikük működteti, rövid időn belül elfárad a szerelem, kifullad, megszűnik lélegezni. A szerelem, szeretet, gondoskodás, és elkötelezett felelősségvállalás szavakkal, vagy tettekkel történő kimutatása sokkal erőteljesebb és beszédesebb kell, hogy legyen, mint a szimpla szeretlek szó. A szerelem egy állapot, amely hol eltűnik, hol előbukkan újra, de egy párkapcsolat egy életre is szólhat, melyben mindig jelen kell lennie a tiszteletnek, a megbecsülésnek, a hűségnek és a feltétlen bizalomnak.

Annyira sokat kaptam Tőled mióta ismerlek. Ez a x év, mióta ismerlek téged, ismerjük egymást. És majd minden hónapban történt valami, ami nekem adott, ami engem emelt, ami engem szerelmessé tett. Amiért rajongani tudtam, amitől elalélhattam. Te jelented egy éve a legnagyobb bizsergést számomra, a legmagasabb fenteket és a legmélyebb lenteket is a lelkemnek. Te tanítod most a legtöbb újdonságot számomra, önmagammal kapcsolatban is. Új szintek nekem ezek a „Férfihoz fűződő megéléseimet” illetően. Voltak pillanatok, mikor messzire lökődtem Tőled, önmagamnak köszönhetően, mikor el akartalak felejteni, mikor ki akartalak törölni magamból és Te tudtodon kívül újra és újra visszahoztál… szinte a holtak sorából újra az élők közé. Volt, mikor érteni akartam még mindezt, hogy mi a fene ez, ami itt körülöttünk zajlik… ma már.. eljutottam odáig Veled kapcsolatban, hogy semmit nem akarok érteni. Csak érezni, hogy MENNYIRE NAGYON JÓ VELED. És hogy mennyire hálás vagyok azokért a kapcsolódásokért, amiket Veled élhetek meg. Mennyire nagyon szeretem a hangodat, ahogy beleszólsz a telefonba. Mennyire nagyon szeretem az illatodat, mikor megérezhetem, ahogy puszit adunk egymásnak. Mennyire nagyon vágyom érinteni Téged. Mennyire nagyon könnyedén megy számomra adni Neked. És hogy mennyire nagyon kíváncsi bírok lenni Rád. Néha elkapnak azok a percek, órák (mint most is), amiket Veled töltök itt magamban belül…. csak gondolok Rád. Igazából az van, hogyha akarnék se tudnék most máshogy tenni. Magamban belül Hozzád menekülök. Hozzád bújok. Mert olyan jó Veled. <3

„Egész nap csak babázol, miben fáradsz el?” – hangzik el sokszor. Hát, rendben. Elmondom…

Ezer és egy vicc, karikatúra szól arról, milyen is az, mikor Anya egész nap “nem csinál semmit”. Viccelünk vele, de ahogy minden viccnek, ennek is van valóságmagja. Mármint olyan értelemben, hogy sokszor tényleg azt érezzük, senki sem érti meg, milyen megterhelő is az anyaság. Annak, aki még nem csinálta, sosem lehet megvilágítani igazán, milyen is az élet otthon egy gyerekkel. Vagy többel. 

Szeretnéd, ha megértené a párod? Mutasd meg neki ezt a pár sort, hátha ez segít közelebb hozni, miért nem te vagy minden nap a tavaszillatú, mosolygós anyuka a mosószerreklámból, amikor hazaér. 

Kedves Apa!

Tudom, neked sem könnyű! Azt is tudom, hogy szívesebben lennél többet otthon te is a babával. Hogy nem te választottad, hogy ez lett a felállás, csak így ésszerű, ezt diktálja a társadalom. Tudom, hogy napközben sokszor hiányoznak, és hogy rengeteget gürizel, hogy mindenük meglegyen. Hogy családfőnek lenni sokszor magányos és nehéz feladat. Hogy mikor az egész napos őrület után hazaérsz, semmi másra nem vágynál, csak arra, hogy mosolyogva nyissanak neked ajtót, és nem érted legalább ennyi miért nem sikerül.

Lemondasz a gőzölgő levesről, a tisztaságról is ha kell, csak hadd pihenhess meg otthon nyugiban és békében. De nem megy, mert a nő, akit szeretsz, akivel családot akartál alapítani, akivel alig vártátok ezt az időszakot, most valahogy olyan más. Fáradt és feszült. De miért ilyen feszült, mikor egész nap “csak” babázik! Mi baja lehet?

Kezdjük azzal, hogy éjjel négyszer kelt. Igazából több mint fél éve alig alszik. Te pihensz, mert a munka miatt neked muszáj aludnod. De neki kelni kell. Háromszor, de van hogy négyszer. Ringatni, pelusozni, szoptatni, órákon át félálomban járkálni.Reggel, mikor ébredsz, ő már fáradt. Közös kávé, puszi, te elmész, és aztán csend lesz. Neked ott az iroda, a kollégák, az ügyintézés, a nyüzsgés. De közben ő magányos. Hiába van ott a pici, ő mégis magányos.

Fáradtan ébred, és egész nap szolgál. Pelenkáz, szoptat, öltöztet, síró babát nyugtat, megint öltöztet, altat, pakol, turmixol, babakocsit tol hegyen-völgyön át, hintáztat, nevet, játszik, mesél, énekel, szoptat, altat és pakol. Nincs megállás. Nincs kiszállás. Nincs valódi pihenés, mert a füle, a szeme még alvás közben is a babát figyeli. Minden rezdülését, mert ő tartja életben. És bizony előfordul, hogy néha elege van. Elfogy a türelme, vagy csak nagyon egyedül érzi magát, vagy kimerül és meg tudna ölni téged, amiért te elszívhatsz egy cigit a haverokkal, amiért te nyugodtan iszod a kávéd, amiért te alszol az éjjel, amiért neked nem spriccel a tej a melledből, valahányszor felsír a baba!Ahogy te sem választottad a szerepeket, úgy ő sem. És néha azt kívánja, bárcsak ő mehetne dolgozni reggel, és te maradnál otthon. Szeretne kiszabadulni, mert úgy érzi, be van zárva.

Mikor a baba végre alszik, próbálja utolérni magát

Ha hazaérsz, és ő felöltözve, megfésülködve vár, ha el van pakolva és nem szalad a lakás, ha a babán tiszta ruha van, és esetleg meleg ennivaló van az asztalon, vagy csak van étel a hűtőben, tudd, hogy abban rengeteg munka van. Megállás nélküli, monoton munka. Kávészünet nélkül. Pisiszünet is csak nyitott ajtóval lehetséges.

És igen. Néha dühös, mert az ő élete 180 fokot fordult, a tiéd ehhez képest alig változott. És persze, közben boldog is, mert ez a fordulat épp olyan csodálatos, amilyen nehéz! Mert imád hozzábújni, imádja a fogatlan mosolyát, imádja az illatát, és imád anya lenni. Vannak jobb napok és vannak rosszabbak. Könnyebbek és nehezebbek.Mikor hazamész, öleld át szorosan, és aztán vedd át a babát! Kérdezd meg, mit csinálj, mire van szüksége! Adj neki szabadidőt, adj neki elismerést, adj neki figyelmet! Mert ha tud töltődni, akkor tud mosolyogni is. És akkor jó lesz minden.

Nincs szükségem a férjemre. Nem ő Jézus. Nem ő az oxigén, ami nélkül nem tudnék levegőt venni. Nem ő a gravitáció. Tudnék nélküle élni.Fel tudok kelni reggelente anélkül, hogy segítenie kellene nekem. Képes vagyok arra is, hogy egyedül készítsem el a reggelit. El tudok menni dolgozni, és gondját tudom viselni a gyerekeknek. Haza tudok jönni, és gond nélkül megcsinálom a vacsorát.Le tudom vinni a szemetet. Ki tudom cserélni az égőket a lámpában. A füvet is le tudom nyírni és tüzet is tudok gyújtani. El tudom vinni sétálni a kutyát és ki tudom tisztítani az eldugult lefolyót. Olajat mondjuk nem tudok cserélni a kocsiban, de el tudok menni a helyi szerelőhöz, aki megteszi nekem. Nincs szükségem a férjemre.Nélküle is teljesnek érzem magam, nőként, anyaként. Egyedül is meg tudom oldani a feladatokat. Komolyan, elég talpraesett vagyok hozzá.

DE AMIKOR A FÉRJEM MELLETTEM VAN, MÉG JOBB VAGYOK.

Ha mellettem van, türelmesebb vagyok anyaként. Ha mellettem van, szórakoztatóbb barátnő vagyok és sikeresebb vagyok a munkámban is. Ha mellettem van, kedvesebb emberré válok. Ha mellettem van, képes vagyok arra, hogy kedvességgel viszonozzam a jóságát. Ha mellettem van, arra is képes vagyok, hogy bátorítsam őt, cserébe azért, hogy ő is bátorít engem. Sokkal jobban ki tudom fejezni a hálámat is, mert tudom, hogy ő is hálásnak érzi magát a családjáért. És szeretni is jobban tudok, ha érzem, hogy szeret.Ha mellettem van, kevésbé félek fejest ugrani az ismeretlenbe, mert tudom, hogy ha zuhanni kezdek, ott terem, hogy elkapjon. Mellette leírhatatlanul erős vagyok, mert tudom, hogy ha kell, felsegít a padlóról. Neki köszönhetem, hogy kiegyensúlyozott vagyok, mert tudom, hogy számíthatok rá, bármilyen őrültségbe kezdek is. Képes vagyok és készen állok arra, hogy megbirkózzak azzal, aminek jönnie kell, legyen az jó vagy rossz – ha mellettem van, jöhet bármi.

Nincs szükségem a férjemre, mégis azt akarom, hogy mellettem legyen. Azt akarom, hogy fogja a kezem. Érezni akarom az erejét, ami annyi mindenen átsegített mostanáig is. A humorát is akarom, mert az a legnagyobb terhet is könnyebbé teszi. Mindent akarok, ami vele kapcsolatos, hogy együtt menjünk végig az utunkon.

Nem a muszájról, a segítségről van szó. Egyszerűen akarom őt. Felnézek rá és minden egyes nap őt választom, ő kell nekem. Életem végéig.”

Szeretlek ❤️

Remélem, hívsz majd Fiam.

Még az enyém vagy. Mind a 15 kilóddal és 90 centiddel.
Még szeretsz velem táncolni és énekelni, akkor is, ha csak halandzsázol.
Tudom, hogy bár Superman a kedvenced, az igazi hősöd Apa.
Tudom, hogy ropogósan szereted a gofrit, és hogy ragaszkodsz a saját kis szertartásaidhoz.
Mikor nem látsz a tömegben, az én nevem kiáltod… Csak azért, hogy tudd: figyelek, és hogy tudd, ott vagyok neked.

De ez nem lesz mindig így. Egy nap már nem fogok tudni rólad mindent. A kezed már nem illeszkedik majd az enyémbe, a szíved pedig másé lesz. Elmaradnak a közös táncok és éneklések. A saját történeted írod majd.
És ez az élet rendje. De…remélem, hívsz majd Fiam.

Hívsz, ha megkapod álmaid munkáját, és megkötötted az üzletet.
Hívsz, ha megismered az Igazit, és szerelembe esel.
Mikor megkéred a kezét, és ő igent mond.
Remélem, hívsz, ha megvetted a házat, és otthonná varázsolnátok.
Mikor először látod az ultrahangképet, és először hallod a szívverését…

Mert ott leszek akkor is. Ahogy mindig, amikor a nevem kiáltottad.
Csak hogy tudd, figyelek. És tudd: itt vagyok neked.