Hogy is van az a mondás?! Ha a múlt megkopogtatja a vállad…  ahh…és töröm a fejem, de nem jut eszembe. Pedig volt idő, amikor a mantrám volt, de aztán sikerült megérkeznem a jelenbe. 

Na nem azt mondom, hogy kitöröltem, mintha sosem lett volna, hisz az nagy butaság lett volna. Hiszen a múltam vezetett a jelenbe. Nem lehet megtagadni és nem is kell. Azonban, ha a múltam megkopogtatja a vállam már nem esem kétségbe. Nem a rosszra, hanem a tanulsága koncentrálok. Hiszen mindenből tanulunk, minden történés elvesz vagy ad valami újat, amely által folyamatosan fejlődünk, egyre jobban megismerjük és megértjük önmagunkat. Van-e amit szégyellek?! Inkább azt mondanám, hogy van, amire nem vagyok büszke és ma már másképp csinálnám. De akkor ott, az akkori énem megtette vagy éppen nem tette meg…

Botladoztam, ahogy mindenki. Mindenki követ el hibákat. És igen! Mások is elkövetik ugyanazokat a hibákat többször is! Mindenki életében vannak a múltjának olyan időszakai, amelyeket nem szívesen emleget. De a múlt, a részünk! Azonban jól jegyezd meg: a múlt, elmúlt! Nem lehet, hogy a múlt ballépései miatt szégyenükben belehalunk a jelenbe. Hiszen az élet a jelenben van. Most élsz! Most élj! Ne engedd, hogy a múlt árnyai rabláncként tekeredjenek az életedre. Bocsáss meg magadnak! Nem kell azon agyalni, hogy bezzeg a mostani eszeddel már másként cselekedtél volna, hiszen úgysem tudod visszatekerni az idő kerekét. És a múltad, a megélt tapasztalatok vezettek ide, ahol most vagy. Ahol már bölcsebb vagy. Ahol már meg tudsz bocsátani másoknak, de legfőképpen önmagadnak. Ahol tanulva a múlt hibáiból emelt fővel igyekszel a legjobbat kihozni magadból.

Neki milyen lelkesen meséltél róla, amikor meg én kérdeztem, hogy mi volt, szűkszavúan válaszoltál!”

Ismerős ez nektek? Aki hosszú távú párkapcsolatban él, annak valószínűleg igen. Az egyik fél lelkesen, szenvedélyesen mesél egy harmadiknak. A másik ezt hallja, és rosszul esik neki.

Vajon miért fáj annyira, amikor azt látjuk, hogy a másik sokkal lelkesebben mesél egy harmadiknak? Könnyű lenne rávágni, hogy féltékenység. De valójában ennél többről van szó. Nem feltétlenül gondolod, hogy a partnered akar valamit attól az illetőtől – egyszerűen az fáj neked, hogy valami olyan drága kincset ad neki, amiből neked kevesebb jut: az osztatlan figyelmét. Amiről Simone Weil, a 20. század egyik meghatározó gondolkodója, azt mondta: a legritkább és legtisztább formája a nagylelkűségnek.

Kutatások is igazolják, hogy egy kapcsolat első időszakában az emberek jóval bőkezűbben bánnak a figyelemmel: a másik minden rezdülését árgus szemekkel követik: „vajon bejövök neki?” Rá akarunk hangolódni az érzelmeire. Tetszeni akarunk. Pedálozunk. Aztán jönnek az együtt töltött hétköznapok. És, ha bár a szeretet nem feltétlenül szűnik meg, de elkényelmesedünk. Már nem szorongunk annyira attól, hogy megfeleljünk. Révben érezzük magunkat. Különösen ránk, férfiakra jellemző ez a kontraszt. És ez az ellustulás.

És amikor a párunk azt látja, hogy valakinek lelkesen mesélünk valamiről, akkor ez emlékezteti valamire. Emlékezteti arra, akik a kapcsolatunk korai fázisában voltunk – és emlékezteti arra, amikor neki meséltünk ilyen csillogó szemmel.

A kapcsolatok egyik nagy zsákutcája, ha eltévesztjük szem elől azt az eredendő kíváncsiságot, amivel a másik emberhez viszonyulunk. Azt hisszük, hogy már mindent megtanultunk a másikról. Tudjuk, hogyan fog reagálni. Kiismertük már. Nem tud meglepetéseket okozni. És gyakran ez áll a kapcsolatok romlása mögött is: amikor az emberek már csak legyintenek, és lemondanak arról, hogy megmagyarázzák a másiknak. Már nem hisznek benne, hogy érdemes közölni, elmondani, kommunikálni.

A zen buddhisták ezt a hozzáállást úgy írják le, hogy a „szakértő elme”. És ezzel szemben azt szorgalmazzák, hogy az ember próbáljon „kezdő elmével” tekinteni a valóságra. Egy másik ember mindig felfedezendő titok marad. Az egyik zen gyakorlat szerint a legfontosabb kérdés, amit egy bizonyos helyzetben feltehetsz: „mi az, amit eddig nem észleltem korábban?” Lehet ezt gyakorolni egy buszmegállóban is, amit minden nap látunk. Egy dugóban, ahol minden nap állunk. Egy emberrel, akivel minden nap beszélünk.

Szuzuki Roshi, egy japán zen szerzetes mondta, hogy „a kezdő elme számára rengeteg lehetőség tárul fel, a szakértő elme számára azonban csak kevés.” Ebből a szempontból a jó kapcsolat egyik titka, hogy sosem tekintheted magad a másik szakértőjének.

Szerelembe esni valakivel, akivel eredetileg nem tervezted, az élet egyik legszebb ajándéka. Ez a fajta szerelem nem a szándékról szól, hanem arról, hogy a szíved valami mélyebbet és igazabbat talál. Nincs benne kényszer, nincs elvárás, és nincs próbálkozás arra, hogy bármit megjavíts vagy megments. Ez a szerelem az, amikor a kapcsolatotok egyszerűen csak létrejön, minden erőfeszítés nélkül. Egy pillanatra sem kell megjátszanod magad, mert mindketten önmagatok lehettek. Nem arról szól, hogy kémiát erőltess, hanem arról, hogy az szinte mágikusan megszületik közöttetek.

Ez a szerelem nem az, amit megtervezel, hanem az, ami rád talál, amikor a legkevésbé számítasz rá. Nincs benne dráma vagy küzdelem, csak tiszta őszinteség és bizalom. Az ilyen kapcsolatok nem arról szólnak, hogy megváltoztatjátok egymást, hanem hogy elfogadjátok a másikat olyannak, amilyen. A köztetek lévő vonzalom nem fizikai vagy mentális erőfeszítések eredménye, hanem valami mélyebb és spirituálisabb. Ez az, amikor a két lélek találkozik, és felismerik egymásban azt, amit szavakkal nehéz lenne kifejezni.

Az ilyen szerelem nem követel, hanem ad. Nem kér cserébe semmit, mégis mindent megkapsz. Az érzés tiszta és nyers, és mégis olyan gyengéd és szelíd. Olyan, mintha az univerzum előre elrendelte volna, hogy ti ketten találkozzatok. Az élet legjobb dolgai közé tartozik az a kapcsolat, ami nem szándékos, hanem sorsszerű. Ez a szerelem nem a felszínt érinti, hanem a lélek mélyéig hatol.

Ebben a kapcsolatban nem kell megkérdőjelezni, hogy miért alakult ki, mert az érzés minden kérdésre választ ad. Az ilyen szerelem az, amikor a múlt sebei gyógyulni kezdenek, anélkül, hogy erőltetnétek. Ez a tiszta kapcsolódás nem hagy helyet a bizonytalanságnak, csak a szeretetnek. Az élet ritkán kínál fel ilyen ajándékot, és ha megtapasztalod, akkor biztos lehetsz benne, hogy különleges dolog történt veled. Az ilyen kapcsolatban nincs helye álarcoknak, csak a valódi önmagatok létezhet. Ez a szerelem maga a csoda, ami emlékeztet arra, hogy a legjobb dolgok az életben mindig váratlanul érkeznek.

Volt egyszer egy nő, akit egész életében próbáltak formálni. Azt mondták neki, milyen legyen, hogyan öltözködjön, hogyan beszéljen, és hogyan éljen. Akik nem értettek egyet azzal, amit képviselt, elutasították őt. Ha nem illett bele az általuk elfogadottnak tartott keretekbe, nem volt helye köztük. Sokáig próbált alkalmazkodni, próbált megfelelni, de egy ponton ráébredt valamire: nem lehet boldog mások elvárásai szerint élve.

Egy nap megállt a tükör előtt, és azt mondta magának: „Elég volt.” Ettől a pillanattól kezdve eldöntötte, hogy nem engedi, hogy mások szabják meg, ki legyen. Az igazi szabadságot abban találta meg, hogy vállalta önmagát, minden hibájával, sérülésével és különcségével együtt.

Persze, nem volt könnyű út. Az emberek továbbra is ítélkeztek felette. Megvetett pillantások, rosszindulatú megjegyzések kísérték minden lépését. Sokan azt remélték, hogy elbukik, hogy véget ér az útja. De ez a nő nem adta fel. Minden elesés után felállt, minden csalódás után megerősödött.

Amikor a világ azt hitte, hogy már nincs tovább, ő újraépítette magát. Az emberek látták, hogy mindig talpra áll, de sosem értették, honnan merít ehhez erőt, ezèrt titokban csodàltàk. Nem tudták, hogy a titka abban rejlik, hogy soha nem veszítette el önmagába vetett hitét.

A nő, akit egykor próbáltak megtörni, ma már harcosként éli az életét. Tisztán és hitelesen szerette azokat, akik èrtettèk, de nem pazarolta idejét és energiáját üres szavakra vagy felszínes kapcsolatokra.

Volt egy szíve, ami tele volt szeretettel, de ez a szeretet csak azoké lehetett, akik tisztelték és elfogadták őt olyannak, amilyen. Már nem akart mindenkinek megfelelni. Tudta, hogy nem lehet mindenki kedvence, de azt is tudta, hogy azok, akik igazán értékelik őt, mindent megérnek.

Egyik nap egy régi ismerőse megkérdezte:

– Miért vagy mindig ilyen erős? Hogy bírod ezt a világot, ami folyton ítélkezik?Hogyan tudsz mindig talpra àllni?

A nő mosolyogva felelt:

– Azért, mert megtanultam szeretni önmagam, és nem attól függök, hogy mások mit gondolnak rólam. Inkább élek úgy, hogy kevesen értenek, de azok őszintén szeretnek, minthogy hamis legyek, és ezért mindenki elfogadjon.

Ez a nő nemcsak túlélte az élet csapásait, hanem a kudarcokból és fájdalmakból erőt merített. Az ő története nem a beletörődésről, hanem a megállíthatatlan kitartásról szólt. Egy harcos volt, akit nem lehetett megállítani, egy lélek, akit nem lehetett megtörni.

És minden nap emlékeztette magát: „Én vagyok, aki vagyok – és ez éppen elég.”

Hogy mikor hallottam utoljára azt az elképesztő mondatot, hogy a gyerekek úgyis elfelejtik a traumáikat? Éppen ma. Ezért született ez a poszt.

Nem, a gyerek nem felejt.

A múlt sebeit ott hordja létezésében.

Kívülről talán semmi nem látszik, ám egész élete a múltról árulkodik. A gyermekkori sebek beépülnek a személyiségbe. Ott vannak az elfojtott érzésekben, a forrongó indulatokban,

a szabálytalan életvezetésben, a megbízhatatlanságban, ott vannak a függőségekben, minden üveg borban, remegő kézzel felhörpintett pálinkában, elhanyagolt, korán öregedő testekben.

Ott vannak a mentális és testi betegségekben, a megfelelési kényszerekben, az empátiahiányban, a bizalmatlanságban, a tönkrement párkapcsolatokban, a tökéletesség utáni hajszában, a bizonyítási kényszerekben, a mellkasra nehezedő szorongásokban, az elismerés utáni csillapíthatatlan vágyban, és ott vannak az idő előtti halálban.

A gyermekkori traumák többféle formában jelennek meg a felnőtt életében. Kinél így, kinél úgy, de egy biztos: el nem felejtődnek. Nincs az a hosszú idő, ami önmagában képes lenne meg nem történtté tenni a gyerekként elszenvedett traumákat.

Ha meg nem történtté tenni nem is, ám a sebeket lassan begyógyítani mégis lehetséges. Ehhez azonban elhatározás kell és kitartás, önismeret és önfejlesztés, miközben arról sem szabad elfeledkezni, hogy az egyéni akarat mellett kell egy jól működő egészségügyi rendszer is, ami biztosítja az ellátáshoz szükséges szakembereket. És kell hozzá oktatás, a szülők, pedagógusok és egészségügyi szakemberek képzése, hogy ne adódjanak át a traumák generációról generációra.

Mert a gyerek nem felejt.

A múlt sebeit ott hordja létezésében, és ha nem gyógyul, felnőve maga is sebeket okoz majd.

Nagyjából elegem lett az összes hülye szabályból és “hogyan kell pasizni” dogmából. Egyszerűen nem megy.

Ne találkozzunk két egymást követő nap.

Ha te írtál utoljára, akkor ne küldj sms-t.

A szex semmit nem jelent.

Ne küldj neki vicces e-maileket napközben, hogy tudja, hogy gondolsz rá.

Ne akard tudni, hogy merre megy a kapcsolat, ne hozd szóba, hogy mit gondol, hogy mit érezz, csak sodródj, szórakozz!

Soha ne telefonálj, elég ha “üzit” küldesz.

Ne tervezz előre, ne akard tudni, hogy mit csinál a hétvégén. Minden, majd úgy kialakul.

Lazulj le és élvezd, aztán majd lesz valami!

Ismerős? Mintha ezt hallanám mostanában mindenhonnan és mindenkitől. És az egésztől frászt kapok. Én ugyanis nem így működöm, én nem veszem ennyire könnyedén, ha tetszik, ennyire félvállról a dolgokat, a kapcsolataimat.

Ha nekem tetszik valaki, szeretek vele együtt lenni. Nem csak, hogy két nap egymás után, hanem bizony néha még három nap is. Elfogadom, ha a másik nem ér rá, ha dolga van, de azért, hogy menőnek tűnjek nem fogom lemondani a másnapi randit.

Sőt! Az üzenetekre is szeretek azonnal válaszolni, mert hiszem, hogy a másik fél, a túloldalon ugyanúgy várja a választ, mint én. És persze az is előfordul velem, hogy ÉN üzenek először, hogy érdeklődöm, hogy van. Mert érdekel. Mert tudni szeretném. Mert foglalkoztat.

Ami még ennél is szörnyűbb én simán felhívom a másik felet, ha hallani akarom a hangját. És azért is, mert nem a telefonon és nem a Facebook chat ablakában élem az életem. Szeretem, ha tudja, hogy gondolok rá, és időnként borzalmasan unom a gombok nyomogatását.

Ilyenkor, telefonálok.

Unom a hülye játékokat, hogy kinél van a labda. Természetesen nem varrom magam senki nyakába egy randi után, de a modern kor szabályait nem szeretem betartani.

Én inkább régi módi szerelemre vágyom.

Ahol a fontos szavak szemtől szemben hangzanak el, kézen fogva. Ahol nem puszikat dobálunk a cseten, hanem hajnalig csókolózunk egy teraszon. Ahol férfi és nő kimondja amit gondol, még azt is, ha tetszenek egymásnak.

Olyan szerelemre vágyom, ahol nem “ciki” törődni a másikkal, átmenni hozzá vacsit főzni, megbeszélni a napunkat, még akkor is, ha nem mindenben értünk egyet.

Olyan szerelemre, ahol van esély megismerni a másikat, és nem kell unalmas szabályok mögé bújni.

Maradj egyedül, amíg nem találkozol vele, akivel rengeteget nevetsz majd. Akivel tudsz beszélgetni a sebeidről, és ha nem is gyógyítja meg őket, de könnyebb lesz a lelked, mert tudod, hogy ő nem fog bántani. Ő lesz az, aki megmutatja majd, hogy a szerelem nem zűrzavar és fájdalom. Maradj egyedül, amíg nem jön el az, akivel magabiztos lehetsz.

Annyira magabiztos, hogy nem kell őt sem megkérdőjelezned. Aki megtanít arra, hogy ne csak magadban, hanem benne is megbízhatsz. Aki felhív akkor, amikor megígéri, hogy telefonál.

Tudod, ő az, aki válaszol az üzenetekre,

és az is ő, aki eljön, amikor megbeszélitek.. Ezekkel az apró dolgokkal épít fel téged minden nap. Nem vesz neked házat vagy autót, csak egyszerűen érezteti veled, hogy fontos vagy neki. TE vagy neki a fontos és nem más. Nem kételkedik benned és te sem kételkedsz magadban. A nap végén ugyanis nem azt érzed, hogy nem vagy elég jó, hanem azt, hogy elég jó vagy ahhoz, hogy szeressenek. Mert szeretnek.

Amióta ismered jobban alszol, mert nyugodt vagy, ha ott van melletted, de akkor is, ha nincs.

Várd ki azt, aki elmondja neked, hogy hogyan érez irántad. Várd ki azt az embert, aki észreveszi ha belépsz a szobába és máris mosolyog mert örül, hogy jöttél. Őt, aki akkor is ott van, ha rossz napod van. Az lehet, hogy nem tudja jobbá tenni, de ilyenkor tudja, hogy most, ez a nap, nem őróla szól. Maradj egyedül amíg nem jön el az az ember aki mellett tudod, hogy a jövőtök közös. Nem terel és nem ködösít ha ez szóba kerül. Az az ember, aki talán nem mondja gyakran, hogy szeret, de ha mondja, akkor elhiszed. Várd ki azt, aki jobbá teszi az életed. A legjobb barátod lesz. Mindegy, hogy a lelki társadnak, a szerelmednek, a másik felednek hívod, a lényeg ugyanaz: ketten erősebbek vagytok. És nem csak te gondolod így, hanem ő is. Mert ő az, aki nélkül lehet, hogy tudsz élni, csak nem akarsz. Mert vele jobb..!

Hogy mire vágyik a férfi?!

A nőre, aki nőként éli a mindennapjait. Aki nem játssza túl magát, csak épp annyira, hogy hízelgő, hogy csalogató legyen. A férfi a nőre vágyik, akiben minden napon egy apró titkot lel, akire mindig képes rácsodálkozni pontosan azért, mert önmaga. A nőre vágyik, akinek ott van a tűz a szemében, aki határozott, akinek van véleménye, aki kimondja úgy a dolgokat, ahogy gondolja. Akiben ott a kislány is, aki értékeli a csókot, és tudja, hogy igazán mit is jelent.

Aki nem bonyolódik bele felesleges fecsegésbe, aki kompromisszumot tud kötni. A férfinak a nő kell, akinek az ölelésében bizonyosság van, az otthon melege. Aki, ha csendben is van, nyugalmat áraszt. A férfinak az ízig-vérig nő kell, aki nem aggódik, hogy reggel hogy néz ki, aki nem sminkeli túl magát, aki nem akar túlságosan tökéletesnek mutatkozni, hisz a férfi úgy is tökéletesnek fogja látni legyen bármilyen nyúzott, vagy fáradt is.

És a nőnek milyen férfi kell?

Aki mindebben a társa, aki a lelkét felemeli, mégis a földön tartja. Aki a nehéz napokon nem löki el magától. Aki óvatosan közeledik, aki kedveskedik. A nőnek olyan férfi kell, aki határozott, aki irányítani tud, aki nem fél belebonyolódni komoly beszélgetésekbe. Olyan, aki a keményebb időszakokban is támasz. Aki nem kételkedik, ha szükség van a csendre. A nőnek egy olyan férfi kell, aki visszahúzza őt mindig, ha zuhanna.

Mind a két fél az egyszerű őszinteséget, az egymáshoz fordulás akarja…”

Tudod, mekkora erő van benned, amikor egy bántalmazó kapcsolatból ki tudsz lépni? Amikor végre azt tudod mondani, hogy veled ezt nem csinálhatják, és itt, most betelt a pohár? Hiába szenvedsz benne, hiába látod meg, hogy mérgező az, amiben benne vagy, kilépni abból, amiben évekig benne voltál, hatalmas erőt kér tőled. Kitörni belőle, megélni azt, hogy nélküle is egész vagyok, képes vagyok életben maradni, dolgozni, az életminőségemen javítani: fellélegzés, újjászületés. Elhinni, hogy sokkal több van bennem, mint amit eddig hallottam évekig a másiktól. Elhinni, hogy nem kell robotolnom azért, hogy szeressen a másik. A gyereke(ke)t ellátni, a háztartást vezetni, és még mellette dolgozni. Megélni, hogy az érzéseim és gondolataim kimondhatóak anélkül, hogy szankcionálva lennének. Anélkül, hogy a másik megalázna, felhánytorgatná azt, amiről tudja, hogy nekem fáj. Megélni a békességet, a csendet, hogy nem akar velem a másik vitatkozni, nem akar bántani, nem támad rám, ha valami olyat mondok, ami betalált neki. Megélni, hogy én is számítok, nekem is van helyem a világban. Hogy figyelnek rám, kíváncsiak rám, és gúnyolódás, piszkálódás helyett elfogadást kapok. Mert rohadt nehéz kilépni még abból is, ami szar. Ami kifoszt, kisemmiz, megsemmisít. Tudom. Megéltem. És amikor sikerül, amikor az a nem, nem egy görbe nem, hanem egy határozott, egy papírra rávésett nem. Akkor elindul egy új élet. Nem könnyű, van benne sírás, ordítás, anyázás, de egyszer csak könnyebb lesz. Önazonosabb. Tisztább. Idegrendszer kímélőbb. Őszintébb. Ha empirikus úton ez megérkezik, onnantól nincs mese, az érzékenységed a hazugságra és a mocsokra szuperérzékeny lesz.

Kikaparom a szemét annak a bestiának, ha még egyszer csetelsz vele!” „Elegem van abból, hogy állandóan későn jössz haza. Talán szeretőd van?”- ehhez hasonló és még ennél is durvább mondatok tarkítják a párkapcsolatok nagy részét a féltékenység miatt. Most leírok nektek néhány tipikus mondatot és lefordítom, mit is jelent. Jó lenne, ha az utóbbi verziót tudná minden ember kimondani akkor, amikor mély fájdalmat él át, és nem a vádaskodó, féltékenységgel teli, támadó mondatokat. Ugyanis a támadásra az egyik védekezés a visszatámadás, vagy az elvonulás, tehát győztes-vesztes játszmát alakítunk ki. Ehelyett a win-win játszma lenne a megfelelő megoldás. Erre kínálok nektek egy kis kommunikációs gyakorlatot. A féltékeny emberek számára nagyon veszélyesnek tűnik a világ. Azt érzik, hogy lépten-nyomon riválisokba ütköznek, akik valódi veszélyt jelentenek a kapcsolatukra, legyen az nő, férfi, barát, gyermek, édesanya, vagy éppen egy régi ismerős. Attól félnek, hogy a párjukat elveszíthetik, így egyedül maradnak, megszégyenülve, beigazolván azt a belső érzésüket, hogy ők nem értékes emberek. Éppen ezért foggal-körömmel ragaszkodnak a párjukhoz, állandó kontroll alatt tartják a társuk életét. Kikérdezések, ellenőrzések, e-mail fiók és chat feltörések jellemzik a kapcsolatot, egy idő után pedig színre lépnek a vádaskodások, kiborulások és gyanúsítgatások. Az állandó belső feszültség meghiúsítja azt, hogy a féltékeny fél dühös megnyilvánulás helyett csupán elmondja párjának az érzéseit. Ehelyett túlzó, vádaskodó és bántó mondatok hagyják el a száját, ami a másik méltóságát sérti. Ez a viselkedés a párkapcsolatban egy negatív irányú folyamatot generál, éppen ezért fontos megérteni és látni azokat a tényezőket, amik kiváltják ezt a viselkedésformát.

Szégyen és kisebbrendűségi gondolatok megjelenése, önértékelési probléma:

1. „Sohasem mondasz szépeket, soha nem bókolsz, bezzeg a szupermarketben a pultos kislányt majd felfaltad a szemeiddel! Na és az a cukros bácsi mosoly! Ha látnád magad ilyenkor, megundorodnál saját magadtól!”

Mit jelent? „Félek, hogy ha összehasonlítasz engem valaki mással, akkor vesztesként kerülök ki a megmérettetésből. Én pedig a legszebb és legértékesebb akarok lenni a számodra!”

2. „Tudom, hogy attól lennél boldog, ha olyan konyhatündér lennék, mint a volt nőd! Jegyezd meg, hogy soha nem leszek olyan, már csak azért sem!”

Mit jelent? „Félek, hogy nem vagyok elég jó neked. Szégyellem magam a hiányosságaim miatt és szükségem van arra, hogy kapjak tőled pozitív visszajelzéseket.” Bizalmatlanság miatti félelem megjelenése:

3. „Fogadjunk, hogy alig várod, hogy elmenjek itthonról és más nők fényképeit nézegethesd az interneten! Még az is lehet, hogy pornót fogsz nézni, abból is azt, amiben análisan szexelnek. Tudom, hogy ezt tőlem is elvárod!”

Mit jelent? „Attól tartok, hogy vannak olyan alattomos gondolataid, amit nem mersz nekem kimondani, mert attól félsz, hogy megsértődöm majd. Rosszul esik, hogy más nőket nézegetsz, akikkel nem tudok és nem is akarok versenyezni. Ilyenkor féltékennyé válok és nem tudok benned megbízni többé.”

4. „Szóval nem mered elmondani nekem azt, hogy pocsék szerető vagyok, és hogy nem elég szűk a puncim és egyébként is tudom, hogy le akarsz lépni mellőlem! Talán már meg is van a következő szőke nagymellű, aki multi orgazmusokat produkál!?”

Mit jelent? „Állandón kényszert érzek arra, hogy a hátsó szándékaidat kutassam. Mindig úgy érzem, hogy nem vagy őszinte és nem mondod ki, amit gondolsz. Bizalmatlan vagyok, ezért bizonytalan is, állandóan a legrosszabb jut eszembe. Utálom magam, mert mindig azt gondolom, hogy egy selejtes nő vagyok!” Veszteségtől való félelem megjelenése:

5. „Szóval az anyád fontosabb, mint én! Az nem számít – a rohadt életbe! – hogy nekünk penészes a falunk, de nála már ebben a félévben másodszor festesz ki! Az sem érdekel, hogy állandóan az ő igénye szerint éljük az életünket! Elegem van ebből!”

Mit jelent? „Amikor elmész, akkor félek. Egyedül érzem magam, mintha az anyád lenne a legfontosabb a világon. Tudod gyerekként ezt már átéltem ezt az érzést. Most hogy megtaláltalak téged, nem akarlak elveszteni, meg akarom élni azt, hogy mi ketten összetartozunk!”

6. „Elegem van abból, hogy mindig későn érsz haza és fogalmam sincs, merre jársz a szélhámos haverjaiddal! Lehet, hogy kurváztok, vagy isztok, tökéletesen mindegy!”

Mit jelent? „Azt akarom, hogy kevesebbszer menj el és én legyek fontos neked, nem más! Szükségem van arra, hogy velem törődj.”

7. „Amióta gyerekünk van, neked csak ő a fontos! Régen megterített asztallal vártál, odaültél mellém és beszélgettünk. Most meg ki sem jössz a szobából, ha megérkezem. Tudod te mikor szeretkeztünk utoljára? Több mint egy éve! Egy kiherélt kosnak érzem magam!”

Mit jelent? „Fáj, hogy amióta gyerekünk van, azóta csak ő a fontos számodra. Megszűnök melletted, mint férfi, és mint ember is elvesztem az önbecsülésem. Szégyellem magam önmagam előtt és segítséget kérek tőled, hogy figyelj jobban rám.”