Minden fáj.Nem tudom, milyen nap van.Kedd? Péntek? Vasárnap?Egyre megy. A napok elvesztették a nevüket.Már csak világos van, vagy sötét.Alvás van, vagy ébrenlét.De néha ez is összemosódik. Felkelek – ha felkelek.Megmosom az arcom – ha van erőm.Kávét főzök – ha van otthon.Aztán visszaülök. Vagy visszafekszem. És aztán… semmi.Csak órák.Képernyők.Átgondolatlan gondolatok.Üresség. Minden napom ugyanaz.És ez nem költői túlzás.Ez a valóság.Nem történik semmi.És ami történik, az is csak fáj. Fáj, amikor megszólal egy ismerős dal.Fáj, amikor látom, hogy mások élnek.Fáj, amikor feljön a neved.Fáj, amikor nem jön fel. Még a jó dolgok is fájnak.Mert emlékeztetnek arra, hogy már nem tudok örülni.És hogy valami bennem végleg tönkrement. Van, hogy este rájövök: ez a nap is elment.De nem éltem meg.Csak túléltem.És már nem tudom, miért.

A gyógyszer hat. De nem gyógyít.Szedegetem a gyógyszert.Reggel. Mindig ugyanabban az időben.Emlékeztetőt is beállítottam hozzá.Ez lett az életem egyik utolsó rendszere. Nem ugrok már a legkisebb zajra.Nem szorul ökölbe a gyomrom, ha meglátom egy ismerős nevét a kijelzőn.Nem sírok el minden este.De ez nem gyógyulás.Ez csendesítés. Mintha egy rádió recsegne bennem, és a gyógyszer csak halkabbra tekerné.De nem kapcsolja ki. A fájdalom ott van.Nem tombol, csak lüktet.Nem csapkod, csak ül a mellkasomon.És néha úgy érzem, hogy már hozzám nőtt. Az orvos azt mondta, „ez egy hosszú folyamat.”Azt is mondta, hogy „segíthet abban, hogy elinduljak felfelé.”De én nem akarok felfelé menni.Én csak szeretnék nem érezni semmit. És mostanra… azt hiszem, ez sikerült is. A gyógyszer hat.De nem gyógyít.Csak elkeni a széleket.Csak tompít.Csak segít túlélni – nem élni.

talán akkor is ugyanígy lenne.Sokáig azt hittem, hogy ha egyszer lenne valaki, aki igazán figyel, akkor minden jobb lenne.Hogy ha valaki meghall, meglát, megért, akkor majd valami megmozdul bennem. De mostanra úgy érzem…talán akkor is ugyanígy lenne. Nem azért, mert nem vágyom közelségre.Hanem mert már nem tudom befogadni.Mint amikor valaki vízzel kínál egy embert, akinek belül már rég megszáradt a torka,és a teste elfelejtett nyelni. A depresszió nem mindig magányból születik.Néha csak ott van.Akkor is, ha szeretnek.Akkor is, ha valaki kérdez.Akkor is, ha van váll, ahová lehajthatnád a fejed. De már nem bírod.Nem tudsz.Nem akarod terhelni őket.Nem akarod elrontani azt, amit még lehetne szép. És közben mégis fáj, hogy senki sincs ott.Ez a legőrültebb benne:hogy vágyod is, meg taszítod is a közelséget.Hogy figyelemre vágysz, de már nem tudsz válaszolni rá. Ha most ideülne valaki, ha szorosan átölelne, ha azt mondaná, hogy nem hagy el…talán akkor is csak ülnék némán.És ugyanígy fájna minden. Ez nem az ő hibájuk.Ez bennem romlott el valami. Talán egyszer majd megértem, hogy ez nem hiba.Csak egy hiány.És a hiány nem gyógyul meg, csak megszokjuk.

Az élet jobban fáj.Régen féltem a haláltól.A gondolattól, hogy egyszer vége lesz.Hogy sötét lesz, ismeretlen, hogy nem leszek többé. Mostanra ez megváltozott. Most inkább az élettől félek.A reggelektől. A napoktól. A végtelennek tűnő estektől.Az óráktól, amikor az emlékek ordítanak bennem.A halál már nem tűnik félelmetesnek.Nem tűnik szörnyűnek.A halálban van csend.Megnyugvás. Az élet viszont minden nap újra és újra felszakít.Minden reggel fel kell ébrednem egy világban, ahol te nem vagy.Minden nap úgy kell lélegeznem, hogy belül valami üresen kong. Nem vagyok bátor.Nem vagyok hős.Csak elfáradtam. És az a legkülönösebb, hogy ezt már nem tartom tragikusnak.Csak… tény.Ahogy az is, hogy már nem félek a haláltól.Mert az élet jobban fáj.

Reggel volt, vagy dél?Nem tudom.Felébredtem, de nem keltem fel. Feküdtem a hátamon, és csak néztem a plafont.A repedést a sarokban. A pókot, aki mindig ugyanott lóg. A foltot, amit már hónapokkal ezelőtt is észrevettem. Nem gondolkodtam.Nem álmodoztam.Nem sírtam el minden este.Csak feküdtem.Mint egy tárgy, amit valaki ottfelejtett egy szobában. Néha a testem jelez: meg kéne mozdulni, ki kéne menni, inni kéne valamit.De a fejem… az csak azt mondja:„Minek?” Eltelt így három óra.Vagy négy.Vagy több.A plafon ugyanaz maradt.Én is. Ez nem a semmittevés.Ez valami más.Ez a létezés legalja.Amikor nem csinálsz semmit, de mégis minden energiád elmegy. Megint csak bámultam a plafont órákig.És nem történt semmi. És ez a semmi…Ez már megszokott.

És az megnyugtat.Nem mondom ki hangosan.Nem írom le sehová.De van, hogy csak… elképzelem.Hogy milyen lenne, ha egyszerűen csak eltűnnék. Nem hirtelen. Nem látványosan.Csak úgy… csöndesen.Mint amikor valaki becsuk egy ajtót maga mögött, és nem jön vissza többet. Néha azt képzelem, hogy nem ébredek fel.Hogy lefekszem este, és reggel már nincs test, nincs gondolat, nincs múlt, nincs bűntudat.Csak csend van.És én megint egész vagyok. Nem ez a része félelmetes.Az a része az, amikor azt érzem, hogy ez a gondolat már nem ijeszt meg.Hogy megnyugtat. Sokan azt hiszik, aki ilyesmit érez, az gyenge.Pedig nem.Ez nem gyengeség.Ez fáradtság.Mély, csontig hatoló fáradtság.A létezés fáradtsága. És ez a fáradtság nem sír, nem kiabál.Csak ott van.Minden reggel, amikor kinyitom a szemem.És minden este, amikor lehunyom. Néha csak azt kívánom, bárcsak lenne egy hely, ahol már nem fájna.Ahol nem kellene semminek látszani.Ahol senki nem várna tőlem semmit. Néha azt képzelem, hogy már nem vagyok.És…igen.Az megnyugtat.

Ma este sokáig görgettem.

Bámultam az emberek sztorijait, a mosolyokat, a vacsorafotókat, a kutyákat, a szívecskéket.

Valaki kiírt valamit, ami őszinte volt. Egy mondat. Egy kérdés.

„Mindenki rendben van?”

Majdnem írtam.

Megnyitottam az üzenetet.

Beírtam:

„Nem. Nem vagyok rendben.”

Ott volt a képernyőn.

Fehér háttér, fekete betűk.

És én csak néztem.

Aztán jöttek a gondolatok:

„Mi van, ha nem veszi komolyan?”

„Mi van, ha nem tud mit mondani?”

„Mi van, ha csak terhet rakok rá?”

„Mi van, ha nevetséges vagyok?”

Töröltem.

Üres lett megint a képernyő.

És még üresebb lettem én.

Aztán a sztorira, amit posztoltam, kaptam egy szomorú arcot.

Egy emojit.

Semmi mást.

És tudod, ez nem harag.

Nem haragszom.

Csak… egy másik világban, talán elég lett volna egy mondat.

Talán, ha akkor valaki azt írja, hogy

„Eishan, mi van veled?”

akkor ma nem ezt írnám.

De ez a világ nem az.

Ez itt a csend világa.

Azé, aki majdnem írt.

És azé, aki csak egy szomorú arcot küldött.

Az éjszaka valaha a megnyugvás ideje volt.

A nap lezárása, a csend ideje.

Most csak egy másik börtön.

Fekszem az ágyban.

Oldalra fordulok.

Régen a lélegzetem hangját hallgattam elalvás előtt.

Most csak a fűtés csöndes kattogását, az utcai zajokat, a saját szívverésem túlhangos dobbanásait.

Az álmatlanság nem mindig kínzó.

Néha csak üres.

Olyan, mintha nem lenne különbség a nappal és az éj között – csak órák, amik eltelnek.

Próbáltam mindent.

Gyógyszert, teát, meditációt.

Semmi nem hoz elalvást.

És ha mégis, akkor rossz álmokat hoz.

Álmokat a múltról.

Aztán megint felébredek.

Már nem is próbálok aludni.

Csak létezem.

A testem fekszik, de az elmém fut.

Emlékek között, miértek között, mondatok között, amiket sosem mondtam ki.

Vannak éjszakák, amikor meggyőzöm magam, hogy majd holnap jobb lesz.

Máskor meg azt kívánom, bárcsak soha ne jönne el a reggel.

Nem vagyok fáradt.

Csak elfogyva.

És miközben mindenki más alszik, én csak vagyok.

Semmit nem csinálok.

Nem alszom.

Nem élek.

Csak létezem.

Ma reggel felvettem a cipőt.Csak úgy.Nem volt célom.Azt hittem, sétálok egyet. Friss levegő. Emberek. Mozgás. Ültem az ágy szélén, és percekig csak néztem a fűzőt.Aztán mégis bekötöttem.És akkor azt éreztem, talán valami elkezdődik. A kabátomat is felvettem.Zsebemben a kulcs, telefon, fülhallgató.Minden nálam volt, amire egy átlagos embernek szüksége lehet egy rövid sétához. Aztán leültem.Először csak pár percre.Aztán egy órára.Aztán levettem a cipőt. Nem tudom, mi történt közben.Semmi különös.Csak… elfogyott bennem az indok. Az ajtó túl messzinek tűnt.A világ túl hangosnak.A testem túl nehéznek.A lelkem meg… az sehol nem volt. Nem sírtam.Nem dühöngtem.Csak ültem.És nem mentem sehová. Ez a depresszió egyik arca.Amikor nem az történik, hogy valaki a földön fekszik zokogva,hanem hogy felveszi a cipőt…és aztán leveti.Mert egyszerűen nem bír elindulni. És ezt senki nem látja.

.Az ételhez fura viszonyom lett az utóbbi időben.Van, hogy napokig alig eszem valamit.Egy kávé, egy szelet kenyér, aztán semmi.Nem vagyok éhes.Nem érzem, hogy bárminek lenne íze.Nem érzem, hogy megérdemelném. Aztán néha jön egy este, amikor rám tör valami fura vágy.Mintha be akarnám tömni azt az űrt, ami van bennem.Rendelek pizzát, sütit, csokit, bármit.És megeszem. Gyorsan. Kapkodva.Nem az ízért.A csend ellen. Aztán jön a hányinger.A bűntudat.A szégyen.Hogy miért csináltam ezt.Hogy miért nem tudom kontrollálni. És tudod, mi a legrosszabb?Hogy egyik sem hoz megkönnyebbülést.Sem az, ha nem eszem,sem az, ha túl sokat. Mintha a testem is próbálna valahogy kifejezni valamit, amit nem tudok elmondani.Mintha ő is harcolna, csak máshogy. A környezetem mindig emlékeztet rá, hogy egyek.„Ne csak kávézz..”Ezt mondják. Most már csak kávézom.Vagy felfalok mindent, amit találok.A kettő között nincs semmi.Ahogy bennem sincs mostanában.