Néha nem az a baj, hogy nincs kinek elmondanod,hanem az, hogy nem akarod. Fárasztó újra megfogalmazni. Még fárasztóbb hallgatni a válaszokat, amik nem segítenek.„Ne légy ilyen negatív.”„Gondolj a jó dolgokra.”„Majd elmúlik.”De nem múlik. És a jó dolgok is olyan messzinek tűnnek, mint egy másik élet.A depresszió alatt az ember társasága is nehéz tud lenni.Mert néha csak arra vágysz, hogy valaki ott legyen…… de ne kérdezzen. Ne beszéljen. Csak legyen.Ha van ilyen ember az életedben, ne engedd el.De ha nincs: az se tragédia.Mert akkor most te vagy a saját társad.És tudod mit?Egy rossz napra az is elég, ha csak magad mellé ülsz csendben,és nem bántod magad még jobban.Ez nem gyógyulás.Ez túlélés.És ma ez is valami.

Hazudok.„Mi van veled mostanában?” – kérdezte nemrég egy régi ismerős. És én reflexből azt mondtam, hogy „jól vagyok, csak sok a munka.” Nem igaz. Nincs annyi munka. Nincs semmi. De ezt nem mondhatod. Mert ha kimondod, jön a tanács. A jótanács.„Menj sétálni!”„Szedd össze magad!”„Keress valami hobbit!”Vagy ami még rosszabb: „Ne rágódj semmin.” Mintha ez csak egy rossz nap lenne. Nem tudják, hogy ez már hónapok óta így van. Nem egy rossz nap, hanem ez lett az életem. Nem bírok emberek közé menni. Ha meg is hívnak valahová, vagy elutasítom, vagy elmegyek, de kívül maradok. Nevetek, de nem érzem.Válaszolok, de nem vagyok ott. Azt hiszik, zárkózott lettem. Pedig egyszerűen csak nincs már mit mondanom. Hazudok, mert könnyebb. Hazudok, mert őszintének lenni veszélyes. Hazudok, mert ha kimondanám, mi van velem, nem tudnának mit kezdeni vele. És őszintén…már én sem tudok mit kezdeni magammal.

Egyszer valaki azt mondta, a csend megnyugtat.Azt mondta, csak le kell ülni vele, és figyelni.Nekem ez nem megy. A csend nem nyugtat.A csend üvölt. A csend nem halk. A csend nem semleges.A csend tele van kérdésekkel, amikre nincs válasz.Mi lett volna, ha…Napközben próbálok zajt csinálni: bekapcsolom a tévét, görgetek a telefonomon, kinyitok egy videót, elindítok egy zenét.De a csend nem kint van.A fejemben van.Ott ül valahol a tarkómban, és akkor is hallom, amikor minden más szól. Ez a csend más, mint az esti csönd.Ez olyan, mint amikor valaki épp meg akar szólalni, de visszanyeli a mondatot.Mint egy soha el nem küldött üzenet.Mint amikor elbúcsúztál, de nem úgy, ahogy kellett volna. A gondolataim hangosabbak lettek.A csend lett a társam.De nem a barátom.A csend mostanra hangosabb lett, mint valaha.

Régen úgy kezdődtek a napjaim, hogy zuhanyoztam.Nem volt benne semmi különös – csak langyos víz, gőz, tusfürdő illata.Most már hetek óta nem mentem be a fürdőbe csak azért, hogy rendbe tegyem magam. A tükör bepárásodik. Néha ránézek, ha villanyt kapcsolok, de gyorsan elfordulok.Nem szeretem azt az arcot, aki visszanéz.Fáradt. Megkeseredett. Üres. A hajam zsíros, a bőröm száraz, a ruhám gyűrött.És tudod mit? Már nem zavar.Nem azért, mert nem érdekel – hanem mert már semmi sem érdekel. A zuhany alá se állok már.A szappan érintése is túl sok lenne.A víz zaja túl hangos.A mozdulat, hogy letekerjem a csapot – fárasztó. Ez nem hanyagság. Nem igénytelenség.Ez túlélés.Ez: amikor a tested is megadja magát a lélek csendjének. Nemrég még próbáltam. Erőltettem magam.Most csak elengedtem.A világ nem veszi észre, ha nem vagy tiszta – csak azt, ha hangos vagy. De én már nem vagyok hangos.Én már csak létezem.

Ez nem egy kitalált történet, és minden benne lévő érzés valós.A fájdalom, a csend, a küzdelem és a magány mind valódiak. Ha valaha érezted azt, hogy az életed csak túlélésről szól, akkor talán te is megérted, amit itt próbálok elmondani.Nem tudom, hány óra van.A redőny résén beszűrődő fény szerint talán már dél is elmúlt.Nem keltem fel. A telefonom csipogott valamikor hajnalban. Nem néztem meg.Talán valaki írt. Vagy csak egy reklám.Nem érdekel. Csak fekszem. Ugyanabban a pólóban, amiben lefeküdtem.A takaró alatt már melegem van, de nem bírok megmozdulni.Nem fáj semmim.És mégis minden fáj. Kint a világ éli az életét.Az emberek dolgoznak, vásárolnak, panaszkodnak a hétfő miatt.Én meg azt érzem, hogy nem vagyok része semminek. Nem keltem fel ma se.Mert nincs miért. Az ágyam olyan, mint egy csónak, amibe belekapaszkodom a sötétben.Nem visz sehová, csak ringat az ürességben.És minden nap egyforma.Tegnap se keltem fel.Holnap se fogok. Azt mondják, küzdeni kell.Hogy „csak akarni kell.”Mintha ez egy döntés lenne.Mintha nem próbáltam volna.Mintha nem haltam volna már meg kicsit, minden egyes reggel. Eishan vagyok.És ma nem keltem fel.

Főleg egy olyan nő, aki minden érzelmet ezerszer erősebben él meg, aki a kudarcokat viharokként, az örömöket eufóriaként értelmez, és a lelkében háborgó tengerként csapkodnak a hullámok. Mert minden megérinti. A világ búja, egy árva virágszál a romok közepén, egy gyermek kacaja. A napfelkelte narancsos fénye, ahogyan megcsillan a harmat a fűszálakon, és ahogy este ráköszön a hold. Érzi a rosszat, ott, a lelkének egy olyan pontján, amely rögtön sajogni kezd, szúr, mintha csak százezer tőrt vágtak volna bele- érzi, és elkomorodik, lényének fénye halványodni kezd. Olyannyira bántja, hogy napokon át gondol rá, és fáj neki, ha nem tehet ellene. A világ kegyetlensége, az emberiség bűnei megragadják a szívét és szorítják- sokszor teherként nehezednek a vállára, mert benne él, mert látja, mert nem tehet az ellen sem. Tudja, hogy kevés ahhoz, hogy mindent megváltoztasson, hogy átformáljon, hogy fejlesszen, egy magasabb, megértőbb, elfogadóbb világot teremtsen.De megérzi, messziről kiszagol egy embertelen lelket, egy gonosz, lenéző, nárcisztikust, egy önmagát illúziókban ringató, rózsaszín ködben, homályban tapogatózót, egy megsebzett szívet, egy szenvedőt…Mindenkiről tudja, milyen, még akkor is, ha néha megmenteni akar, ha egy pillanatig vak, és nem vallja be magának sem, ha valaki nem éri meg a szenvedést, a küzdelmet.A végletekig empata, de vigyáznia kell, hogy erre ne menjen rá a saját élete, a mindennapjaiba ne kússzanak bele visszafordíthatatlanul mások szomorúsága.Vigyáznia kell, hogy ne akarja más terhét is sajátjaként cipelni- tudja, hogy attól tönkre menne. S mikor mégis a hátára veszi- hát napokig önmagába fordul, hogy újra felélessze magát, mint egy főnix.De nem csak az agóniát ismeri. Ugyanilyen hévvel él meg minden jót, minden szépet, amit elébe görget a sors.A boldogság számára nem csak illúzió, hanem elérhető, megfogható, megtartható állapot, amelyben élni, létezni akar. Kergeti, hajtja, s néha verejték árán ugyan, de ösztönösen érzi, hogy merre kell mennie, hogy rátaláljon.Ő ugyanazokat az érzelmeket éli meg, mint mindenki más, csak milliószorosan.Nem tudni, miért és hogyan válik egy nő ilyenné. Nem tudni miért neki adta meg az élet ezt a mindent elnyelő, mindent megérző szívet.De az ilyen nő, az ilyen ember azt is tudja, ha valami különleges. Ha valamit két markában óvatosan kell tartania, hogy el ne ejtse.Egy ilyen nő, ha szeret, duplán szeret, és mégjobban hálás. Egész lényét adja- mert tudja, kinek adhatja oda. Érzi, ha valakiben bízhat, és ha egy érzelem nem csak délibáb. S ha ráleltél egy ilyen nőre, akkor vigyázz rá, mert kevesen tudnak nála mélyebben szeretni.

Minden férfinek szüksége van a NŐre. Aki teljes mértékben befogadja, és olyan szerelemmel veszi körbe, hogy bele tud süllyedni, akár a meztelen lábunk a vizes homokba. Úgy hiszem, hogy vannak nők és vannak férfiak, akik egymásnak lettek teremtve. Sokszor hasonlítanak is egymásra, de a lelkük is szinte egyforma, azokkal az apró kis különbségekkel, amikkel megáldotta őket a sors. Ma már elrejtőzünk, visszakozunk, ködösítünk, mást mutatunk, és sokszor ezért nem találjuk meg a másik felünket. Félelem is vezérel, meg függetlenségre való törekvés. Ám ha a lelkünk eléggé megérett a találkozásra, ha eléggé nyitott, ha önmaga, akkor képes rálelni a másik felére. Ha a férfit már nem a vadászösztön hajtja, hanem a megnyugvásra való törekvés, akkor kinyitja a lelkét is, nem csak a szemét. Akkor képes lesz a számára olyan nehezen megérthető érzéseire is figyelni, és hinni neki, az után menni. Hiszen a megfelelő NŐ arra fog hatni. Innentől kezdve mindegy lesz, hogy az a hölgy barna vagy szőke, hogy a csípője keskeny, vagy széles, és a szeme milyen színű, mert onnantól kezdve a férfinak a lelke látta meg, a lelkével szereti, a lelke viszi hozzá haza, a lelke akarja érinteni, a lelkével szeretgeti, a lelkével látja a nőt, és minden porcikájáért oda van. Mert ez már egy emelkedettebb, mélyebb, igazabb érzés lesz- ez a szerelem.

Fontos, hogy megfogjuk egymás kezét és nem azért, hogy mindenki lássa, hanem, hogy tudjuk; ez mind mi vagyunk, ez a mi pillanatunk, a mi időnk és fontos – miközben elmondom, amit szeretnék, amit hiszek, amit érzek – hogy mindig a szemedbe nézzek, mert azt akarom,hogy fedhetetlenül láss, érezz engem, s hogy elhidd; ebben több van csak a szavaknál, a hangoknál. Ebben erő van, tett van, fontosság és az a szeretet, amit mindig, de mindig szeretném, hogy érezz mellettem, hiszenmanapság oly kevesen élik ezt meg. A férfi akarok lenni, aki élteti, aki boldoggá teszi a lelked, s nem csak egy-egy percre, néhány kósza évre, hanem addig,amíg te élsz, amíg én élek. Nincs csak boldog idő, mert nehézség is van és nincs csak jó, mert rossz is van, de mindebből – mert ez az élet – én sosem veszítem el magam annyira, se téged, hogy bánd, vagy elfeledd, mert én a csókod csókja akarok lenni, az ölelésed, a biztonságod, a falad és minden, amit egy nő várhat, vagy vágyhat egy férfitől; szerelmet a borongós időkben is, szárnyakat, ha zuhanna. Egyszerűen mindent, amit csak lehet.

Vagyunk néhányan, akik úgy érezzük, hogy talán ez a mai, modern kori szerelem nem nekünk való.
Azt érezzük, hogy az agyunk egyszerűen képtelen befogadni, ezt a folyamatos bizonytalanságot, ami jellemzi az egészet. Nem tudjuk megérteni a játszmákat, a félreérthető és kétértelmű jeleket, jelzéseket, amikkel kommunikálnak felénk. A folytonos egymás tesztelgetését. Amiből sosem tudjuk biztosan, hogy ez vajon csak egy újabb szíven döfés lesz álruhában, vagy végre egy igazi szerelem.
Néhányan még azt érezzük, hogy a mély beszélgetéseket és érzelmeket követően nem oké eltűnés-előkerülés játéka. Mert a szívünk nem így működik.
Vagyunk még néhányan, akik képtelenek azonosulni azzal, hogy a boldog pillanatok után hirtelen kislisszolnak a hátsóajtón. Mi vagyunk azok, akik nem értik, hogy hogy kerültek ide, hogy mi is történik valójában.
Tényleg oda jutottunk, hogy félni kell? Tényleg ennyire eldobhatóvá váltunk mindannyian?
És mi vagyunk azok is, akik legbelül még reméljük, hogy egyszer találunk majd egy olyan szerelmet, ami ellenáll majd ennek a modern kori szerelemnek. Egy olyan szerelmet, ami tökéletes lehet még ebben a tökéletlen világban.

Az élet ilyen: jönnek régi vagy új fogalmak, felkapjuk őket, újragondoljuk, elveszünk a jelentéséből, hozzáteszünk – és van amit teljesen félre magyarázunk. Van olyan is, amelyből szinte valamiféle brandet csinálunk, amikből mozgalmak indulnak el, divattá válnak, hogy ilyenek meg olyanok legyünk. Az egyik ilyen kedvencem az erős nő fogalma gondolata, jelentése. Nagyon divatos ma erős nőnek lenni, mindenkit foglalkoztat, hogy lehet ilyen, ebben az új világban hogyan is lett valaki erős nő. …holott ha jól belegondolunk, Kleopátra is egy elég erős nő volt.

Na de lássuk, akkor, hogy is van ez! Egy erős nő egész egyszerűen tudja, hogy mennyit ér és mit vár egy társtól, az élettől. Egy erős nő pontosan tudja, hogy mit tud adni. Nem méregeti magát másokhoz, tisztában van önmagával, elfogadta és szereti, tiszteli önmagát. Ugyanakkor egy erős nő lágy is maradt. Egy erős nő esténként a társa oldalán doromboló kiscicává válik. Nem azért, mert egész nap egy szerepet, azaz erős nő szerepét játssza, hanem mert a nőiesség is lételeme. Magabiztosan mozog az élet különböző területein, de a szíve és a lelke lágy. Egy erős nő, ha kell támogat és segít. Nem ereje fitoktatása végett teszi ezt, hanem mert tudja, hogy a nehéz helyzetekben vannak, akik gyámolításra szorulnak. Mert van, amikor neki is meg kell pihenni egy barát vagy társ ölelésében, nyíltan és őszintén vállalja hibáit és gyengeségeit is.

Erős nőnek lenni nem is olyan egyszerű ám, ha tévesen aggatunk rá más jelzőket. Hiszen egy erős nő nem azért erős, mert férfias vagy több tonnás súlyokkal evickél az élet tengerében. Egy erős nő nem domina, vagy feminista, nem frigid vagy karrierista. Egy erős nő nem egy alárendeltet, egy rabszolgát szeretne társnak. Egy erős nő nem nyom el, hanem felemel. Egyenrangú társként kezel, számára mindenki egyenlő. Egy erős nő is vágyik az igazi, őszinte szerelemre, a gyengédségre. Neki is vannak hibái és neki sem sikerül minden elsőre. De egy erős nő soha nem adja fel, minden percben elhiszi magáról, hogy bármit elérhet.

Nos?! Remélem látod már te is magadban a kibontakozni készülő erős nőt?