Különös dolog rájönni és elfogadni, hogy alig 35-40 évesen meg fogsz halni. A halandóság olyan dolog az életünkben, amelyet egyszerűen figyelmen kívül hagyunk. Mindig azt gondoljuk, hogy újabb és újabb napok jönnek, amíg váratlanul valami történik. Mindig elképzeltem magam öreg, ráncos, ősz hajú nőnek, egy csodálatos családdal, sok gyerekkel, életem szerelmével. Annyira akartam ezt, hogy az már fáj.

Az élet törékeny, értékes és kiszámíthatatlan. Minden nap ajándék, nem pedig jog, ami jár nekünk. 28 éves vagyok. Nem akarok elmenni. Szeretem az életemet. Boldog vagyok. De az irányítás kicsúszott a kezeim közül.

Nem úgy kezdtem a levelemet, hogy „jegyzet, mielőtt meghalok”, szóval féljen a halál. Igazából szeretem, hogy legtöbbször figyelmen kívül hagyjuk az elkerülhetetlent. Kivéve, amikor úgy döntök, hogy ideje beszélni róla, és mások mégis tabuként kezelik az elmúlást. Csupán annyit akarok, hogy az emberek ne aggódjanak folyton, az apró, jelentéktelen dolgok miatt, és próbáljanak emlékezni arra, hogy mindannyiunkra ugyanaz a sors vár, szóval használd ki az idődet, és ne pazarold hülyeségekre.

Amikor nevetségesen apró dolgokból csinálsz hatalmas problémát, gondolj valakire, akinek valóban válságban van az élete.Légy hálás, hogy a sors csak egy kisebb akadályt gördített eléd, amit meg tudsz oldani. Se a saját, se mások életét ne befolyásold a folyamatos negatív gondolataiddal. Ha egyszer ezt megteszed, akkor az életed is könnyebb lesz. Mindig vegyél egy nagy levegőt kint a szabadban, nézd meg, hogy milyen kék az ég, és milyen zöldek a fák. Ez egyszerűen csodaszép. Gondolkozz el azon, hogy mennyire szerencsés vagy, hogy képes vagy erre, vagyis lélegezni!Lehet, hogy ez is egy olyan nap volt, amikor bent ragadtál a dugóban, rosszul aludtál, mert a kisbabád ébren tartott, vagy a fodrászod többet vágott a hajadból, és most borzalmasan áll. Rossz napod van, mert kicsinek látod a melleidet, narancsbőrösnek a combodat, és pocakot növesztettél. Engedd el az összes ilyen sz.rt. Esküszöm neked, hogy nem fogsz többet ezekre gondolni, amikor eljön a te időd. Mindezek annyira jelentéktelenek, amikor visszanézel az egész életedre.A testem a szemem előtt pusztul el, épül le, és semmit sem tehetek már ellene, csak annyit kívánok, hogy legyen még egy születésnapom, vagy még egy karácsonyom a családommal, vagy csak még egy napom a párommal és a gyerekeimmel. Csak még egy.Hallom, ahogyan az emberek panaszkodnak a munkájuk miatt. Legyetek hálásak, hogy fizikailag képesek vagytok a munkára. A munka és a testmozgás annyira evidensnek tűnik, egészen addig, amíg a tested nemet mond rá.Próbáltam egészséges életet élni, sőt ez volt a szenvedélyem. Értékeld, ha jó az egészségi állapotod, még akkor is, ha nem ideális a testsúlyod. Vigyázz magadra, és mondogasd a testednek és a lelkednek, hogy mennyire csodálatos. Mozogj, és egyél sok friss ételt! Emlékezz arra, hogy a jó egészség sokkal többet jelent, mint a testünk fizikai mivoltjánál. Legalább ilyen keményen dolgozz a mentális, érzelmi és spirituális boldogságodon is. Így észreveheted, hogy mennyire jelentéktelen és hülyeség, az a kép, amit a közösségi médiában és a reklámokban látunk. Törölj minden olyan posztot, barátot vagy oldalt, akik miatt rosszul érzed magad a bőrödben. De magaddal mindig legyél őszinte a saját jóléted érdekében.

Légy hálás minden olyan napért, amikor nincsen fájdalmad, még akkor is, amikor ágynak dönt az influenza, vagy rettentően fáj a hátad. Gondolj arra, hogy ezek a fájdalmak idővel elmúlnak.
Panaszkodjatok kevesebbet, és segítsetek egymásnak!

Adni, adni és adni. Adj boldogságot az embereknek. Mióta beteg vagyok, hihetetlenül kedves és odaadó embereket ismertem meg, annyi támogatást kaptam a családomtól, a barátaimtól, de még idegenektől is. Többet, mint amennyit valaha is vissza tudnék adni. Soha nem felejtem ezt el, és örökké hálás leszek nekik.
…
Amikor haldokolsz, nevetségesnek tűnik annyi pénzt költeni új ruhákra, vagy bármire, mint korábban. Vegyél valamit a barátodnak, amire szüksége van, sokkal hasznosabb, mint egy újabb ruha, ékszer vagy kence. Senkit nem érdekel, ha kétszer viseled ugyanazt a ruhát. Menjetek el egy jót enni egy étterembe, vagy még jobb: főzz nekik te vacsorát! Adj a szeretteidnek virágot, küldj nekik üzeneteket, és mond el nekik, hogy szereted őket. Értékeld más emberek idejét. Ne várakoztasd őket csak azért, mert rosszul osztod be az idődet! Készülj el korábban, ha egy barátod veled szeretné megosztani az idejét. Becsüld ezt meg!

Ebben az évben a családunk megegyezett, hogy nem ajándékozunk egymásnak karácsonykor. És egyébként is milyen bizarr lenne, ha a családom úgy vesz nekem ajándékot, hogy tudják: már nem lesz rá szükségem. Persze nekünk nem könnyű, mert vannak kisgyermekek a családban, de a történet lényege, hogy a szeretetet nem ajándékokban mérik. Lépjetek tovább!

Költsd élményekre a pénzedet. Vagy legalább ne hagyj ki semmilyen élményt csak azért, mert valami göncre szórtad el a pénzedet. Tegyél erőfeszítéseket azért, hogy egynapos kirándulásokat szervezz egy közeli tóhoz vagy a tengerhez. Dugd bele a lábadat a vízbe, és érezd a homokot a lábujjaid között!
Próbáld élvezni és érezni a pillanatot, ne pedig a telefonod kijelzőjét bámuld! Az élet nem arról szól, hogy meglegyen a tökéletes fotónk és posztunk. Élvezd az átkozott pillanatot!

Néha kelj fel korábban, és hallgasd a madarakat, miközben látod a felkelő napsugarak gyönyörű árnyalatait. Hallgass zenét, igazi zenét! Simogasd meg a szomszéd kutyát. Ez nagyon fog hiányozni. Beszélj a barátaiddal személyesen, és ne telefonon írj rájuk. Utazz, és ne keress kifogásokat. Ne a munkádért élj! Komolyan, csak olyan dolgokat tegyél meg, ami boldoggá teszi a szívedet. Egyél egy szelet tortát, és ne legyen bűntudatot. Ne hagyd, hogy nyomást gyakoroljon rád az, hogy mások máshogyan élik az életüket. Az egyik maximalista, a másik pedig középszerű életre vágyik. Nincs ezzel semmi baj.Mondd el a szeretteidnek, hogy szereted őket. Tedd meg ezt minden alkalommal, amikor lehetőséged nyílik rá. Nem tudod, hogy mennyi időd van még ezen a Földön.Legyen bátorságod változtatni a dolgokon. Ha megteheted, menj el rendszeresen véradásra. Jobban fogod magad érezni tőle, és megmentheted egy ember életét. A véradomány éveken óta segít abban, hogy éltben maradjak. Örökké hálás leszek, hogy plusz éveim vannak a Földön a családommal, a barátaimmal.Sok év.De ha vége is lesz…

Egyszer majd még találkozunk.

Puszi, Eishan

Egy elegáns nő, finoman szépíti magát. Nem kell egy méteres műszempilla, kacsa száj, feltűnő köröm, óriás implantátum. Neki is kell mindez, használja, csak máshogy, finoman, ügyel rá, hogy ne legyen erőszakos. Egy elegáns nő nem eltorzítja magát, hanem valóban szépíti. Ez az, amihez belső tartás kell. Nem kirakat.

Egy elegáns nő nem mutogat kifelé védjegyeket. Neki saját maga az igazi védjegye. Ha kell egy egyszerű farmerben és egy tornacipőben is.

Egy elegáns nő, nem keres magának a félelmei miatt egy olyan férfit, akit kiszolgáló személyzetnek, igába hajt, majd ha megunják, nem húz be újra és újra egy másikat, hogy mindene meglegyen. Hogy mutathassa, ő mennyit ér. Egy elegáns nő társat választ, szövetségest, tiszteletet ad és vár el, mert tudja, hogy nem elvennie kell a férfitól, hanem hozzáadni.

Egy elegáns nő nem manipulál testtel és szexszel, mert ő akkor adja mind ezt, ha a másikat ezzel nem megköti, hanem szabaddá teszi. Egy elegáns nő, nem hamisítvány, és bár látja mennyien választanak lomot, nem lesz lom, nem alkuszik.

Ő olyat választ, aki látja a befelé hordott értékeket. Mert az, az, ami számít igazán.

Olykor kegyetlenül elfáradunk.

Olyan lesz a lelkünk, mint egy üresre rámolt doboz. Nem látjuk a kiutat semmiből, kilátástalannak és céltalannak tűnik az élet.

Belefáradunk a mindennapokba, úgy éljük meg, mintha nem lenne ránk szüksége a világnak, azt érezzük, hogy egyedül vagyunk, társtalanok és magányosak. Előkúszik a sarokból a depresszió sötét árnya, észrevétlenül teríti ki ránk a szárnyait, és eljutunk oda, hogy semmi sem érdekel. Hogy a mindennapi létezés is egy teher a számunkra.

Szürkék lesznek a virágok, színét veszti a táj, és a lelkünk gyászba öltözik. Mindenki átélte ezt egyszer legalább az életében. És mindenki pontosan ilyen jól tudja azt is, hogy elmúlik.

Mert mindig van valaki, akinek fontosak vagyunk. Akinek szüksége van ránk. Aki számít arra, hogy te létezel.

Mindig van valahol egy virág, aminek olyan a színe, mint a lelkedé.

Tűzpiros vagy éppen búzavirágkék. És csak arra vár, hogy közel hajolj, megillatold csukott szemmel, és elképzelj egy hatalmas mezőt, telis tele ezzel a csodával.

Mindig van valahol egy pohár illatos vörösbor, amibe ha belekortyolsz, régi idők dércsípte szüretei jutnak róla eszedbe, a nagymamád ölelése, ahogy kitöltötte neked az első pohár mustot még langyosan a pohárba.

És létezik egy hely, ahová visszavárnak. Lesik a lépteidet, várják a hírt, hogy mikor érkezel. Mert téged nem helyettesíthet senki más. Csak te tudsz úgy nevetni, ölelni, mókázni vagy éppen meghallgatni másokat.

Mindig van egy zene, amit ha meghallasz, felhangosítod a rádiót és elfelejted, hogy nem érzed jól magad a bőrödben.

Mindig van kiút. Mindig van remény. Mindig van valaki, aki csak rád számíthat. Minden évben eljön a nyár, hogy kitárd a lelked a Nap felé, és átjárjon az élet örömmámora: ismét van esély egy új életre. Megismerni új embereket, elolvasni új könyveket, megismerni újabb titkokat, mindig van esély egy új boldogságra.

Még akkor is, ha most minden szürke, és nem hiszed el. Nem hiszed, hogy lesz ez máshogy is. De eljön. Csak higgy benne. Másképp nem megy. És annak, aki hisz, annak határtalanok a lehetőségei.

A világ nem szürke.

A világ színes. És csodaszép.

És csak rád vár, hogy szeresd benne magad, és szeresd azt, amiben élsz.

Az ember sok mindentől fél életében; hogy kudarcot vall, hogy nem szeretik, hogy elhagyják, hogy elveszít mindenkit, aki fontos számára. De tudod én, mitől félek igazán? Attól, hogy késő lesz. Az én félelmem benne foglaltatik egyetlen, rövid szóban: késő…
S, ez a jelentéktelennek tűnő szavacska, amíg nem érezzük, észre se vesszük, mekkora darabot ragadott el magának az életünkből…
Annyi minden van még, amit el kellene mondanunk, amit meg kellene tennünk, át kellene élnünk, még annyi pillanat várna ránk, amikor elakadhatna a lélegzetünk! Mégis hányszor és hányszor hagyjuk tovaszállni tétlenül…
Nem akarom megbánni évek múlva, hogy a Világ itt feküdt a lábaim előtt, de én nem mertem felfedezni, nem mertem kockáztatni, kimondani, amit gondolok, nem mertem önmagam lenni, vagy szeretni! Hogy nem mertem élni. Mert elveszíthetek mindent és mindenkit, állhatok egyedül a Világ közepén egyetlen porszemként, hiszem, hogy nem a veszteség fog a legjobban fájni! Nem. Az fog fájni, de nagyon, amit elmulasztottam.
A tehetetlenség, hogy nem áll hatalmamban visszaforgatni az idő kerekét, hogy jóvá tegyem, bepótoljam.
És azokat a kimondatlan szavakat, kézfogás nélkül végződő vitákat, ölelés nélküli visz látokat, azokat az elmulasztott pillanatokat soha nem kapom vissza már! Soha…

03:20

Hidegrázással és szorongással ébredek, úgy járja be testemet, mint az elektromosság.Minden hajnalban ez van!De ilyenkor még nagy nehezen sikerül vissza aludni.

Nehezen alszom el lefekvéskor, és nagyon nehezen szoktam ébredni reggel. Nagy szükségem van kávéra. A munkámra gondolok legtöbbször és múltbéli, vagy jövőbeni dolgokon rágódom.

07:00

Mosakodás után reggelizem,ha nem felejtek el enni…. és beveszem az első gyógyszeremet, egy hangulatstabilizálót. A 20-as éveim közepétől szedem, de van aki erre nem szed semmit. Én egy tökéletlenség elfogadásának élem meg az egészet. Segít rajtam, mert sokkal ritkábban van mániákus rohamom. Szuper képesség birtoklása volt a téveszmém gyakran, de azt is képzeltem, hogy követnek, vagy lefilmeznek. Nem aludtam és elköltöttem az összes pénzem emiatt.

A valóságba való visszatérés sokkal nehezebb, mint a mániákus roham: az őrület tudatosítása, a füstbe ment karrier és a kapcsolatok megszakadása mind a kudarc élményét erősítették bennem. Ezt követte a depresszió és megannyi öngyilkossági kísérlet.

Jelenleg szerencsére rendben vagyok.

07:30

Bölcsődébe menet a közösségi oldalakat böngészem, elég jól vagyok, hacsak nem aludtam rosszul. Szoktam az idegességtől és az adrenalintól dúdolgatni időnként. Folyamatosan próbálom legyűrni a negatív gondolatokat, mégis van, hogy beszabadulnak a fejembe, és az kibírhatatlan. Az agyam igen kellemetlen egy szerv időnként.

09:00

Végre haza érek….nagyon megterhelő néha elvinni a gyereket de ő tartja bennem a lelket a leginkább…az a mosoly mindennél többet ér!Ilyenkor álltam neki ledarálni a létező összes házimunkát ami elég fárasztó tud lenni. Most már apránként haladok vele.A terapeutám rá mutatott hogy alváshiánnyal nem kéne túlpörgetni magam. Őt havonta látogatom, aranyat ér. De persze nagyon drága is egyben.

11:30

Indulás a kicsiért. Féltem a bölcsődei nevelők reakcióitól, amikor először kellett nekik beszélnem a betegségemről,mivel meg kellett indokolnom miért nem értem oda időben befizetni a ..fogalmazzunk úgy hogy tandíjat. Igazából képtelen voltam kilépni a lakásból.Valószínűleg azért, mert amikor hallanak a bipoláris zavarról, általában valamiféle bűncselekményt gondolnak mögé. Ellenben a valóság az, hogy a legtöbb erőszakos jogsértést nem mentális betegek hajtják végre.

Szerencsére a bölcsődében megértőek.

13:30

Haza érve megpróbálom elaltatni a gyereket…általában nem sikerül!Ilyenkor játszunk,tanulunk valami újat…átismételjük az angol szavakat amiket idáig tanultak..és sok sok hasonló.

Mindez eltereli a figyelmem az érzelmeimről, hacsak nem vagyok egyedül. Akkor még az ágyból is kínszenvedés kikelnem. Sírok vagy alszom, ha tudok, kimenni az utcára vagy akár felöltözni azonban teljesen feleslegesnek tűnik.

14:30

Még nem ettem semmit….

18:00 – 23:00

Nagy nehezen tukmálok magamba valami kis kaját,majd vacsi után bedugom a gyereket a kádba.

Nem volt rossz a nap, de fáradt vagyok és a sírás kerülget. Ilyenkor hétvégén már öngyilkossági gondolataim támadnak, annyira levert vagyok.

A férjem és a fiaim szeretete segít átlendülni ezeken az időszakokon, és ez gyakran sikerül: kitalálom, hogy mit vásároljak holnapra vagy éppen egy ötletem támad hogy mit is kéne még megcsinálnom itthon…

23:00

Ekkor veszem be a második hangulatstabilizátoromat is.

Lefekszem….Az ágyban támad még pár gondolatom, de mivel nagyon nem érdekel már semmi , és végül nyugovóra térek.így nyomkodom kicsit még a telefont,forgolódom…pörög az agyam ezerrel mire sikerül elaludnom…és reggel minden kezdődik előröl.

Eishan vagyok.

Az életemről beszélek, a legszemélyesebb fájdalmaimról és reményeimről.

Ezt a blogot azért hoztam létre, hogy aki hasonló helyzetben van és rátalál, tudja, hogy nincs egyedül. Ha csak egyetlen embernek is segítek azzal, hogy bepillantást engedek a saját mennyeimbe és poklaimba, akkor már megérte. Mert a legnehezebb a depresszióban, hogy teljesen egyedül érezzük magunkat. Bár körülvesznek egészséges emberek, akik közül sokan szeretnek és segíteni akarnak, senki nem megy át velünk az Egészen.

17 éve szenvedek bipoláris depresszióban. Átlagosan fél év depresszió, fél év mánia és így tovább. Négy depresszív fázisomból négyszer szálltam ki. Minden kiszállásomkor azt hittem, hogy soha többé nem jön vissza a depresszió, hogy rájöttem, mi volt az oka és hogyan kell élnem. De az új, szép terveket megint megrázta a mánia földrengése, ami aztán a nagy magasságból az egyre mélyebb mélységekbe taszított le.

Míg az első depresszióm a mai napból visszanézve csak egy nátha volt, addig a másodikban a pszichiátriára kerültem.

Az elmúlt éveket leginkább egy rossz akció- vagy horrorfilmhez tudom hasonlítani, mikor valakit leütnek, azt hiszed meghal, aztán mégsem, aztán átmegy rajta egy úthenger, de csodával határos módon ebből is felkel, de akkor meg pont egy bomba robban mellette. De azt is túléli… és szeret élni. Szeretne. Teljes, kiegyensúlyozott életet és mindent elkövet ezért legjobb tudása szerint.

Egy többdimenziós hullámvasúton ülök, akkor is, ha sokszor azt hiszem, hogy már kiszálltam belőle. Mert sose tudni, hogy hol a következő dimenzió. Nem lehet rá felkészülni. Hiába határozom el akárhányszor, hogy erősebb leszek a betegségemnél, az újra és újra felülkerekedik rajtam. Körömszakadtig tartó és egyre véresebb harcaimból kikelve mégis mindig ott a remény, akkor is, ha megint ledózerolják. Ezredszerre is felállok és megpróbálom a gyeplőt a saját kezembe venni. Talán most sikerül.

Mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás? Teljesen mindegy! Mi lesz a vége? Tyúk vagy tojás? Melyik fázisomban fogok meghalni? Lesz halálom előtt még olyan idő, évek vagy évtizedek, amit egészségesen és stabilan tudok leélni?

Tizenegy voltam, amikor diagnosztizáltak, és sajnos az akkori pszichiáterem nem árasztott el információkkal azt illetően, hogyan kell élni ezzel a betegséggel. Az azóta eltelt tíz évben sokat megtanultam magamról és az állapotomról, azonban azt vettem észre, hogy a környezetem nem igazán ismeri ennek a zavarnak a valódi arcát. Hiszek abban, hogy a megértés elfogadást von magával, azért a többi bipoláris zavarban szenvedő nevében is, ezzel az írással szeretném bemutatni, milyen az életünk.

A bipolárisok élete egy érzelmi jojó
Bipolárisként a hangulatom az extrém feldobottság és a depresszió között váltakozik. Néha annyira levert vagyok, hogy szó szerint nem tudok mozogni, még az ágyból sem vagyok képes kikelni, vagy akár csak rámosolyogni arra, akit szeretek. Olykor viszont annyira föl vagyok dobva, hogy elveszítem a kapcsolatot a valósággal, be nem áll a szám, folyton ötletelek és legyőzhetetlennek érzem magamat. Néha egyszerre van jelen a két állapot, és ez az, amikor igazán őrültnek tűnik a viselkedésem. Amit a legtöbben nem tudnak, hogy a depressziós állapotaim fizikálisan is rettenetesek. Ilyenkor minden izmom fáj, a fejem majd széthasad, a mellkasom elnehezül, alig kapok levegőt, és szinte mozgásképtelenné válok. Amikor feldobott állapotban vagyok, akkor viszont úgy érzem, nekem vannak a világon a legjobb ötleteim, olyan elképzeléseim, melyekhez hasonló még soha, senkinek a fejéből nem pattantak ki. Egyesek a mániás állapotaikban autókat vesznek, idegenekkel létesítenek szexuális kapcsolatot, eljátsszák az összes megtakarított pénzüket, életveszélyes extrém sportokat űznek tapasztalatlanul vagy éppen napokig buliznak alvás nélkül. Én egyiket sem csinálom, viszont olyan gyorsan beszélek, hogy alig lehet érteni és hosszas monológokat tartok vadidegeneknek az utcán. Na, igen, mindenkinek megvan a maga stílusa. A napközbeni pihenés kötelező számomra. Pihenek, ha fáradt vagyok. Pihenek, ha szomorú vagyok. Pihenek, ha el kell menekülnöm a világ zajától vagy éppen a saját gondolataim elől. Pihenek, ha túl sok energiát emésztett fel a nap során az, hogy normálisnak mutassam magam. Pihenek, hogy ne gondoljak a halálra, és pihenek, hogy megnyugtassam magam. Rengeteget pihenek.

Nem tagadom, sokat jelent az számomra, hogy tudom, csodálatos, tehetséges, nagyszerű emberek is éltek és élnek ezzel a betegséggel. Például Stephen Fry színész. Catherine Zeta-Jones, Demi Lovato, Carrie Fischer. Ebben szenvedett Edgar Allan Poe, Virginia Woolf és Robin Williams is. Nagyon jó érzés ezekkel az emberekkel közösséget vállalni egy olyan dologban, ami miatt általában csak elkeseredett vagyok. Ha jól ábrázolják, akkor a hollywoodi filmek vagy sorozatok is segíthetnek a betegség megértésében. Claire Danes fantasztikusan alakít bipolárist a Homeland: A belső ellenségben. Nagyon jól játssza a depresszióst is, de a mániás epizódjai tökéletesek. Ahogyan megszállottan gyűjtögeti az információkat, ötletel, alig alszik egy ideig, aztán összeomlik, felelőtlenül kezd viselkedni, és haragszik a családjára, amiért segíteni akarnak neki. Mindez tökéletes ábrázolása a mániának. Bradley Cooper karaktere a Napos oldalban viszont bosszantott. A viselkedése nagyon leegyszerűsített és eltúlzott volt. Nem bipoláris, hanem mérges, agresszív és veszélyes volt, anélkül, hogy a személyiségében a betegség apró, finom jellegzetességei megmutatkoztak volna. Én is éppúgy imádom a romantikus komédiákat, mint bárki más, de csupán azáltal, hogy egy táncversenyre fölkészül Jennifer Lawrence-szel, senki nem fog kigyógyulni a bipoláris zavarból.

Egy jó gyógyszer viszont csodákra képes
Nem volt könnyű megtalálnom a megfelelő orvosságot a betegségem kordában tartására, és rengeteg, esetenként nagyon nehezen viselhető mellékhatástól szenvedtem az évek során, de végül kaptam pár remek gyógyszert, ami beválik, és nagyon sokat segít. Sajnos a pszichiáterekkel is ez a helyzet. Több olyannal is találkoztam, akik nem segítették a gyógyulásomat, mert vagy nem volt megfelelő a hozzáértésük vagy nem tudott köztünk kialakulni egy bizalmi viszony. Fontos, hogy nem szabad föladni a keresést, nem szabad azt hinni, hogy nincs megfelelő szakember. Nekem több kudarc után sikerült egy remek pszichiátert találnom. Sajnos az intim kapcsolatainkban sem mindegy, ki hogyan áll hozzá a betegségünkhöz. Pedig még a legsúlyosabb depresszió közepette is lehet segíteni. Nemrég a férjem látta, hogy kezdek nagyon levert lenni. Ágyba dugott, hagyta, hogy kialudjam maga aztán úgy ébresztett hogy szimplán oda bújt és hagyta hogy bámuljak ki a fejemből szótlanul… Nem mindenkinek ez a megoldás, de egy depressziós vagy bipoláris barátodon is sokat segíthetsz, ha végtelenül türelmes vagy hozzá, és megtanulod, számára mi okoz örömet.

Nehéz, de már nem változnék meg
A gyógyszer mellett is vannak napok, amikor rettentően szomorú vagyok és olyan levert, hogy a fekvésen kívül minden más nehézséget okozna. Ilyenkor kb semmire sem vagyok képes, ezért a gyerekeimre szoktam nézni. Ezzel emlékeztetem magamat arra, hogy ki is vagyok valójában és hogy milyen érzés nevetni.

Mégis, minden nehézség ellenére, ha most jönne valaki, aki egy varázspálcával megszüntethetné a betegségemet, elutasítanám. Nem a bipoláris zavar határozza meg a személyiségemet, mégis, része annak, aki vagyok. Önmagamon megtapasztalni, milyen szélsőségesek lehetnek az emberi érzelmek, türelemmel és empátiával ruházott fel másokkal szemben is. Ez pedig nem olyasmi, amit szégyellnék, vagy meg akarnék változtatni magamban.

Azt hiszem, semmi újat nem mondok azzal, hogy olyan időket élünk, amikor mindennapos a szakítás, különélés, válás. Körbenézek a környezetemben és azt látom a párkapcsolat könnyen eldobható árucikké vált. Mint egy tönkrement mosógép, vagy cipő. De tényleg nem éri meg megjavítani? Vagy legalább kísérletet tenni rá?

Amikor a legjobb döntés a szakítás

Tény, hogy vannak olyan kapcsolatok, melyekben esély sincs a változásra, mert két egymástól fényévekre lévő ember kötött átmeneti (sokszor évekig tartó) szövetséget. Nincs közös hullámhossz, azonos érdeklődés és értékrend. Az, hogy közös útra léptek, pillanatnyi „elmezavar” lehetett és sokkal jobbat tesznek egymásnak, ha tovább állnak. Ilyen esetekben beleragadni a kapcsolatba kész önsorsrontás, még akkor is, ha egyébként nincsenek viharos veszekedések és nagy drámák, pusztán hiányzik a közös kapcsolódási pont.

A szakítás, mint menekülés

Úgy gondolom, hogy ez a szakítások kisebb százaléka. A legtöbb kapcsolat két összeillő ember találkozása. Egyáltalán nem reménytelen eset, csak el kéne engedni a tárgyakkal kapcsolatban is bevált „ha nem működik tökéletesen, kidobom” attitűdöt.

A szakítás ezekben az esetekben nem megoldás, hanem menekülés a nehézségek elől. Elkerülő út, amivel a szembenézéstől próbálod magadat megóvni. Hiszen ha szembe néznél, meglátnád, hogy te is benne vagy nyakig, hogy ez így alakult. Vállalni kéne a felelősséget érte, és változtatni. Ott legbelül, a mélyben. Ez sokszor nagyobb nehézségekbe ütközik, mint megválni a másiktól, akinek nyakába varrhatod az egészet.

Kiút a szakítás csapdájából

Ha évekig (évtizedekig) vártad, hogy majd a párod megváltozik (ami persze nem történt meg), és közben az eltávolodás már kilométerekben mérhető, akkor nincs könnyű dolgod. Ha annyi sérelmet szenvedtél el, és bántást adtál, ami súlyos teherként nyomja a kapcsolatot és a lelketeket, akkor sokkal több munkára és kitartásra lesz szükséged, hogy a szakítás pereméről visszafordítsd a folyamatot. De tudnod kell, hogy nem reménytelen!

Mérd fel, mit veszítesz! Nézd végig eddigi életeteket és keress olyan pontokat, melyek arra utalnak, hogy a másik is egy érző, boldogságot kereső ember, akit valaha a szívedbe fogadtál. Vizsgáld meg, hol csúsztak el a dolgok? Mikor lehetett az a pont, amikor elkezdtetek egymástól távolodni? Mi az ami korábban ott volt, de mostanra már nyomokban sem fedezhető fel? Mit tettél, mit mulasztottál el te? Mi az, amit ha mostantól másképpen csinálsz, még vissza lehet fordítani folyamatot? Kérdezd meg magadtól, hogy lehet, hogy most ellenségként nézel arra az emberre, akit valaha tiszteltél, szerettél, akivel közös gyermekeket és életet vállaltatok? Tényleg megváltozott, vagy csak neked tűnik úgy? Ha úgy látod igen, akkor azt is kérdezd meg: Vajon mi késztette változásra? Miért érezte sarokba szorítottnak magát? Hogyan viselkedtél te, ami miatt elkezdett védekezni, vagy támadni? Ami miatt megváltoztak az érzései?

Tedd fel magadnak ezeket, és más hasonló kérdéseket. Késztesd magad annak felderítésére, mit tehetsz az ügy érdekében. Kerüld a hibáztatást, a felelős keresését és kerüld a bűntudat keltését is. Nem az számít, ki volt a hibás, csakis az, hogyan hozhatjátok helyre.

Az érzések megváltoztatásával elkerülhető a szakítás

Nézz a párodra úgy, mint az első napon. Lásd meg a szerethető lényét! Hidd el, hogy az ugyanúgy ott van, csak közétek álltak a viták, a veszekedések, a figyelmetlenség, az el nem végzett feladatok, a saját korábbi sérüléseitek, az egótok és ki tudja még mi minden.
Emlékezz rá, milyen volt, amikor ketten együtt, kiállva egymásért, szeretetben működtetek. Volt akkor valami, ami elvehette volna a kedved tőle? Valaki, aki lebeszélhetett volna róla? Ugye, hogy nem? Akkor most se hagyd, hogy mindaz, amit tettetek, vagy nem tettetek meg, ott tornyosuljon közöttetek. Ez nem a valóság, ez csak a te szubjektív megítélésed, aminek van sok más oldala is. Nézd hát máshogy!

Dönts arról, hogy megéri-e neked a fáradozást, hogy megmentsd a kapcsolatodat? Ez nem azt jelenti, hogy ezzel magadra vállalod, hogy te vagy a hibás. Azt jelenti, hogy a saját boldogságod és jóérzéseid fontosabbak számodra, mint a kicsinyes vágy, hogy nyertes-vesztes pozíciót alakíts ki. Mert ha így teszel, bármelyik oldalon állsz is, vesztes leszel.

Nem ígérem neked, hogy ha adsz esélyt a kapcsolat rendbetételének, ha vállalod, hogy megteszel mindent, ami tőled telik, ha vállalod a felelősséget a saját tetteidért, akkor biztosan megmenekül a kapcsolat a szakítástól, hiszen ez két ember döntésén alapszik. De amit állíthatok, hogy ha dolgozol magadon, és azon, hogy egy más szemszögből tudj tekinteni a párodra és a kialakult helyzetre, akkor bárhogyan is végződjön az ügy, te megerősödve, elfojtott fájdalmak és sérülések nélkül, tiszta lélekkel folytathatod tovább az életedet, tudva, hogy te mindent megtettél.

Ha pedig megoldódik, és ismét közelebb kerültök egymáshoz, akkor az a tapasztalat, amit közben szereztetek építeni fog mindkettőtöket, megerősíti és magasabb szintre emeli a kapcsolatot.

Manapság sajnos egyre sűrűbben hallhatjuk akár a baráti körünkben, vagy távolabbi ismerősöktől, hogy az egykor boldog házasok ma már a válásukat fontolgatják. Pedig lenne megoldás arra, hogy a válás szélén álló házasságokat megmentsük, csak kevesen tudják, hogy hogyan.

A legtöbb házasság a félre csúszott kommunikáción megy el. Elég egy évekkel ezelőtti rossz mondat az egyik féltől, amit cipelünk megoldatlanul magunkkal és görgetjük vele tovább a sérelmeket, ahhoz, hogy egy kapcsolat szinte visszafordíthatatlanul tönkre menjen. De mit tehetünk akkor, ha ez már bekövetkezett és a válás/szakítás szélére kerülünk?

A válás szélén álló házasság megmentésének #1 módja 

A kiút a rossz kommunikációs csapdából a zéró negatív hozzáállás. Ennek során mindkét fél vállalja, hogy tartózkodik a lekicsinyléstől, a negatív megjegyzésektől és viselkedésformáktól.

Ehhez elengedhetetlen, hogy a pár mindkét tagja szigorúan elkötelezze magát és nem csak átmenetileg, hanem mindig. Fontos, hogy a negatív, nem építő jellegű kritikát is kerüljük el. Ez sokszor nem is szavakban jelenik meg. Lehet egy érintés, egy pillantás, egy szemforgatás, vagy széttett kezek.

Bárhogyan is jelenik meg a kritika a kapcsolatban az üzenete az lesz, hogy az egyik fél felsőbbrendű, a másik pedig alsóbbrendű. Ez pedig kellemetlen érzés lesz a lent lévő személy számára. A durva szavak pedig súlyos szorongást is kiválthatnak a másik félben.

Ezután már sajnos elkerülhetetlen, hogy a bántott, kritizál fél reakciója is a váláshoz/szakításhoz vezet.

De akkor hogyan mondjunk építő kritikát?

Egy biztonságos, egészséges beszélgetést érdemes így kezdeni:

„Van valami, amit nehezen viselek el és szeretném ezt megosztani veled. Tudunk erről most beszélni?”

Ezzel tiszteletben tartjuk a másik érzéseit és felajánljuk neki, hogy ha nincs jó lelki passzban, akkor választhat másik időpontot a beszélgetésre. Ezután azonban a másik félnek nyitottnak kell lennie egy új időponttal a kommunikációra.

Ez egy második lépés az egészséges, konstruktív környezet megteremtéséhez. A legelső azonban továbbra is a zéró negativitás. Ez egy könnyen megjegyezhető, azonban annál inkább nehezen betartható szabály, amit sokat kell gyakorolni és ehhez türelmesnek kell lennetek egymással.