Rám se néz, hozzám se szól. Napok telnek el. Vonszolom magam. Valami belém markol és lüktet. Valami belém hasít és szúr. A nappalok még telnek, mert sok a munka, de az éjszakák… Nem alszom, nem eszem, hányingerem van, szédülök, remegek. Rosszul vagyok, nincs kedvem, nincs erőm, megmagyarázhatatlanul rám tör a sírás. Direkt kikapcsolom a telefonomat, hogy ne várjak semmit, aztán ez gyötör, visszakapcsolom, semmi, majd újra ki.

Tudod mi a karácsony? Csendben hallgatni, amikor beszél, és megérteni, ha némaságba burkolózik. Megérteni a gyertya táncát és elkísérni az utolsó lobbanásig. Letörölni a könnycseppet, és mosolyra váltani azt, ami képtelennek tűnik. Megfogni a kezet, ami dacosan a zseb mélyén melegszik. Átölelni azt, aki hátrál, és a fülébe súgni, menj tovább. Betakarni egy hideg éjszakán, vagy csupán érezni, ahogy él. Nevetve kikerülni a hópelyhet, és hinni, hogy ismét eljön a nyár. Gyógyszert adni arra, ami fáj, és együtt siratni azt, amire nincs orvosság. Kilátástalan helyzetből erővel felállni, és hitet teremteni, ott ahol már régen veszni látszik. Mert a karácsony a szívedben él. Tegnap is, ma is. És bizony elköltheted a világ minden pénzét arra, hogy majd szép legyen. Amire igazán szükség van, amit adni tudsz, pénzre nem váltható. Sohasem.

Azon gondolkodtam, vajon hányszor tesszük fel magunknak a kérdést egy nap: elég vagyok? Elég fiatal, elég csinos, elég megértő, elég jó, elég kedves, elég támogató, elég… Van-e elég? Lesz elég? Marad elég? Én elég vagyok? Ha csak magát a szót nézem elég. Mert valóban. Elmúlik. Eltűnik majd és helyette a bizonyosság érkezik. Amikor megérted, nem harcoltál senkivel, nem küzdöttél senkiért, nem volt a Tiéd senki, társaid voltak a kicsik, a nagyok ezen a hatalmas úton, akik úgy szerettek, hogy sosem tették fel a kérdést, vajon elég vagy-e. Mert létezel, élsz, lélegzel és vannak, akiknek ez épp elég. A mosolyod, az ölelésed, a törődésed, a lényed és a léted. Te magad. És ez épp elég.

Jogod van ahhoz, hogy szeressenek. De ahhoz is, hogy megválogasd kitől fogadod szívesen a közeledést. Jogod van megvédeni magad, ha valaki nem érzi a határaidat. És ha már számolatlan mutattad fel a stop táblát és abból sem értenek, jogod, sőt kötelességed a saját életed felett átvenni az irányítást. Mert ha nem teszed, hiába van jogod bármihez is, azt veszed majd észre, hogy a mások életét éled és sehol sincs a sajátod. Elveszel a sok siránkozás között és kitörölheted a feneked a fene nagy empátiáddal. Felzabálnak. Előbb a lelked birtokolják, majd a lelki terheid ráfekszenek a testedre is, iszonyú súllyal a földre nyomva. Nem kell mindenkit meghallgatni, megérteni, szeretgetni. Mert kirabolnak lelkileg. Jogod van ilyenkor kiütéssel győzni. Mielőtt másokat ölelsz, magadat öleld át. Magadból meríts erőt másokat szeretni. És ha téged ütnének ki, állj fel. Mert innen szép győzni.

„Szeretni úgy, hogy nem vársz cserébe semmit, a mesékben szépnek tűnhet. De a való életben az érett szeretethez finom egyensúly kell az adni és kapni fogalma között, mert ami nem kölcsönös, az csak mérgez. „

Azoknak, akik a magányosnak érzik magukat a tömegben.Azoknak, akikben vihar tombol, még akkor is, ha a tenger körülöttük nyugodt.Azoknak, akiknek az élet kihívásokkal teli, és a béke talán elérhetetlen.Azoknak, akik nem értik, hogyan lehet, hogy míg mások szárnyalnak, ő egy könnyed úton is elfárad.Tudd: Nem vagy egyedül! Ha mindig aggódsz, félsz, az élet küzdelem lehet.Azok, akik széllel szemben születtek sosem tudják majd meg, hogyan söpörjenek végig egy és ezer életen át, de ezt felismerni mindig hatalmas erő lesz. És nem, egyáltalán nem vagy egyedül. Ha gyakran kapod magad azon, hogy azon tűnődsz, hogyan lehet, hogy mások könnyedén veszik az életet, akkor is, ha nehéz idők járnak, hidd el, nincs Veled semmi baj. Megtanulni sodródni az árral és minden napot úgy viselni, ahogy jön, olyan irreálisnak tűnhet, mint megtanulni repülni. Pedig a repüléssel ellentétben ezt tényleg megtanulhatod. Hiszen tagadni azt ami fáj, amitől félsz, sokkal több energiát emészt fel, mint az, ha megérted, minden érzés az életed része. Benned van, de nem határozhat meg Téged. Minden érzés, így az aggódás és a félelem is azért van, hogy megvédjen, de soha nem akadályozhat meg abban, hogy elérd azt, amiről álmodsz, amiről biztosan érzed, Neked rendeltetett. Hiszen megérdemled végre legbelül a nyugodt életet azok után, hogy annyi vihart átvészeltél már. Ehhez pedig semmi mást nem kell tenned, mint megértened, hogy a hegyre mindig felmászunk, de sosem vesszük a vállunkra. Mert csak így élvezheted az utat, és ha ennyi lehet a miénk, már ez is gyönyörű.

Könnyű azt mondani…Könnyű azt mondani, tessék már rajta túl lenni, meg elfelejteni, vele nem foglalkozni, tessék már mosolyogni, magácskát összekaparni. Könnyű azt mondani, nem volt az olyan súlyos, biztosan rosszul tetszett érteni, egyébként is túl érzékenynek tetszik lenni, meg illene ám már megerősödni. Hjajj de könnyű is másoknak jó tanácsokat osztogatni, a másik cipőjében soha nem járni, nem érezni azt, ami a másikat épp megpróbálja agyonnyomni. Az a nagy helyzet, hogy a lelki sebeknek nincsen lejárati idejük, a traumák nem gyógyulnak időpontra, a sok-sok éves sémák nem változnak egy csapásra és bármennyire is mást állítanak, lesznek dolgok, amik mindig is fájni fognak. A „jótanácsokkal” éppen ezért óvatosan kell bánni, mert könnyen meglehet, hogy olyanoktól kellene nekünk azt elfogadnunk, akik a mi utunkat járva, már a felénél feladták volna.

Az a fajta ember vagyok, aki elsírja magát a zenéken, a könyvek mélyebb sorain, mások számára talán teljesen jelentéktelen pillanatokban, egy karácsonyi reklámon, egy természetben megélt kegyelmes percben, bármilyen illékony létezésben, ami megérintette a lelkemet. Elméletileg mindezt szégyellnem kellene, hiszen a világ nem nekem teremtetett, a gyengéknek erősödniük kell, a pléhpofa a trend, a közöny a természetes létezésmód. Elvileg. Ám ha a magamfajtákra semmi szükség nem lenne, azt hiszem, már régen felszívódtunk volna a történelemben.De nem így történt. Mert még dolgunk van itt: fényt kell vinnünk oda, ahol még nem nyelt el mindent a sötétség.

Nárcisztikus szülő gyerekének lenni olyan, mintha a hátadra raktak volna egy súlyos kövekkel teli zsákot és közben még kritizálnak is, amiért roskadozik a lábad alatta. Egészen sokáig te is magadat okolod a vélt gyengeségeidért. Majd derengeni kezd, talán mégsem olyan biztos, hogy ennyire selejtesnek születtél. Ezután már a zsákban keresgéled a hibát. Kutatod a szorongásod gyökereit, ezerszer megguglizod a mi baj lehet velem kérdést. Átrágod magad a sémákon, imposztor szindrómákon, ijedten tesztelgeted magad depresszióra, borderline-ra, generalizált szorongásra, szociális fóbiára, meg miegymásra. S csak ezután (ha szerencséd van), jön el a megvilágosodás pillanata. És egyszeriben helyére kerül a kiakós minden darabja. Borzalmasan nagy fájdalommal jár felébredni, egy „szép” napon arra eszmélni, hogy hazugság volt minden, amit addig az életednek neveztél. Egész addigi létezésedben ez ellen védekeztél. Egy gyermek azért hibáztatja inkább önmagát mindenért, mert a szülővel alárendeltségi viszonyban van – tőle függ az életben maradása. Rengeteg önismereti munkával, haraggal, sírással, üvöltéssel, gyásszal jár az, hogy egyáltalán ki tudd mondani, nem a te hibád volt. Hogy nem tudtál volna jobb lenni, másképp viselkedve sem tudtál volna neki jobban megfelelni. El kell engedni a hamis reményeket és meg kell érteni, hogy nem azért nem szeretett, mert nem vagy szerethető, hanem azért, mert kevés fogalma van arról, mi is az a szeretet. Nárcisztikus szülő gyerekének lenni óriási trauma, mert javarészt semmit sem kaptál meg abból, ami gyerekként alanyi jogon járt volna. Kaptál viszont rengeteg jogtalan kritikát, hiteltelenítést, csenddel verést, hideg elfordulást, gúnyolódást, megszégenyítést, melyek nyomán kialakultak a legkülönfélébb testi-lelki panaszaid. A tüneteid azonban nem az okok, hanem a következmények. Melyek annak nyomán keletkeztek, hogy nem úgy bántak veled, ahogy azt érdemelted.Hosszú út vár arra, aki ilyen súlyos kövekkel megrakott zsákkal indult útnak. De én hiszek abban, hogy a köveket szépen lassan ki lehet szedni onnan és, hogy az üres zsák helyén, idővel mégis kinőhetnek majd azok a bizonyos szárnyak. (A poszt önismereti jellegű, ám nem szentírás, saját élményen alapul, szerzője nem pszichológus, maga is a gyógyulás rögös útját járja – olvasni, magunkra venni, mindezek figyelembevételével kéretik)

A soha nem lehetek elég jó és a hozzá hasonlatos érzések szegélyezték egész eddigi életemet. Elég korán magamévá tettem, amit gyerekként oly sűrűn vágtak a fejemhez: nem vagy olyan, amilyennek lenned kellene. Jó ideig próbálkoztam különböző szerepekben, hátha valamelyikben végre sikerül megfelelnem. Nem sikerült. Neki sohasem. Egyikben sem. Ez lett az egyik, ha nem a legnagyobb sebem.És mondják, hogy le kellene sz@rni, meg el kellene engedni, meg kellene bocsátani, de ezt nem lehet. Se lesz@rni, se elengedni, se megbocsátani. Aki átélte ezt és közel mert menni valaha is a legmélyebb érzéseihez, az pontosan tudja, milyen pokolian fáj. Hisz azoknak sem voltál elég jó, akiknek feltétel nélkül szeretniük kellett volna. És hiába töltöd te be a 18-at, az ereidben ott csorognak a mélyen beléd vésődött fájdalmak. A múlt nem múlik el a nagykorúsággal.Igazságtalan. Az egész. Mert hatalmas hátránnyal indulsz. A hamuban sült pogácsa helyett, te kishitűséget, összetaposott önbecsülést, félelmeket, szorongásokat kaptál a zsákodba. És éveket tölthetsz azzal, hogy felülírd a neked szánt sorsodat.Na, de. Ha sikerül, ha sikerül bármennyire is megdolgoznod a sebeidet, méltán lehetsz baromi büszke magadra. Mert bár elvettek tőled mindent,te mégis minden erőddel törekedtél a jobbra.