Minden ember életében eljön az a pont, amikor valami megváltozik. Amikor végérvényesen besokall attól, hogy más emberek bábúként rángassák. Mindannyian eljutunk előbb-utóbb oda, ahol már nem lesz elég egy bocsánatkérő üzenet, ahol már nem lesz elég egy ölelésbe bújtatott manipuláció. Tudjátok ott rontjuk el az egészet, hogy a kétségbeesés miatt egy idő után túl sokat engedünk, túl sokat adunk. Majd azon csodálkozunk, hogy túl keveset kapunk. Ott rontjuk el, amikor engedjük, hogy becsapjanak, hogy az orrunknál fogva vezessenek. Ott rontjuk el, amikor túl hamar, túl nagy bizalmat szavazunk. Ott rontjuk el, amikor a saját érzelmi szükségleteinket lépésről lépésre háttérbe szorítjuk két kedves szóért, vagy egy fél-ígéretért, amiből az 50 százalékos pozitív végkifejlet is csak jó-szívvel adható meg.Ott rontjuk el, amikor engedjük, hogy mások ki-be járkáljanak az életünkbe, mondván szükségük van ránk (már amikor éppen ők úgy akarják). Ott rontjuk el, amikor huszadszorra is megbocsátunk, pedig tudjuk, hogy a következő alkalommal is pofára fogunk esni. Ott rontjuk el, hogy nem tartjuk magunkat semmire…De a jó hír az, hogy bármennyire is nem akarjuk, és homokba dugjuk a fejünket, egy napon felébredünk ebből a rózsaszín köntösbe bújtatott rossz álomból, és felismerjük, hogy elég volt. Felismerjük, hogy itt az ideje önmagunkat tenni a „szeretni és tisztelni” lista első helyére. És akkor majd ott rádöbbenünk arra is, hogy mennyire könnyen megvehető egy éhes szív. Ahogyan arra is, hogy soha többé nem akarunk majd kuncsorogni a szeretetmorzsákért…Mert hidd el nekem, ennél jóval több jár – mindenkinek.

Mások magánéletében vájkálni nem csak tiszteletlenség, de bunkóság is…Az elmúlt évek során egyre erősebben tapasztalom azt, hogy mi emberek valahogy természetesnek vesszük, hogy turkálunk egymás életében. Nem tudom, hogy csak én lettem-e zárkózottabb a magánéletemet illetően, vagy mindig ilyen voltam és csak próbáltam megfelelni az elvártnak…de most úgy érzem ez nincs rendben.Nem tudom, hogy miért gondoljuk okénak azt, hogy olyasmikbe kérdezünk bele, amihez egyáltalán semmi közünk nem lenne. Miért gondolják sokan úgy, hogy joguk van tudni dolgokról, amik semmilyen szinten nem érintik őket? Nem tartom egészségesnek ezt a fajta közeledést. Nem hiszem, hogy az lenne a normális, hogy abszolút nem tartjuk tiszteletben a másik ember magánéletét, a határait és ezzel egyben az érzéseit sem. Hiszen gondoljunk csak bele, hányszor volt olyan, hogy belekerültünk egy kellemetlen beszélgetésbe olyasmiről, amiről nem szívesen beszélünk. Vagy egy olyan helyzetbe, ahol egy kicsit sarokba szorítva éreztük magunkat azon kérdések által, amiket megkaptunk? Mert vannak olyan dolgok, amelyek igenis csak ránk tartoznak. Olyan érzések, olyan történések, amiket nem szeretnénk elmondani, vagy egyszerűen még nem állunk készen arra, hogy megosszunk másokkal. Legfőképpen nem olyan emberekkel, akik adott esetben nem is teszik ki azt a szűk néhány főt, akik a bizalmasaink. Sokszor a velünk szembejövő kérdésekre még mi magunk sem mindig tudjuk a választ, de mivel ott állnak előttünk és azt várják, hogy mondjunk valamit, belekeveredünk egy olyan szituációba, amiben egy kicsit sem érezzük komfortosan magunkat.Meg kellene tanulnunk azt, hogy igenis vannak dolgok, amikre nem illik rákérdezni. Ahogyan azt is meg kellene tanulnunk, hogy egyes emberek kevesebb dolgot szeretnek megosztani a nagyközönséggel. És ezzel az ég világ semmilyen gond nincs is. Mindannyiunknak először is fel kellene mérnünk azt, hogy mik a saját határaink, és eszerint kezelni mások privát dolgait is. Hiszen a magánélet, ahogy a nevében is benne van egy magán dolog, ami nem mindenkire tartozik, és majd ha úgy érezzük, akkor annyit és akkor osztunk meg belőle, amikor mi akarjuk. Ennyi szabadságot igazán megadhatnánk egymásnak. Hiszen a tisztelet fogalmába valahol ez is beletartozik, nemde?

Évek óta élek a szorongás keresztmetszetében és azt hiszem, ki lehet jelenteni, hogy a szorongásom életem leghosszabb “párkapcsolata”. Ami egyben azt is jelenti, hogy meg kellett tanulnom együtt élni vele.Nem könnyű. Megnehezíti a mindennapjaimat, az emberi kapcsolataimat, a munkámat…és vannak napok, amikor az ágyból kikelni is egy komoly harc. Az emberek ebből persze maximum annyit látnak, hogy sokszor tűnök szomorúnak, kedvetlennek vagy éppen túlságosan pörgősnek, zizegősnek. De valójában ez egy óriási harc belül. Egy spirál, mert küzdesz ellene, közben pedig azon aggódsz, hogy hogyan egyensúlyozz az életedben úgy, hogy senki ne gondolja, hogy bolond vagy. Ugyanakkor azt is el tudom mondani, hogy ma már sokkal többre vagyok képes, mint néhány évvel ezelőtt, amikor még a lakásomból sem voltam képes kijönni. Sőt empatikusabbá tett. Nyitottabbá a világ apró, ugyanakkor gyönyörű dolgaira. Nem tudom megmondani, hogy ki lennék ma a szorongásaim nélkül, de egy dolog biztos, ha fontos neked valaki, aki hasonló cipőben jár, akkor soha ne érvénytelenítsd az érzéseit. Mutass felé megértést. Mert egy kis empátiával és szeretettel hegyeket mozgathatunk meg. Tegyük ezt meg egymásért, tegyük meg, hogy mindannyian érezzük, számítunk. Hogy minden egyes nap számít.

Emberi létünk egyik meghatározó mozzanata az, hogy láthatóvá váljunk. De nem, nem a mai világ felületes értelmében. Ösztönösen bennünk van az a fajta vágy, hogy lássanak minket. Azt, akik valójában vagyunk. A sebezhetőt, a bizonytalant, a néha eltévedőt, a hibázót, az emberit…Mert a mindennapok káoszában szinte el is felejtjük azt, hogy kik is vagyunk legbelül. Elfelejtjük azt, hogy a hibáink tesznek minket emberré, emberivé. Hogy kell a hiba, mert azt lehet igazán szeretni. És bár minden porcikánk kívánja ezt az érzést, mégis félünk tőle. Félünk megmutatni ezt az oldalunkat. Félünk, mert a kétely valahogy mindig utat tör magának és bekúszik a bőrünk alá hívatlanul is. A kérdés mégis ott dől el, amikor „lemeztelenítjük” magunkat mások előtt, vagy éppen a másik előtt. Ha örökös félelemben élünk azzal a gondolattal, hogy megnyílni veszélyes, hogy önazonosnak lenni luxus, akkor vajon mennyi lehetőségünk marad egy boldogabb életre? Ha nem vagyunk képesek önmagunkkal is igazinak lenni, akkor hogyan fogunk tudni ekkora falakat lebontani egy másik ember előtt? Mindig lesz kockázat és mindig lesz bukás is, nem is kevés. Fájni is fog, ez sem kérdés. De azt mondják, félig él az, aki nem mer és ha mindez igaz, akkor inkább legyek egy bohóc a saját cirkuszomban, mint örökké egy arctalan valaki az álarcosbálban. Ez a világ tele van kihívásokkal és nehézségekkel, szinte elengedhetetlen, kötelezően szükséges, hogy az ember túllépjen a határain és az általa ismert biztonsági zónán. Ugyanis üldögélhetünk a kétségeink és a félelmeink pocsolyájában a végtelenségig, de ha van itt még valami tiszta és igazi, akkor vállalni kell a kockázatot….mert néha pont abban a tükörben pillantod meg saját magadat, amit egy másik embert mutat feléd, amikor igazán látni kezd. És néha pontosan ezek a pillanatok lesznek azok, amelyek visszaadják azt, amiben már magad sem hittél…A reményt önmagad felé.

Az emberek ítélkeznek. Már amikor kisgyerek voltál, akkor is rád legyintett néhány rokon: Áh! Hagyjátok! Ő olyan, szuper érzékeny!Ismerős?Néha te is azon kaptad magad, hogy haragszol, mert szinte észrevétlenül szorul össze a torkod, vagy már gurulnak is a forró könnycseppek az arcodon.Amikor egy kedves személlyel veszekszel szinte belehalsz, és néha úgy érzed, hogy tehetetlen vagy, mert nem tudod megmenteni a világot a katasztrófától, amibe rohan.Ha pedig szeretsz, akkor teljes szívvel szeretsz. Mindent odaadsz, amid van. Egy apró izma sincsen a testednek, amit ne a teljes odaadás irányítana.Érzékeny ember vagy. Sírsz a szárnya szegett madár miatt, vagy az árva gyerekek miatt. Mindig is ilyen voltál.És soha nem értetted, hogy ebben mi a fura. Hogy erre miért legyintenek mások. Hogy miért vagy mimóza, vagy gyenge, vagy éppen sírós.Szerintük.

Te úgy érezted, hogy semmi rosszat nem teszel, akkor meg miért is csóválják a fejüket?

Miért is ítélnek el amiatt, hogy MILYEN vagy?

Miért kéne egyáltalán valaki másnak lenned? Szégyenkezned amiatt, hogy elsírod magad egy érzelmes történeten, vagy egy apátlan árva történetén?

Éppen az ellenkezője az igaz: sokkal erősebb vagy, mint mások!

Sokkal több, vagy, mint azok, akik nem értenek meg.

A szíved, ugyanis soha nem változik.

Nem ábrándul ki, nem adja fel, nem futamodik meg. Nem utasít vissza és nem fárad el dobogni.

Lehet, hogy sírsz, ha egy kóbor állatot látsz, de érzed a fájdalmát.És ez nem múlik el.Nem fogysz ki az érzelmekből soha. De soha.Nem.Akkor sem, ha milliószor megsebeztek már, és akkor sem, ha mások csak legyintenek. Te ugyanis érzel. A fejed búbjától a lábad ujjáig.

Érzel és megélsz.Szenvedéllyel, kitartással, soha el nem múló szeretettel a gyengébbek és az élet szépségei iránt.És erre legyél nagyon, de nagyon büszke!Mert ez különleges, mert ez nem mindennapi. Mert ez csoda.Érzékeny vagy, nem gyenge. Nem erőtlen, nem megalkuvó, és nem hazug.

Ők mások, máshogy kell velük törődni. Máshogy kell őket szeretni.

Sok mindenen mentek keresztül, így elrejtik a valódi érzéseiket, féltve óvják magukat. Talán félnek is néha, hogy ha megmutatják, nem fogják őket szeretni. De ha egyszer elfogadnak, és TÉNYLEG megmutatják igaz valójukat, fantasztikus kincsre lelsz.

Mert ők törődnek, meleg szívűek, és nem hagynak cserben soha. Lehet, hogy érzékenyek, de nem törnek meg, nem okoznak neked csalódást.

Érzékenyek, de erősek. Erre mindig emlékezz! Nincs szükségük senki sajnálatára, mert nem szorulnak rá. Van bennük erő és tapasztalat bőven, csak szeretetre és támogatásra várnak tőled, nem sajnálatra és okoskodásra. Pontosan tudják, hogy mit akarnak, pontosan tudják, hogy hol tartanak az életükben. Nem gyengék, csak érzékenyek.

Tudják, hogy mennyit ér az őszinte, nyílt szívű ember, barát és társ.

Egy érzékeny ember soha nem fog megbántani, mert pontosan tudja, hogy milyen érzés. Értékeli, hogy az életében vagy, vigyázni fog a kapcsolatotokra. Őszintén szeret, és tőled is őszinteséget vár el, de úgy, hogy ne bántsd meg. Talán nehéznek tűnik, de hidd el nem az. Az őszinteség megfér a gyengédség mellett.

Ha igazán szeretsz egy érzkeny lelkű embert oda kell figyelned rá. Tudnod kell, hogy melyek az erősségei és a gyengeségei, de hidd el, cserébe fantasztikus, őszinte szerelmet kapsz tőle. A kis dolgok fontosak lesznek, a nagyok lélekemelők.

Napról napra, percről percre kell majd építkezned, lassan és bizonyossággal. Talán több időbe telik, mire megismered őt, de hidd el, megéri. Megérted majd, hogy hogy gondolkodik, hogy hogy él.Talán néha azt gondolod, hogy nehéz dolgod van vele, de hidd el, ő nem bonyolult, csak nagyon érzékeny. Ha pedig tényleg kinyílik neked megérted majd, hogy megérte minden perc.

Bár ne lenne aktuális. De mivel sajnos aktuális, és mivel most mindenhol a pedofiliáról, vagy az elkövetőkről lehet olvasni, nagyon szeretném, ha a pedofil bűncselekmények áldozatairól is lenne szó. A gyerekekről, az ő érzéseikről.

Mert szeretném, hogy minél többen tudjanak arról a bénító és megsemmisítő érzésről, amit egy gyerek érez, ha szexuális bántalmazás éri.Mert ami ilyenkor valójában történik, az nem más, és nem kisebb, mint egy világ összeomlása. Az élet az első ilyen érintéskor kettéválasztódik. Lesz egy ez előtti élet, egy korábbi világ, és lesz egy új, ami soha, de soha nem lesz már olyan, mint azelőtt. Az élet innentől ezelőtti és ezutáni életre oszlik, és a kettő soha nem tud már találkozni. Lesz egy abúzus (visszaélés, bántalmazás) előtti múlt, és egy olyan jövő, amire ez az abúzus, mint egy pióca rátelepszik. Vagy mint egy polip, aki a legváratlanabb időben és helyzetekben valamelyik karjával utánunk nyúl, szorongatni kezd, és lehetetlennek tűnik tőle megszabadulni. A gyerek lelke köré fonódik alattomosan és sunyin, hálóként rátekeredik, és sajnos aljasan irányítja őt számtalan helyzetben még felnőtt korában is, gyakran anélkül, hogy ő tudatában lenne ennek.Egy abúzusnál megáll az idő, megáll a föld egy időre. Amikor egy gyerekhez szexuális töltettel nyúl hozzá egy felnőtt, a gyerek lefagy. Nem tud megmozdulni, nem tud megszólalni, nem tud érezni semmit, egyszerűen csak megdermed. Teste és a lelke. Érzett már haragot, szomorúságot, csalódottságot, sok mindent, de nincs olyan érzelem, amit egy ilyen helyzetben érezni lehet, csak a totális káosz, a teljes összezavarodottság. Különösen, ha egy olyan felnőtt közeledik hozzá, akit szeret. Nem tud mit kezdeni a helyzettel, mert gyerekként ezzel nem lehet. Megáll az idő, a föld forgása, a gondolkodása, a teste, a lelke. Megáll, és fogalma sincs, hogyan tovább. Mi lesz ezután? Merre lehet innen lépni?Érzi, hogy sikítani kéne, de nem jön ki hang a torkán. Érzi, hogy menekülni kéne, de a lábai nem mozdulnak. Érzi, hogy tiltakozni kéne, de nem tud, nem mer. Különösen, ha szereti is a molesztálóját, akkor árulásnak tűnne bármilyen tiltakozás, ellenszegülés, vagy elmenekülés. Totális kiszolgáltatottság, és teljes magány, ami ilyenkor úrrá lesz egy gyereken. Nem tudja, mikor lesz a helyzetnek vége, nem tudja, mikor kapja vissza teste fölött az uralmat, mikor lesz képes újra megmozdulni, odébb menni. Ez az érzés sajnos gyakran tovább tart, mint maga a molesztálás.A világ összeomlott. A teste az ellensége lett, egyrészt, mert nem engedelmeskedett, nem csinált semmit, másrészt, mert úgy érzi, mocskos lett. Azzal, hogy a teste cserbenhagyta, és nem tudta kimenekíteni a helyzetből, a lelke is végérvényesen és visszavonhatatlanul beszennyeződött. Tettestárs lett a saját maga bántásában, bemocskolásában. És mivel nem tudta megvédeni magát, azt érzi, hogy ő a hibás, ő tehet arról, hogy megtörténhetett a dolog, ezzel olyan, mintha benne lett volna ő is a történtekben. Ezért végképp nem mer szólni senkinek, mert nem érzi magát ártatlannak. Csapdába került. A lelke zavarodott és vérzik, a világ összeomlott, a gyerekkornak egy csapással vége lett, a felnőttekben nem bízhat többé. De magában sem. A testében, a védekezőképességében. Megpecsételődött, a stigma a lelkén van, letörölhetetlenül. Bűnössé vált, a mozdulatlansága tette őt bűnössé. Lett egy titka, egy óriási, és rettenetesen nehéz titka, amit egész életében cipelnie kell. Ami megkülönbözteti őt más gyerekektől, ami elszigeteli a családjától, és mindenkitől. Innentől magány vár rá, állandó szégyenérzet, és csillapíthatatlan bűntudat. Az ártatlan gyerekekhez már nem tartozik, a felnőttekhez még nem, és ezek után azt sem tudja, hogy akar-e egyáltalán közéjük tartozni.Nemrég azt olvastam, hogy a világon egyedül az ember csecsemő képes belehalni a szeretethiányba. Egy gyerek nem tud élni szeretet nélkül, nem tud létezni anélkül, hogy azt érezze, van legalább egy felnőtt, aki őt szereti. Ha ez a felnőtt történetesen pont az őt abúzáló felnőtt, akkor végképp semmi esély arra, hogy le tudja állítani a folyamatot, vagy segítséget merjen kérni. Hiszen nem veszítheti el a szeretetet. Ezért elfogadja, hogy ez az ember őt így szereti, így mutatja ki a szeretetét.Kifejezetten sok abúzus zajlik családon belül, az elkövető gyakran a család rokoni, vagy baráti körébe tartozik. Ez még egy óriási terhet rak a gyerekre, és megakadályozza őt abban, hogy segítséget merjen kérni. Mert sem az ismerősét nem akarja kellemetlen helyzetbe hozni, sem a szüleit. Ugyanakkor sok gyerek jól fel is méri a szülein azt, hogy mit tennének, ha szólna. Hinnének-e neki, kiállnának-e mellette, megvédenék-e. Iszonyatos mértékű kockázat ez, sok gyerek inkább magában tartja a titkot, és roskadozva cipeli, minthogy szembesüljön azzal a lehetőséggel, hogy a szülei nem hinnének neki, vagy őt hibáztatnák a történtekért, esetleg ha hinnének neki, akkor se védenék meg, mert nem tudnak/akarnak konfliktust a családi, baráti körben. Ez gyerekként olyan elviselhetetlen fájdalom, amit nem lehet kibírni. Ehhez képest egy titkot hordozni évtizedeken keresztül még mindig a kisebb rossz.Felnőtt, gyermekként molesztált nőként, 2 gyerekes anyaként,most is, és mindig bele tudok borzongani minden ilyen gyerek történetébe. Abba, ahogy a gyerekkorának egyszer s mindenkorra vége lesz. Azokba a dilemmákba, amiken egy bántalmazott gyerek őrlődik. Nem azon gondolkodik, hogy hintázzon, vagy csúzdázzon, nem azon, hogy melyik könyvet olvassa, nem azon, hogy mit húzzon fel másnap az iskolába, de mégcsak nem is azon, hogy hol akar majd tanulni, ha nagyobb lesz, hogy mit akar kezdeni a felnőttkorával. Ugyan a gyerekkora a megkérdezése, és beleegyezése nélkül befejeződött, de a felnőttkoráig még nem lát el. Mert ő olyan dilemmákon őrlődik, hogy melyik a kisebb rossz olyan döntések közül, amik közül mindegyik borzasztó. Az ő dilemmái nem a hétköznapok döntései, sokkal inkább olyan választások, amik a túlélésről szólnak. Mikor először hozzányúltak szexuális töltettel, megsemmisült. Egy megsemmisülés együtt jár egy nyomasztó nihillel, egy „nem is tudom, hogy létezek-e” érzéssel. Egy megsemmisülésből egy cél tudja tovább rugdalni a gyereket, az pedig a túlélés. Nem akar megsemmisülni végleg, mert percekre már átélte ezt az élményt, és rettenetesen ijesztő volt. Ezért hát túlélni akar. Olyan döntéseket kell hoznia, amik a túlélését a legkevésbé sem kockáztatják. Szólni a szülőknek, ha nem biztos benne, hogy mellé állnak, óriási kockázat, ezt nem vállalhatja. Ha a szülő nem áll mellé, nem védi meg, az egy újabb megsemmisülés, egy újabb világösszeomlás. Ezt nem meri bevállalni. Ha elmeséli egy barátjának, de az rosszul fogadja, és elfordul tőle, neadjisten nem őrzi meg a titkot, hanem elmondja másoknak is, óriási kockázat. Akármennyire szörnyű és nehéz, de még mindig azzal kockáztat a legkevesebbet, ha megtartja magának a titkot, még akkor is, ha ezzel egy börtönt húz maga köré, soha nem lesz olyan, mint a társai, korosztálya, soha nem fog tudni már teljesen azonosulni az ő ártatlan gyerekkorból eredő gondolataikkal, és őt sem fogja megérteni senki. Úgy menni kézenfogva más gyerekekkel, úgy játszani körjátékokban, hogy hiába tartotta meg a titkot, mégis érzi a stigmát a homlokán, rettenetes érzés. Úgy járni iskolába éveken keresztül, hogy állandóan mocskosabbnak érzi magát a többieknél, kimondhatatlanul fájdalmas. Aki nem érzett ilyet, elképzelni sem tudja.Ahogy telnek az évek, a titok teherként nyomja a gyereket, de egészen hozzászokik. A túlélésért mindent meg lehet szokni. Viszont a mocskosság érzés, a mardosó bűntudat és a magány felemésztik az egész lelkét. Mintha a polip csak nőne, és fogva tartaná. Az élet továbbra is a túlélésről szól. Egyrészt. Másrészt arról, hogy ne vegyék észre mások is a mocskosságát. Hogy tudja eltakarni. Mintha az élete arról a keserves próbálkozásról szólna, hogy a szégyenfoltja ne határozza meg őt, és a megsemmisülés elől való állandó menekülésről.Ha egy gyerek valakinek a kéjes áldozatává válik, az egész élete megváltozik, a traumája rátelepszik az életére, és igen kemény munka visszavenni tőle az irányítást. Traumát természetesen nemcsak a szexuális erőszak okozhat. Szexuális töltetű beszéd, beszólások, kukkolás, gyengédség, tapogatás is abúzusnak számít. Gyanítom, hogy a kéjéhes felnőttek közül rengetegnek fogalma sincs arról, a kis simogatásukkal, a kis játszadozásukkal mit okoznak egy gyerekben, hogy lopják el a gyerekkorát, hogy teszik tönkre évtizedeit. A bűntudat, amit nekik kéne érezniük, a gyerek részévé válik, marcangolja a lelkét. Ez gyakran állandó önváddá, önostorozássá, önbántalmazássá fajul, a szorongás olyan része és kísérője lesz az életének, mint más gyerekének az iskolatáska. A gyerekekben lévő csillapíthatatlan bűntudat olyan lelki folyamatokat indíthat el, mint a büntetéstől való állandó félelem. Mivel bűnösnek érzi magát, azt gondolja, büntetést érdemel. Ezért a félelem is a mindennapjainak részévé válhat.Csak remélni tudom, ha molesztáló emberek tisztában lennének tetteik következményeivel, kevesebb ilyen eset lenne. De ezt nem tudhatom biztosan.A gyerekek nem tudják me too feliratokkal jelezni, hogy ők is voltak már áldozatok. De még ha ki is tudnák, olyan keveset mondana. Olyan keveset fejezne ki. Írhatnám, hogy me too, de én most nem ezt szeretném. Szeretnék az abúzust elszenvedett gyerekek nevében ennél többet mondani. Ennél többre felhívni a figyelmet. Tudjuk, hogy a jelenség létezik, tudjuk, hogy sok gyereket molesztálnak, de azt talán kevesen tudják, hogy egy gyereklélekben milyen folyamatokat indít el egy molesztálás. Ha ezzel tisztában vagyunk, talán jobban figyelünk a gyerekeinkre, talán jobban érezzük annak a fontosságát, hogy beszéljünk velük ilyen sokak számára kényelmetlennek titulált témákról. Biztosítsuk őket, hogy mellettük, mögöttük vagyunk mindig, hogy nekünk bármit elmondhatnak, hozzánk fordulhatnak. Hogy bárkivel vállaljuk a konfliktust azért, hogy őket megvédjük. Hogy ne kelljen a titkával magába burkolóznia egyetlen gyereknek sem, mert hosszú éveit teszi tönkre. Szülőknek, nagyszülőknek, pedagógusoknak, pszichológusoknak, és egyáltalán minden felnőttnek óriási a felelőssége abban, hogy ezek az esetek ne történhessenek meg. Mert rengeteg eset mögött ott van legalább egy felnőtt, aki a segítségnyújtás helyett inkább félrenéz.

Könnyű,ha odafigyelsz,ha nem csak a felszínt látod,hanem a mélyben húzodó parányi részleteket,amikhez talán csak akkor jutsz hozzá,ha csákánnyal indulsz neki a lelkem kibogozásának.

Talán mégsem olyan könnyű. Sőt…inkább kiszámíthatatlan és néha összeszorítod a fogad,magadban tartva,hogy egyáltalán nem vagyok egy könnyű eset. De hidd el,ha energiát fektetsz bele és elkezded kibogozni Ariadné fonalát,én elindulok a másik oldalról és segítek. Mert a híd közepén kell találkoznunk,ahol az erőfeszítéseink összeérnek,mert nem kell beledögleni egyikünknek,csak azért,hogy ez müködjön.

Nehéz eset vagyok mert túl sokat pörög az agyam olyan dolgokon,amiket nem tudok befolyásolni,napokig nyomja a szívem,ha egy olyan videót látok,ami felzaklat,és néha túlgondolom az életem. Sőt….szinte mindig. Nehéz eset vagyok mert oda kell rám figyelni. Tényleg! Mert nem akarok egy félkapcsolatot, nem akarok egy felfújt semmit..ami kipukkad ha meglegyinti a társadalom szele. A társadalom elképzelése arról, hogy hogyan kéne szeretni és miképp kellene ezt átadni.

Könnyű velem, mert nem kell megkérdőjelezned,hogy meghallgatlak,mert ismerni akarom azokat a gondolatokat is,amiket félve osztasz meg,azokat a gondolatokat,amiket félsz átadni. Könnyű velem,mert nem telepszem rád,csak várom,hogy igazán magad akard adni és méltónak találj arra,hogy ne csak a karod tárd ki felém,hanem a lelked is a kezembe nyomd.

Könnyű velem,mert tudom,hogy kell az énidő. Mert nem foglak nyúzni,hogy legyél velem a nap 24 órájában,mert nem fogom számonkérni ha a barátaiddal akarsz lenni,sem azt ha feküdnél az ágyban egész nap a falat bámulva.

De viszont nehéz velem,mert ugyan ezt elvárom. Mert szükségem van arra,hogy magam lehessek,szükségem van arra, hogy azokkal az emberekkel legyek,akik a második családommá nőtték ki magukat és akarom,hogy megértsd,hogy kell néha,hogy egyedül legyek. Hogy ettől nem szeretlek kevésbé.

Könnyű velem,mert hűséges vagyok. Mert ha te kellesz,akkor nem kell más,akkor tök mindegy,hogy ki jön felém magabiztos mosollyal az arcán a klubban,akkor mindegy hogy ki milyen igéretet súg a fülembe,mert csak te vagy nekem. Mert ha te kellesz,nem kell más.

Nehéz velm,mert igazából nincs szükségem rád.. Engedd,hogy megmagyarázzam! Nincs szükségem rád,mert tudom,hogy eddig is mindent megtudtam oldani a magam módján. Mert nem volt más választásom. Ugyanakkor,kellesz mellém,mert bár szükségem nincs rád,akarlak! Akarom,hogy velem legyél,akarom,hogy megnyugvással hajtsam álomra a fejem a mellkhasodon,akarom,hogy ne ragaszkodjak tulzottan ahhoz,hogy egyedül oldjak meg mindent. Akarom,hogy kölcsönösen számíthassunk egymásra.

Könnyű velem,mert mindig csak egy telefonhívásra vagyok. Mert ha megszeretlek,nem kell azon gondolkoznod,hogy alkalmas e,hogy felhívj,hiszen mindig ott motoszkálsz a fejemben,akkor is ha sok a dolgom.

De iszonyú nehéz,ha csak a felszínt tapintod. Ha csak menekülnél egy test ölelésébe,ha a negatívumot keresed mindenben és ha eltolsz ahelyett,hogy beszélnénk. Nehéz velem,ha csak az érdekel,hogy szép pár legyünk. Nem akarok csak egy szép pár egyikfele lenni. Nem akarok,csak azért lenni valakivel,mert papíron összeillenénk. Mert több dolgot tudsz kipipálni a listádon,ami miatt megengedheted magadnak,hogy szeress,mint ami miatt le kellene lépned. Nehéz velem,ha csak a logikádra hagyatkozol.

Nehéz velem,mert nem tudom szenvedély nélül élni az életem,mert túlérzékeny vagyok,és folyton úgy kezdek bele egy sztoriba,hogy közbeékelek mégegyet,és húsz mondattal késöbb kanyarodok vissza.

Nehéz velem,mert nem tudok csak azért valakivel lenni,hogy legyen valakim. Nehéz velem,mert nem tudok hazudni.

Könnyű velem,mert nem tudok hazudni.

Nehéz,ha nincs időd és energiád arra,hogy ne csak egy test legyek neked,egy olyasvalaki,akit néha leemelsz a polcról,ha szórakozásra vágysz.

De könnyű velem,ha meg akarsz érteni. Ha legalább megpróbálod. Könnyű,mert mindig ott leszek a másik oldalon,és elkaplak ha elesnél.

Akinek igazán számítasz, az örökké ott áll melletted, és ebben semmi nem akadályozhatja meg. Még akkor is ott van, ha az eget elborítják a felhők. Talán csak nem látod, de a szíved mélyén akkor is tudod: ott ragyog. Látom, ahogy éjfélt üt az óra megint. Már három napja nem tudok elaludni. Nem, nem a hőségtől. Azt már nem is érzem, a holtponton rég átestem. A gondolataim és az érzéseim miatt virrasztok. Nem jön álom a szememre. Ott zakatol a hangos szívem, mintha ki akarna költözni a testemből. A gondolataim az ízületemet zsibbasztják.Három napja várlak. Várom, hogy lássalak, eltűntél a borongós felhők között. Pont, amikor a legnagyobb szükségem lenne rád.Megtanultam az életben, hogy néhány fontos ember épp akkor fordít hatát, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá. De tőled váratlanul ér. Nem számítottam rá. Soha nem értettem, hogyan tudsz pont időben ott ragyogni, mintha egy gyerekkori kívánság lennél. Mellettem voltál a nehéz időkben. Mindig beteljesült a kívánság, amikor szükségem volt rád,mindig csak annyit kellet csinálnom, hogy felnézek rád.

Most mindhiába. Nem látlak sehol. Megijeszt. Sírni nem tudok, a könnycsatornáim már első nap után kiszáradtak. Hiába járkálok fel-alá a lakásban, hiába várom, hogy kitisztuljon az ég, mintha egy örökkévalóságig tartana a rossz idő. A melankólia átvette az uralmat fölöttem, én pedig csak várom azt a pici fénysugarat, amibe beleköltöztél két hónapja.Aki két hónapja a bástyám, erőm, energiám, nyugalmam és szeretetem. Akinek két hónapja az a feladata, hogy csillogjon éjszakánként a Nagygöncöl mellett, valahányszor az életem válságba kerül…

Nem volt más választásom, szembe kellett néznem a helyzettel,hogy már ott vagy fent.Amikor már nem bírtam a kínt amit a hiányod okoz.. feladtam és felnéztem az égre. Ott ragyogtál velem szemben. Azonnal tudtam és éreztem, hogy te vagy az, aki közvetlenül a Nagygöncöl mellett vigyáz rám.Megnyugodtam a ragyogásodtól.

Most mindhiába várom, hogy kitisztuljon az ég. Nem ragyogsz, csinálhatok bármit. Kérdezhetek bármit. Miért nem vagy itt? Miért nem segítesz a jelenléteddel? Tudod egyáltalán, hogy most mekkora szükségem lenne rád? Nem szeretsz? Nem voltam elég jó? Hibát követtem el? Rosszul döntöttem valamiben? Kérdéseim görcsösen nyomják zűrzavaros gondolataim. 

Tudod, mit? Pihenj, és gyűjts erőt a ragyogásodhoz… és kérlek, holnap éjszakára gyere elő.

Nem szeretnék felmenni és megkeresni… habár sokkal könnyebb lenne az életem, ha melletted ragyoghatnék, és nem rád várnék ezzel a nagy zűrzavarral, ami bennem van.

Mielőtt lefekszem, elhúzom a függönyt, és várni fogom a fényed. 

Nem tudok elaludni. Éjszaka egy óra negyvenkilenc perc, várlak. Görcsösen várlak. Az ablakból bambulok kifelé. 
Sóhajtok egy nagyot, mintha a csalódottság kiköltözne belőlem a sóhajomtól. Próbálom nyugtatni magam. Majd holnap ott leszel.

Visszafekszem, és bambulok az égre nézve. A gondolataim egyre hangosabbak. Telik az idő, már az sem érdekel, hány óra, amikor egyszer csak oldalra pillantok. Ragyogást észlelek. Felpattanok az ágyból, és összpontosítok. Érzem, ahogy a zaklatott lelkivilágom lenyugszik, és ahogy a zsibbadás kiköltözik az ízületeimből. El sem hiszem, hisz itt vagy!

Ott ragyogsz sötétségben, még az utcai világítás sem homályosítja el a fényedet. Tisztán látlak. Kiscsillagom, hisz itt vagy. Itt voltál mindvégig. Végre szemben veled beszélhetek, te pedig végig hallgatsz, ahogy szoktál.

Távol egymástól, de mégis közel…
Kiscsillagom csak egy van.
Hisz édesanyám is csak egy volt!

Van, hogy egy rosszul működő kapcsolat lezárása a lehető legjobb és legegészségesebb döntés, amit magunkért meghozhatunk. Viszont bármennyire is mérgező és frusztráló volt a kapcsolat, attól még fájhat az, hogy véget ért. A várt megkönnyebbülés helyett és mellett a veszteség élménye eláraszthat – és még inkább összezavarhat.Túlzás nélkül mondhatom, hogy egy mérgező kapcsolatból kijönni olyan, mintha újra szabadon lélegezhetnél. Nem hiába ragadt rájuk a „mérgező” kifejezés: ha nem is gyorsan és látványosan, de mindenképpen pusztítanak kívül-belül

„Fájhat az, ami volt, és az is, ami soha nem volt” – Miért olyan nehéz lezárni egy mérgező kapcsolatot

Van, hogy egy rosszul működő kapcsolat lezárása a lehető legjobb és legegészségesebb döntés, amit magunkért meghozhatunk. Viszont bármennyire is mérgező és frusztráló volt a kapcsolat, attól még fájhat az, hogy véget ért. A várt megkönnyebbülés helyett és mellett a veszteség élménye eláraszthat – és még inkább összezavarhat.

Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy egy mérgező kapcsolatból kijönni olyan, mintha újra szabadon lélegezhetnél. Nem hiába ragadt rájuk a „mérgező” kifejezés: ha nem is gyorsan és látványosan, de mindenképpen pusztítanak kívül-belül.

Legyen az egy családi, baráti vagy párkapcsolat, hiányoznak belőlük az olyan alapvető értékek, mint a kölcsönösség, a tisztelet, az őszinteség és a bizalom, amelyek egy harmonikus és egészséges kapcsolat működéséhez szükségesek. Helyette alá-fölérendeltség, soha véget nem érő játszmák, a másik fél határainak leigázása, illetve érzelmi vagy fizikai bántalmazás történik a két fél között. Mindezek megtapasztalása, a kiszámíthatatlanság, a félelem és a tehetetlenség rombolják fizikai és mentális egészségünket, kapcsolatainkat, jövőképüket, és leginkább az önmagunkról alkotott képet. Eljuthatunk odáig, hogy már magunkban is elbizonytalanodunk: saját gondolatainkban és érzéseinkben sem tudunk bízni, megkérdőjelezhetjük azt, hogy kik is vagyunk, elkezdjük igaznak látni azt a torz képet, amit a partner visszatükröz felénk.

Ahhoz, hogy ki akarjunk és tudjunk lépni egy ilyen dinamikájú kapcsolatból, hosszabb és küzdelmes folyamat vezethet. Mindenkinél eltérő, mi jelenti azt a bizonyos utolsó cseppet, és annak hányszor kell bekövetkeznie – az önmagunkkal való alkudozás és a remény miatt ugyanis akár többször lebeszélhetjük magunkat a kapcsolat végét jelentő döntésről. Ebben az írásomban nem a döntéshez vezető kanyargós utat, és nem is a szerzett sérülésekből való gyógyulás folyamatát szeretném bemutatni, hanem azt, hogy mi is történik bennünk közvetlenül a szakítás után.

Végre vége…?!

Központi tévhitünk az, hogy ha mi vetünk véget egy kapcsolatnak, akkor könnyebb lesz a feldolgozás és az elengedés – hiszen ezt mi akartuk, a mi döntésünk, és a józan eszünkkel tudjuk is, hogy hosszútávon ezzel járunk a lehető legjobban. Lehet, hogy már jó ideje készültünk erre a lépésre, és már megmunkáltuk magunkban ezt a veszteséget – amikor azonban bekövetkezik a valóságban, mégis máshogy élhetjük meg, mint amire számítottunk.

Ha magunk mögött hagyunk egy ilyen kapcsolatot, azt várhatjuk, hogy azt érezzük: végre. Kirepültünk a kalitkából, felszabadultunk az átok alól, tiszta lapot kaptunk. Egy mérgező kapcsolat lezárása azonban jóval összetettebb annál, mint hogy kristálytisztán a megkönnyebbülést és a felszabadultságot éljük meg. Hiszen bennünk vannak azok a nyugtalanító kérdőjelek, a meg nem kapott válaszok, a lezáratlan történetek és lüktető sérelmeink, amelyeket hordozunk még magunkban.

Ezenkívül bármennyire is fájó és megalázó volt benne lenni a kapcsolatban, mégis csak életünk tagadhatatlanul fontos részét képezte, amihez ezer szállal kötődtünk.

Egy szakítás – rengeteg veszteség

Amikor véget ér egy kapcsolatunk, nem csak magát a személyt, hanem vele együtt rengeteg mindent veszítünk el: mindazt, ami hozzá és a kapcsolathoz kötődött. Legyenek azok a rutinok, a programok, a közös baráti kör, a célok és a jövőkép. Énképünket és önértékelésünket is erőteljesen meghatározta: azt, hogy milyennek éreztük magunkat mellette és általa. Lehet, hogy gyakran éreztük magunkat feleslegesnek, értéktelennek vagy megalázottnak, de ugyanúgy megélhettük azt is, hogy érdekesek, kívánatosak és fontosak vagyunk – pláne, ha egy érzelmi hullámvölgyben éltünk. Úgy egyáltalán: a kapcsolat vége azt az élményünket is megrengeti, hogy szorosan tartozunk valakihez, valahová.

Egy kapcsolat sosem teljesen fekete vagy fehér – még ha túlnyomórészt negatívumokkal járt, attól még lehettek szép pillanatok és közös élmények, amelyek adtak számunkra valamit, és ami miatt jó ideig nem adtuk fel a reményt, hogy megmenthető a kapcsolat. Hiába merített ki minden létező szinten az állandó küzdelem, a szakítás után mégis önkéntelenül felmerülhet bennünk az a kérdés, hogy mit tehettünk volna még meg azért, hogy működjön. Vagy éppen azzal is vádolhatjuk magunkat, amiért nem tudtunk előbb kilépni. A rengeteg konfliktus és a kiszámíthatatlanság fárasztó és felőrlő, mégis ezek töltötték ki a napokat – és ha ez megszűnik, a túl nagy csend hirtelen nyomasztó és furcsa lehet.

Így még ha mi is döntöttünk úgy, hogy lezárjuk a kapcsolatot, ugyanúgy tapasztalhatjuk a bőrünkön a veszteséggel járó gyászt és érzelmi kavalkádot. Sajnálhatjuk az elvesztegetett időt, az út szélén hagyott lehetőségeket, a kudarcokat és a reményt. Bánjuk azt, ami volt, és azt is, ami soha nem volt. Azt, ami már nincs, és azt, ami már nem is lehet.

Tartani az ambivalenciát

Egy mérgező kapcsolat lezárása után rettentően intenzív és egymásnak ellentmondó gondolatok és érzelmek jelenhetnek meg bennünk. Érezhetjük a haragot a másik és magunk felé, örülhetünk, hogy vége lett, alkudozhatunk magunkkal: mi lett volna, ha…? Ezekkel a reakciókkal lényegében gyászolunk, próbáljuk valahogy finomítani, magyarázatot és értelmet találni a veszteségünknek. A gyászfolyamat egy fontos szakasza, a veszteség őszinte megélése előtt mégis zavartan állhatunk: a bennünk jelentkező szomorúságot, hiányt és ürességet nem biztos, hogy értjük. Hiszen fejben nagyon is jól tudjuk, hogy ez a legegészségesebb döntés, éppen ezért nem kéne szomorúnak lennünk – az érzelmeink mégsem ezt követik és tükrözik.

Az ész és a szív párbaján kívül talán a legnehezebb ebben a helyzetben az ambivalenciát tartani – vagyis látszólag egymásnak teljesen ellentmondó érzéseinket. Szakadék lehet aközött is, hogy mi az, amit ebben a helyzetben szerintünk éreznünk kéne, és mi az, amit tapasztalunk a valóságban. A teljes felépüléshez és a valódi lezáráshoz viszont szükséges az, hogy minden létező érzésünket elismerjük, és el is tudjuk őket együtt fogadni: vagyis, hogy engedjük magunknak úgy igazán meggyászolni ezt a kapcsolatot.

Lehet, hogy azt gondoljuk, nem érdemli meg ez az ember, hogy szomorkodjunk miatta, vagy hogy már így is annyi időt pazaroltunk rá, hogy többet már tényleg nem szeretnénk. Ha viszont letagadjuk magunk előtt is bizonyos érzéseinket, azzal csak megakasztjuk magunkat a gyász, ezáltal pedig a feldolgozás folyamatában. Ezért fontos, hogy lássuk ezek jogosultságát, és ne minősítsük vagy korholjuk magunkat érte – ne támasszunk érzéseinkkel szemben elvárásokat, hiszen azok érvénytelenítése csak további elfojtásokat fog eredményezni.

„Örülj neki, hogy végre megszabadultál tőle!”

Az ehhez hasonló, környezetünktől érkező megjegyzések nem éppen segítik érzelmeink elismerését és megélését. „Hogy hiányozhat neked az a barom? Nem érdemelt meg téged!”, „Ne bánkódj, nála már csak jobb jöhet!”. Ezeket persze puszta jó szándékból és támogató jelleggel mondják; kifejezhetik még büszkeségüket és elismerésüket, amiért megtettük ezt a lépést önmagunk érdekében. A biztató szavak eleinte nagyon is jól esnek, viszont ha tartósan és egyoldalúan csak ezeket kapjuk, akkor azt az elképzelésünket erősíthetik, hogy nekünk igazából jól kéne lennünk. Ha pedig ez nem megy, akkor szégyellhetjük és elhallgathatjuk valódi érzéseinket. Ez még bizonytalanabbá tehet minket, és elszigeteltséghez vezethet – pedig bármilyen gyászfolyamat során óriási segítség az, ha megoszthatjuk a bennünk zajló történéseket.

Egy mérgező kapcsolat lezárása az illegális gyász kategóriájába eshet: ez ugyanis egy olyan veszteség, amit a környezet nem feltétlenül ismer el veszteségként, és valódi érzéseink megosztása során minősítő, bagatellizáló, „csakazértis pozitív” reakciókat kaphatunk – ezáltal pedig azt éljük meg, hogy érzelmeink nem jogosak, valami baj van azzal, ahogy megéljük a helyzetet.

Sokat segíthet a feldolgozásban, ha van legalább egy olyan személy a környezetünkben, aki valóban meghallgat – értőn, odafigyelőn, és ítéletektől mentesen. Aki nem elvárásokkal közeledik felénk, hanem érti és érzi azt, amit mondunk.

Hogyan bánjunk magunkkal és másokkal egy mérgező kapcsolat lezárása után?

Ha egy mérgező kapcsolat lezárása után vagy, két nagy ajándékot adhatsz magadnak: az időt és a türelmet. Nincs egy olyan meghatározott időtartam, ami alatt igenis fel kell dolgoznod a kapcsolatot, és az sincs megírva sehol, hogyan kell ennek történnie. Minden veszteség feldolgozása teljesen egyéni utat követ, eltérő szakaszokkal és tempóval.

Emlékeztetheted magad arra, hogy egyszerre érezhetsz haragot a másik felé, lehetsz hálás a szép emlékekért, és szomorú is lehetsz, amiért ez a jövőben már nem lesz. Minél jobban tudunk önmagunkhoz együttérzéssel fordulni, annál inkább képesek leszünk a másikat is nyitottan és szívből hallgatni.