Van a semmi meg a valami között egy légüres tér, amikor már nincs jelen a másik – az, akivel már nem emeljük egymást –, de még nem jött el A valaki. Ott ülök a konyhában 2017 elején, kattog az óra, kezemben a toll, és próbálom összeszedni, mit baszhattam el a kapcsolataimban. Miért voltam második, harmadik, miért éreztem azt, hogy nem értékelnek, nem szeretnek, nem vagyok fontos a másiknak. Ott van a férfi, aki korábban olyan ismerős volt, aztán egyszer csak, amikor fellebbent a fátyol, és megcsap a valóság szele, rájövök, nincs is mellette semmi keresnivalóm. Elmegyek, vagy ő megy el, ki tudja, nem is számít, mert a fájdalom így is, úgy is mardossa a szívem, hiába tudom, ennek így semmi értelme. Ott ülök, már csak halkan kattog az óra, adok elég időt magamnak, hogy összeszedjem, kit is van értelme önmagamhoz közelebb engednem. Na nem azt csinálni, hogy amikor meglátom a potenciált, villogó szemekkel azt üzenni: szeretni akarok és engem is szeress végre! Hanem egy kicsit távolságot tartva, megfigyelni, ki is áll velem szemben. A csaliba könnyen belecsúsztam, mert hát belecsúszik az, aki gyerekként nem érezte, hogy szeretve van. A hiány pillanatok alatt felüti a fejét, olyan, mint egy feneketlen kút, amibe hiába öntöm bele a vizet, sosem lesz tele. A baj csak ott van, hogy várhatom én, hogy öntsék a kutamba a vizet, az nem elég. Nélkülem semmit sem ér. Szóval ott vagyok a múlt és a jövő határánál, amikor már tudom, mire nincs, és mire van szükségem, de A valaki még nincs sehol. Illetve van: a gondolataimban. Elképzeltem, milyen is lehet vele az élet. Mellette. Mert hát valamibe kapaszkodni kell. Ha még nincs itt, de már kész vagyok rá, már tudom, hogy nem akárkit akarok, hanem azt az Egyet, akkor bíznom kell abban, hogy egyszer csak ideér hozzám. Nem téveszti el a várost, az utcát, a házszámot, hanem pontosan tudni fogja, hova csengessen be. Ahol azt érzi, megérkezett. Én pedig kipucolt házzal, forró almás pitével, nyitott ajtókkal várom őt. A férfit, aki elég bátor ahhoz, hogy a szívére hallgatva becsengessen oda, ahol úgy érzi, várják őt.

Kicsit szégyellem leírni, de sokkal könnyebb úgy szeretni, hogy már nincs. Nem kell vele küzdenem, mert hát évekig küzdöttem. Hogy lásson, elfogadjon, értékeljen. Emlékszem, amikor a nyugágyon feküdtem, és valami történt. Talán az, hogy sikerült úgy belőnie az alkoholmennyiséget, hogy végre nem a falak mögé rejtőzött, hanem engedte, hogy az érzései jelen legyenek. Leguggolt, a szemembe nézett, és azt mondta: Szeretlek kislányom! Hány évet kellett erre várnom, te jó ég. Nem szabadott volna így történnie. Egy kislánynak – persze kisfiúnak is – hallania kellene minden áldott nap az apukájától és az anyukájától is azt, hogy szeretik. No nem csak hallania, hanem éreznie is. Ölelni őt, elfogadni, meghallgatni, óvni, kiállni érte. De hát nem így történt. Persze, jönnek a klisék a fejemben, hogy nem tudtak mást adni, csak azt, amire képesek voltak. Mintha ez gyógyír lenne a sebemre. Hát nem. Racionálisan segíthet a megértésben, viszont ez még mindig csak a felszín. A felszínt pedig már jól ismerem. A gyógyulás útja ott van, ahol oda tudok menni ehhez a kislányhoz, fel tudom venni, és el tudom neki mondani, hogy mennyire sajnálom. Mennyire sajnálom, hogy egyedül voltál, és nem figyeltek rád. Nem hallottak, nem éreztek, nem tudták azt mondani: Szeretlek! Hogy Te egy csodálatos kislány vagy, mindig is ilyen kislányt szerettünk volna! Fontos vagy nekem, vigyázni fogok rád, bízhatsz bennem! Mert az egy dolog, hogy azt tették, amit tenni tudtak, de attól még ott van a hiány, a fájdalom, a tátongó seb, amit nekem kell meggyógyítanom önmagamban. Nekem kell annak a kislánynak a szemébe néznem, az ölembe venni, letörölni a könnyeit. Meghallgatni, vele lenni akkor is, amikor dühös, amikor úgy érzi, egyedül van, és fázik. Már csak én tudom elmondani neki azt, hogy szerethető, és igenis van helye a világban. Ha kell, egy nap százszor vagy ezerszer, hogy végre elhiggye, újraírja azt, amit ott, akkor, copfos kislányként megtapasztalt, és elhitt magáról. Nekem kell betöltenem a hiányt, mint egy jó szülő, betakargatnom, felmelegítenem, csak már a lelkét, nem pedig a testét. És ez nincs elintézve azzal, ha azt mondom: ezt tudták tenni, erre voltak képesek. Bár mondom ezt úgy, hogy nárcisztikus szülők mellett nőttem fel. Itt hiába próbáltam a múltról beszélni, ha a falnak beszéltem volna, annak több értelme lett volna. A lelki sérülések, a hiány, a torzítások csak úgy tudnak átíródni, ha ehhez a kislányhoz minden nap odamegyek, és megkérdezem tőle: Mire van szükséged? Meghallgatom. Figyelek rá. Gondját viselem. Mert ő ott van. Nem hagytam el útközben. Már az én feladatom, hogy felneveljem.

Egy idő után a semmitmondó beszélgetések unalmassá válnak. Üressé. Rideggé. Kihal belőle az érzelem, már ha volt ott egyáltalán valamikor. Unalmassá válnak a családi ebédek, ahol el van játszva a szeretet, miközben előtte meg utána kést döfködnek egymás hátába. Nem lehet olyan emberhez kapcsolódni, aki képtelen arra, hogy kapcsolódjon önmagához. Aki leválasztotta magát az érzéseiről azt gondolván, hogy akkor nem fog fájni, és így olyan, mintha nem is volna. Mert ha nincs, akkor nem kell vele foglalkozni. Ez az ember olyan rideg, mint a téli éjszaka. Nincs benne élet. Hiába veszed fel vele a szemkontaktust, valahol máshol van. Ha bármikor is sikerül lebontani önmagunkban az évek alatt felépített falból legalább egy sor téglát, onnantól kezdve amire ott, akkor rálátunk, belénk vésődik. És ha ez az, hogy egy pillanatra felsejlik, milyen az, amikor minden egyes sejtedbe szétárad a tiszta szeretet. Milyen az, amikor nem vagy korlátok közé szorítva. Milyen az, amikor nem büntetnek meg azért, mert kifejezed az érzéseidet, gondolataidat, onnantól kezdve elindul valami, ami visz minden szennyt. Kitisztít. Leválasztja rólad azokat a kapcsolatokat, ahol minden volt, csak kapcsolódás nem. Nem volt érintés, intimitás, őszinteség, jelenlét, figyelem, tisztelet, elfogadás, szeretet. És ez piszkosul fájdalmas tud lenni. Mert van, amikor nem marad senki. Vagy nem sokan maradnak. Ott ülsz a semmiben. Hogy már nem jó azzal, akivel korábban jó volt. Nincs meg a közös hang. Nincs meg a közös hang a családoddal. Nem értenek. Az is lehet, hogy kitaszítanak. Beállítanak bűnbaknak. Hogy a te hibád, neked nem elég az, ami ott van. A hazugság, a mocsok, a szőnyeg alá söprés. Eddig ez jól bevált, akár több generáción keresztül, na, nehogy már itt valaki azt mondja, hogy ennek semmi értelme így, és változtassunk. Változtat a fene. Biztos nem nézek szembe önmagammal. Az kockázat. Felelősség. Ahhoz bátorság kell. Alázat. Így inkább úgy tesznek, mintha te lennél a hibás. Veled lenne a baj. De nincs baj veled! Olyat teszel azzal, hogy nem a csorda után mész, amire a felmenőid nem voltak képesek. Megugrod ezt. Megugrod önmagad. Aminek nem maradhat el a jutalma, még ha most úgy érzed, egyedül is vagy. Nem vagy egyedül, együtt haladunk ezen az úton. Hiszem, hogy mi, különcök, egyszer csak egymásra találunk.

Átlagos napnak indult. Bementem reggel hatra dolgozni, tettem-vettem a dolgomat. Majd amikor két óra lett, csörgött a telefonom, hogy mi a helyzet velem. Néhány szóváltás után, ezt kérdezte tőlem:- Látod azt a fekete autót? Abba kell beszállnod.Nem hittem a fülemnek. Izgatottan sétáltam le a lépcsőn, majd amikor kiértem az utcára, odamentem a taxishoz, és megilletődve kérdeztem tőle: Biztosan engem vársz?! Mondta, hogy igen, és kinyitotta a hátsó ajtót. Amikor megláttam, hogy egy rózsa, és egy boríték foglal helyet az ülésen, az jutott eszembe: Megint én vagyok a legszerencsébb. Megint túljárt az eszemen. Egész úton csendben voltam. A taxis néha próbált szóra bírni, de azt sem tudtam, mit is mondhatnék. Úgy éreztem magam, mint a filmekben. Elmosolyodtam, és eszembe jutott, hogy vajon ezt a meglepetését én hogyan fogom űberelni. Amikor közeledtünk a helyszínhez, már sejtettem, hogy az egyik kedvenc éttermünkben fog várni. Becsuktam a kocsi ajtót, izgatottan beléptem az étterem ajtaján, és ott várt gyertyafényben, borral a kezében az én drága szerelmem. Azt hiszem, ezek a pillanatok azok, amelyek nem pótolhatóak semmivel sem.

A beszéd segít. Az, hogy kimondom, mi történt velem. Az segít, hogy elmesélem másoknak. Azoknak, akik a bizalmasaim. Főleg akkor, amikor még ingoványos a talaj bennem. Amikor könnyen a mélybe zuhanok, és amikor nehezen bírom a kritikát. Olyankor csak a szűk körnek mesélek. Aztán van, hogy messzebbre is elmerészkedem. Mondjuk ide. Ahol sokan olvastok. Mert az segít, hogy írok róla. Írok úgy, hogy tudom, ahhoz is eljut(hat), akiről írok. Sőt, már fel is lettem szólítva, hogy ne írjak erről. Tudom is miért. A nárcisztikus nem tud mit kezdeni az igazsággal. Az számára a hazugság. A pokol. Mindent megtesz annak érdekében, hogy fenntartsa a látszatot. Táplálja azt a világot, ami nem is létezik. Táplálja az egóját, hogy ő milyen fasza, mindent jól csinál. Aztán jön egy olyan, mint én. Aki lázad, nem fogadja el a hazugságot, nem engedi, hogy irányítsák. Aki nem áll be a sorba, vállalja a kockázatot, szembemegy a félelmeivel. Mondjuk azzal, hogy egyedül marad. Igen, ettől borzasztóan féltem és félek. Egy részem még mindig abban van, hogy mi lesz velem a családom nélkül. Ha szükségem lesz valamiért segítségre, mi lesz, ha rájuk leszek szorulva. Ha csak ők lesznek nekem. És én pedig elfordultam tőlük. Nem könnyű meghozni a számunkra jó döntést. Ami még tud működni. Amiben még én én maradok. De dönteni, lépni kell. Másképp nem megy. Ha maradsz, nem marad belőled semmi. Ordítani fog a lelked, és fel fog emészteni az elnyomás. Az, hogy te semmi nem vagy, csak egy tárgy, vagy egy szolga, aki azért van, hogy a szükségleteit betöltsd, és általad élhesse meg azt, hogy ő az atyaúristen. Aztán te meg nem érted, miért nem haladsz a saját életeddel. Hát azért, mert minden róla szól. Mindennek róla kell szólnia. Ha pedig neadjisten ellenkezel, na ott eltörik a mécses. Olyan nincs, hogy nem. Az elfogadhatatlan a számára. Büntetni fog. Embertelenül.

saját tapasztalat sajnos.

Bánt. Nem értem, mi történik. Nem értem, miért van bennem a késztetés, hogy védekeznem kell. Védekeznem ott, ahol állítólag szeretnek. Bántom magamat. Bántom akkor, amikor megpróbálom hallatni a hangomat, az igényeimet, az érzéseimet, miközben a másik a kukába dobja azokat. Itt nincs helye, nem viselkedhetsz így velem. Mondja. Én meg elszégyellem magam. Talán túl sokat kérek. Igaza lehet. Nem érezhetem azt, amit érzek. Ott vagyok, az érzéseimet elnyomva, hiába ordít a lelkem, biztos bennem van a hiba. Mély levegőt veszek. Ezt is kibírom, idővel biztosan könnyebb lesz. Más is kibírta. Több nőt láttam már, aki lehajtott fejjel, némán hallgatta, ahogy azt mondják neki: Nem vagy jó semmire, veled csak a baj van! Az van, amit én mondok, azt csinálod, amit én akarok! Ha nekik sikerült, nekem is menni fog. Elhinni, hogy egy rakás szar vagyok. De mégis, valami nem hagy nyugodni. Nem lehet ennyi az élet: lehajtott fejjel, némán hallgatni. Nem lehet igaz, hogy ott kell éljek, ahol nem is kíváncsiak arra, ki vagyok. Nem lehet igaz, hogy el kell tűrnöm mindent, mert én nő, vagy gyerek vagyok. Ki mondja azt, hogy nekem bírnom kell a bántást? Hogy el kell viselnem, az elnyomást, a megaláztatást? Ki mondja azt, hogy joga van a másiknak ahhoz, hogy megfosszon attól, hogy a szárnyaimat kitárjam, és végre ne a másikat reptessem vele, hanem én repüljek olyan magasra, amilyen magasra csak tudok? A kisfiamnak is megy, és csak hároméves. Kitárja a kezeit, és azt mondja: Anya, nézd, itt vannak a szárnyaim, repülök! Ha neki vannak szárnyai, nekem miért ne lennének? Ha ő repülni tud vele, én is tudok. Nem mondhatja senki, hogy nem megy. Nem mondhatja senki, hogy nekem el kell tűrnöm a bántást. Nem igaz! Senkinek sem kell eltűrnie. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy másképp döntsön. Ne kövesse azt, amit előtte mások igaznak hittek. Mert senki nem mondhatja azt, hogy nekem tűrnöm kell. Ha mondja is, nem kell elfogadnom. Dönthetek másképp! Az erő, a lehetőség ott van bennem!

saját tapasztalat

Fáj az, ha úgy érezzük, gyerekként nem szerettek. Hogy amit szeretetnek hittünk, mostanra kiderül, elvárásokba csomagolt hamis szeretet volt. Jogos bennünk a düh, az elkeseredettség, a kiábrándultság, a harag. Bennem undor is volt, és van, amikor még bizony most is van. Amikor egy megalázó, lelkemet lecsupaszító helyzetre gondolok, amiben gyerekként benne voltam. Ez mind nehéz. Végigmenni ezeken az emlékeken, megeleveníteni. Benne lenni. Ott lenni a dühös gyermekkel és a sebzettel. Meghallani őket. Leguggolni hozzájuk, figyelni rájuk, a szemükbe nézni, és engedni, hogy beszéljenek. Elmondják neked, miért fáj az úgy, mi történik valójában bennük. Érezni őket. Megengedni a dühös gyermeknek benned, hogy itt, most dühös lehet. Jogos a dühe. Hisz nem hallották meg, nem figyeltek rá úgy, ahogy kellett volna. Az pedig dühössé tesz. Elmondani neki, hogy már nincs egyedül, itt vagy vele. Itt vagyok veled, figyelek rád, sajnálom, hogy ezt tették veled. Nem lett volna szabad bántani téged, de már itt vagyok, fontos vagy nekem, megvédelek! Majd odamenni a sebzett gyermekhez, megölelni őt, felemelni, az öledbe ültetni. Elmondani neki: Szeretlek téged! Ne haragudj, hogy elfordultam tőled, hogy nem vettelek észre. Most már nem fogok soha elmenni, itt leszek veled, nyugodj meg, minden rendben lesz. Nem a te feladatod, a felnőttek igényeit kielégítened. Nem lett volna szabad annyi felelősséget gyerekként rád raknia a szüleidnek. Nem a te hibád, amiért nem figyeltek rád, és nem foglalkoztak veled úgy, ahogy szeretted volna. Csodálatos kislány/kisfiú vagy! Megérdemelsz minden jóságot az életben! Majd én boldoggá teszlek téged. Az én feladatom, hogy gondoskodjak rólad. Figyeljem, mikor van szükséged rám, mikor vágysz közelségre. Én vagyok a felnőtt részed, velem biztonságban vagy, bátran lehetsz önmagad! <3

Mitől lesz boldog a Nő egy Férfi mellett?Akkor, ha szeretik. Egyszerűen hangzik, de valójában nagyon sokat takar. Mert JÓL kell szeretni.Igazság szerint minden nőben az a közös, hogy tudja magáról mennyit ér. Azt is, hogy csinos és okos, vagy sikeres. Azt is, hogy képes finom ebédet főzni, és tisztára pucolni a lakást. Tudja, hogy mikor van csinosan felöltözve, vagy mikor áll rajta tökéletesen egy ruha. Tudja, mert az ebédben benne van a szíve-lelke. Tudja, mert két órát töltött készülődéssel, hogy lenyűgözzön, de még annál is többet a megfelelő ruha, kiegészítő, smink megvásárlásával. Jár kozmetikushoz, fodrászhoz rendszeresen. Képes kiválasztani a hatékony tisztítószereket, megveszi a lakásba az illatosítót, de előtte végigszagolja az összeset, ami a férfinek is biztosan jó lesz. Tudja, mert mindent elintéz, háztartást vezet, egyengeti az életet több szinten is, arról nem is beszélve, hogy amit kitűzött maga elé célként, azután addig megy, amíg bele nem kopik a cipője sarka.Tud ő magáról mindent, csak jó neki hallani a férfitől. Ennyi csupán. Hogy JÓ NEKI.Nem kell a fizikához, a matematikához, vagy az asztrológiához fordulni ennek miértjéért, mert ez egy tény. Minden egyes nő, legyen az fekete vagy barna, esetleg szőke, melírozott vagy természetes, egyszerűen arra van bekódolva, hogy a szeretett férfi kedves szavaira elolvadjon, vagy legalábbis a kedve aznap ezermilliárdszor jobb legyen.Ezek a szavak a szívéig érnek, simogatják, babusgatják a lelkét, és arra késztetik, hogy még jobb legyen mindenben. Olyankor érzi, hogy a szeretett férfi figyel rá, ott van, jelen van, és értékeli mindenért.Atya ég- kérdezheti a férfi magában- csak néha meg kell dicsérni és ENNYI A TITOK?Igen! Nagyjából.Persze az sem hátrány, ha szívesen szeretkezik vele, kedvesen bánik vele és tetteivel elismeri a nőiességét, például nem engedi cipelni és ha úgy van, egy hónapban egyszer ő viszi neki ágyba a kávét. Vagy fél évente meglepi a kedvenc virágával, csak úgy, akkor is, ha nincs jeles alkalom. Apróságok ezek, de a Nőtől ezerszeresét kapja vissza a Férfi, ez már évezredek óta így működik. Sőt, milliószorosát.Ha jól van szeretve.